Borbély Alexandra nemrégiben Berlinben átvette a legjobb európai színésznőnek járó díjat. Nagy elismerés ez, hiszen Juliette Binoche elől nyerte el. Alexandra Nagycétényben született, és Komáromban érettségizett, majd Budapesten tanult tovább a Színművészeti Egyetemen.
Komáromi Jókai Színház előcsarnokában várok rá. Miközben magamban átveszem a kérdéseket, emlékezetemben felbukkannak a fényképek, amelyeken álomszép estélyiben pózol nádszálkarcsún, elegánsan. Milyen lehet egy ilyen szürke, kisvárosi koraestén? – töprengek. Majd belép egy bőrdzsekis lány, az Oscar-díjra jelölt, Arany Medve-díjas Testről és lélekről című film főszereplője, és kamaszos önfeledtséggel eltűnik volt gimnáziumi osztálytársainak gyűrűjében.
Borbély Alexandra (© RTL Klub)
– Elnézést – lép hozzám később mosolyogva –, de már rég nem láttam őket. Köztük még mindig Szandinak érzem magam. Bennük nincsenek elvárások velem szemben, nekik a régi padtárs vagyok. Amúgy mindenhol, Kassától Szerdahelyig rengeteg szeretetet kaptam a nézőktől. Egy emberként drukkoltak nekem. A pozsonyi premier után a szlovák közönség úgy kezelt, mintha „egy lennék közülük”. Meg is fordult a fejemben, hogy milyen jó lenne szlovák filmben is játszani.
– Nem okozna nyelvi nehézséget?
– Nem. Figyelek arra, hogy a szlovák nyelvtudásom ne kopjon meg. Sokat olvasok szlovákul.
Az alaptermészetem maximalista. Szerintem a siker nem a szerencsétől függ. A kitartó munkában hiszek.
– Ugyanolyan nehéz feldolgozni a nagy kudarcot, mint a hirtelen jött sikert. Miképpen éli meg?
– Most boldog vagyok! Amikor megláttam, hogy az Arany Medvére jelölt filmek listáján Juliette Binoche és Isabelle Huppert közt szerepel a nevem, sírtam az örömtől. Még mindig felfoghatatlan az egész. Szerintem csak később fog lecsapódni.
– Hét filmben szerepelt eddig, viszont ez az első, amiben végül főszerepet alakíthatott. A rendező, Enyedi Ildikó majd egy hónapig tépelődött azon, hogy kinek adja a szerepet. Ha jól tudom, attól félt, hogy nem fogja tudni elnyomni magában a kiáradó nőiességet...
– A pszichológusnő szerepét szánta nekem. Féltem, hogy nem kapom meg, mert felhívott, hogy igyunk meg egy kávét. Akkor már hosszabb ideje keresgélte Máriát. A casting nem igazán sikerült, Ildikó úgy látta, hogy a szememből csak úgy süt a nőiesség. „Nem lehet, hogy ne kapjam meg a szerepet!” – dühöngtem otthon a tükör előtt. Addig gyakoroltam, mígnem Mária szenvtelen, határozott tekintete nézett vissza rám a tükörből. A második próba előtt külsőségekben is igyekeztem hasonulni hozzá. Megváltoztattam a hajviseletemet, sápadtra sminkeltem magam, és előkerestem egy borzalmasan előnytelen blúzt, amit egyszer hirtelen felindulásból vettem meg.
– Amikor először olvasta végig a forgatókönyvet, érezte, hogy több van benne egy jó kis mozifilmnél?
– Az első olvasáskor sírtam és nevettem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem Mária gyermeteg őszintesége néha komikus volt. Ildikóval könnyen megtaláltuk a közös hangot, ami azért jó, mert egy nehéz karakterről volt szó: hasonlóval ritkán találkozik a színész. Innentől kezdve már érződött a levegőben, hogy itt és most valami különleges történik. Azok közé a színészek közé tartozom, akik a jelmezükkel együtt az öltözőben tudják hagyni a színpadi karakterüket. Így Máriát is igyekeztem a forgatás helyszínén felejteni, de azért a nagy amplitúdójú érzelmeket és helyzeteket megpróbáltam kerülni. A forgatás szüneteiben a sminkbuszban beszélgettem a sminkesekkel, a fodrászokkal sima hétköznapi dolgokról. Nem akartam kiesni a szenvtelen modoromból.
– Mária és Endre, akik pár szakmai megbeszélésen túl soha egy mondatot sem váltottak egymással, éjszakánként rendre ugyanazt álmodják. Ön hisz abban, hogy néha az embernek az álmain keresztül küldenek útmutatást „odafentről”?
– Abszolúte. Hiszem, hogy semmi sem történik az életünkben véletlenül. Nekem sokszor mutatták már meg az álmaim az irányt. Egyetemista koromban volt, hogy nem tudtam egy jelenetet „megfogni”, aztán megálmodtam a megoldást.
– Otthon, Nagycétényben is látta magát a színpadon?
– Az anyukám, aki egykor énekesnői pályára készült, rajongással emlegette a magyar, a szlovák, a cseh és az amerikai színésznőket. Marilyn Monroe, mondhatnám, jelen volt az életünkben! Már egészen kisgyerek koromban tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni. Mivel szép eredményeket értem el a szavalóversenyeken, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a nívódíjas GIMISZ Diákszínpadáról nevezetes komáromi gimnáziumba jelentkezem. Közben egyre többet álmodoztam arról, hogy majd egyszer Budapesten leszek színésznő. Annyira szerettem volna Pestre kerülni, hogy másodszor már meg sem próbáltam Pozsonyban a színművészetit. Pedig először a harmadik rostáig eljutottam.
– A budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem befejezése után azonnal szerződtették a Katona József Színházhoz. Nagyon szerencsés csillagzat alatt születhetett, hogy elkerülték a kudarcok!
– Ez csak a látszat. A Testről és lélekről forgatása után például volt egy időszak, amikor keveset foglalkoztattak.
2014-ben felterjesztettek a Junior Prima Díjra, ám nem kaphattam meg, mivel szlovák állampolgár vagyok. Nagyon fájt. Nekem ez a szülőföldem, itt éltek a felmenőim, itt él a családom. Ide jövök „haza”.
– A film nemzetközi sikerének köszönhetően Berlintől Mumbaig rengeteg fesztiválon vett részt. Pozitív stresszként éli meg az állandó jövés-menést?
– Kezdetben nagyon izgultam. A legelején nem is volt bátorságom egyedül nekivágni. A berlini bemutatón mellettem volt a párom. (Nagy Ervin színész – a szerk. megj.) Mostanra már rutinosabb vagyok. Szoros program várt mindenütt. Megesett, hogy egy városból csak a repteret és a kultúrközpontot láttam. Ráadásul egyeztetni kellett a színházi munkámmal, mert miattam nem mondhatják le a telt házas előadásokat.
– Nem lehetett könnyű a szervezési osztályon dolgozóknak. Hol ön volt hivatalos valahová, hol pedig Ervin, akit a legutóbb a nagy sikerű Kincsem című mozifilm főszerepében láthattunk. Szandraként és Ervinként azért találnak időt hétköznapi pillanatokra?
– Jelen időben hálásak vagyunk mindazért, ami velünk történik. Őszintén tudunk örülni a másik sikerének. Igen, nincs időnk pihenni. Ám mindig azt mondom: ezért dolgoztunk...
(© Nánási Pál)
Két órára van Pest
„Komáromba jártam gimnáziumba. Komárom Nagycéténytől nyolcvan kilométerre van: kiszakadtam az otthoni meleg fészekből, hamar önállósultam. Az ipari kollégiumában laktam, a fiúk kihajoltak az ablakon, mi fent laktunk, és úgy beszélgettünk. Élveztük. Anyu, apu végig ott álltak mellettem, bíztak bennem, hogy jól választok, mikor a színművészetire jelentkeztem.”
A gyökerek fontosak
„Szeretek otthon, a nyarat tavaly is otthon töltöttem, a Zoboralján. Igazi nyugalom csak otthon van! Budapest–Nagycétény két óra kocsival. Megyek, ha tudok, a vasárnapi ebédre haza. Havonta egyszer biztos, hogy hazamegyek. Van egy tó Cétény mellett, abban tanultam meg úszni; mára halastó, ott van a faházunk, apukám építette... A gyökerek nagyon fontosak.”
A divatról
„Már gimiben szerettem magas sarkú cipőben járni. A színművészetin a többiek tréningnadrágban mentek mozgásórára, én ruhában, magas sarkúban, mindig elegánsan. Ezt anyutól örököltem. Szerettem szépen felöltözni.”
