Műveit már sokszor láttam különböző kiállítóhelyiségekben. Csúcsos formák, amelyek nem hegyesek, hanem íveltek. Kerámia, amely messziről úgy néz ki, mintha vas vagy acél lenne. Színei első pillantásra visszafogottak, aztán ha jól megnézi az ember, felfedezi, hogy mennyire mélyek és változatosak. Egyszerre törékeny és szilárd, kemény és lágy – gondolom magamban. Látni, hogy nő az alkotó.
De vajon milyen ember rejtőzik az alkotások mögött? Ahogy mondani szokás, mindenki élete egy regény. Kutak Adrienn ma egyedül neveli mozgássérült gyermekét.
Kutak Adrienn 1961-ben született Ipolyságon. 1980-ban végezte el a pozsonyi képző- és iparművészeti középiskolát. 1987-től tagja a Szlovák Képzőművészek Szövetségének, 1987-től az Szlovák Iparművészek Szövetségének, 2003-tól a Magyar Szobrász Társaságnak és 2010-től a Magyar Iparművészeti Szövetségnek. Idén megkapta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének rangos díját (PELSO 2013). Művészként szeret kísérletezni, új utakat járni. Gyakran ötvözi a kerámiát a samottal (mindkettőnek más a zsugorodása ugyanazon a hőfokon).
– Mi vezette a pályára?
– Szeleburdi gyermek voltam, szegény édesanyám nem tudta, mi lesz belőlem. Szerette volna, ha a nyomdokaiba lépek, és a fogtechnikusi szakmát választom, de képtelen voltam apró dolgokkal piszmogni. Nyolcadikos koromban végre felsejlett előtte valami: megnyertem egy országos rajzversenyt. „Akkor, kislányom – jelentette ki –, képzőművészt faragunk belőled! Előbb azonban győződjünk meg róla, igazán tehetséges vagy-e.” Azonmód beültetett az autóbuszba, és meg sem álltunk Rózsahegyig, a leghíresebb szlovák festő, Ľudovít Fulla házáig. Hogy miért épp Fulla? Mert az anyukám imádta a művészet minden formáját, és tudta, hogy ki a legjobb. És a legjobbhoz akart elvinni.
– És a nagy Fulla minden további nélkül fogadta az ipolysági kislányt?
– Igen, miután háza üvegfolyosóján keresztül meglátta az anyukát... Édesanyám megtévesztésig hasonlított a művész imádott első feleségére! Utólag kiderült: Fulla még a nagy professzorokat is szigorúan csak a galériában fogadta. Minket azonban már másnap – a második feleségével együtt, aki egy tündér volt – fejedelmi lakomával várt. Sosem felejtem el: a nappalijuk közepén egy szökőkút csordogált... Summa summarum: megnézte a képeimet, és biztatott. Sőt, egy ideig nagyon kedvesen még tanítgatott is.
– A következő évben fel is vették a pozsonyi képző- és iparművészeti középiskolába.
– Méghozzá grafikára. Aztán amikor a szeptemberi évnyitón láttam, hogy grafika szakon 15 gyerek álldogál, kerámia szakon pedig 4, meggondoltam magam. Szépen átsétáltam a keramikusok közé. Hogy miért tettem? Magam sem tudom. Egy belső hang odavezetett... Gyakran hozok ilyen hirtelen döntéseket. Szegény anyukám, mikor megtudta, nyelt egy nagyot, de nem szólt egy szót sem. Csak évek múlva tudtam meg, hogy megijedt. „Jaj, vajon mennyi súlyos agyagot fog az ő Adrikája átgyúrni a kezén?! Most már egész életében agyagos lesz...” Hát, bevallom, igaza volt. Mert egy keramikusnál sosem fordulhat az elő, hogy egy porszem sincs a házában.
Kedvence a raku, ami egy japán égetési technika (a forró kerámiát belemártják hideg fekete teába), pontosabban ennek továbbfejlesztése. Kutak Adrienn a forró kerámiát legszívesebben faforgácsokba, illetve olajba mártja, ami igen különleges színt ad az alkotásoknak, nem beszélve arról, hogy ez utóbbi veszélyes is. Szívesen visz grafikai elemeket a kerámiába, és kedveli a nagyméretű kerti plasztikákat. Gyakran rendez kiállításokat itthon és külföldön is; Ipolyság város az állandó megrendelői közé tartozik. Jelenleg egy hatalmas, 13 méter széles és 3 méter magas holokauszt-emlékművön dolgozik, amelyet a dunaszerdahelyi zsidó temetőben fognak elhelyezni jövő tavasszal.
– Sosem bánta meg a döntését?
– Csak a legelején, elsőben. Kínlódtam az agyaggal, nem tudtam, mit kezdjek vele. Második év végére viszont már kiemelt tanulóvá váltam. Ezt is anyukámnak köszönhettem, aki elintézte, hogy a nyári szünetben Bakabányán tanulhassak az öreg fazekasmesterektől. Ezzel előnyre tettem szert a társaimmal szemben. A következő két évben felfedeztem a samottot is: könnyen lehet vele dolgozni, nagyméretű művek létrehozására alkalmas, és tartós. Az iskolát három hatalmas kerti plasztikával fejeztem be, míg a többiek picurka tárgyakkal voltak elfoglalva.
– A középiskola sikeres diákja mégsem ment főiskolára. Miért?
– Édesanyám egyedül nevelt, és már betegeskedett. Anyagilag is nehéz volt, és szerettem volna közel lenni hozzá. Szerencsére művész körökben így is elfogadtak. A bakabányai Novochema üzem kerámia részlegén helyezkedtem el. Itt mindenbe belekóstoltam: korongoztam, mázaztam, díszítettem; megtanultam, mit hány fokon kell kiégetni. És itt ismerkedtem meg volt férjemmel, Péterrel is.
– Szerelem volt első látásra?
– Az ő részéről igen – nekem eltartott még vagy két hétig. Elvarázsolt a higgadtságával, az intelligenciájával. Hogy mindent háromszor átgondolt, velem ellentétben. Április közepén ismerkedtünk meg, és három hónap múlva, augusztusban már a felesége is voltam! (Mint mondtam, szeretem a hirtelen döntéseket.) És boldog 11 évet töltöttünk együtt. Jól kiegészítettük egymást. 1987-ben bekerültünk a Szlovák Képzőművészek Szövetségébe, sorra kaptuk a felkéréseket. Én átláttam az egészet, ő pedig kidolgozta a részleteket. A háztartáson soha nem vitatkoztunk – csak az alkotáson. Pont ez volt jó, inspiráltuk egymást. Hamar ismertekké váltunk: mi voltunk a Jasenský házaspár. Már a kilencvenes évek elején külföldi kiállításokra hívtak bennünket: Zágráb, Bréma, Fermo. Aztán elváltunk.
– Mi történt?
– Gyermektelenek voltunk. Végül ráment az egészségem, 60 kilóról 90-re híztam. Görcsösen teherbe akartam esni. A férjem családja a szememre vetette, hogy nem tudok gyereket hozni a világra. Hiába voltam sikeres üzletasszony és művész, hiába tettem meg mindent a férjemnek – mégsem voltam elég jó. S mikor az orvos 10 év után azt mondta, ne gyötörjem tovább magam, képtelenség, hogy gyermekem legyen, összeomlottam. Úgy éreztem, nem tudok már megfelelni. Kijelentettem: elválok. Azt hittem, a férjem megkérdezi, miért. Azonban csak annyit felelt: jó. Ledöbbentem. Neki csak ennyi volt? Három hónap múlva szét is választottak minket.
– Szóval forró fejjel belerohantak egy házasságba, hogy aztán hideg fejjel véget is vessenek neki. Nem lehet, hogy ő volt élete nagy szerelme?
– Az egészen biztos, hogy ő volt az igazi. De 11 év után megérdemeltem volna egy miértet. Nem állt ki mellettem, és nem fogta meg a kezem. Akkor minek? Csak mikor kijöttünk a bíróságról, mondta ki: Én nem ezt akartam... Ha ezt a bírónő előtt jelenti ki, örökké vele maradok. De már késő volt. Ha akartam, se tudtam volna tovább együtt élni vele. És nem gondoltam se a közösen szerzett névre, se a félig kész házra. Hiába, nem tudok megalkudni. Vagy teljes valómban szeressenek – vagy sehogy.
– Hogyan tette magát túl a csalódáson?
– Minden elvált szőke nőnek ajánlom a következő orvosságot: menjen kirándulni az arabok közé. Garantáltan rendbe jön az önbizalma! Néhány hónappal a válás után ösztöndíjat kaptam Londonba, Párizsba, majd Kairóban részt vettem egy nemzetközi kerámiabiennálén. És engem, a teltkarcsú nőt az arab férfiak úgy körülzsongtak, hogy harmadnapra testőrt kellett mellém állítani. Kis híján elraboltak! Az volt a szerencsém, hogy közel volt a hotel, és be tudtam szaladni.
Félelmetes is volt, vicces is – de ami fontos: ismét Nőnek éreztem magam. Ezzel az önbizalommal érkeztem haza. Úgy látszott, három hónap alatt átléptem az elmúlt 11 évet. A lelkem azonban sírt, nem tudtam kiheverni a csalódást.
– És most van egy 17 éves gyermeke, Ádám, akit egyedül nevel. Ezek szerint tévedtek az orvosok?
– Az ő világrajövetele igazi csoda. Három évvel a válás után ösztöndíjjal Mallorcán nyaraltam. Útközben hazafelé megálltunk Montserratban is, a Fekete Madonnánál. Az idegenvezető elmesélte, hogy a meddő nők megtermékenyülnek, ha hozzá imádkoznak. Gúnyosan felnevettem: na persze, a csodatévő Fekete Madonna... Aztán az oltár előtt megcsapott az a bizonyos, csak a templomokra jellemző hűvös érzés. Rátettem a kezem a szoborra, és magamba fordulva kértem a Szűzanyát: ha még lehetséges, adjon nekem gyermeket. Aztán hazamentünk, és találkoztam Ádám édesapjával. Hamar kiderült: gyermeket várok... Pedig orvosi képtelenség! A kapcsolatunk megszakadt, így egyedül nevelem a fiamat. A példa előttem van: engem is egyedül nevelt az édesanyám.
– A volt férjének elmesélte, mi történt?
– Az első utam hozzá vezetett, mert barátok maradtunk. Mondtam neki: – Péter, ülj le. Három hete terhes vagyok... Csak néztünk egymásra, aztán lassan könnybe lábadt a szemünk. Ő éppen három hete nősült... Gyermekeink között egy év korkülönbség van. Egyébként a sors fintora, hogy Ádám babakorában annyira hasonlított Péterre, hogy nehéz volt megmagyarázni: nem ő az apa.
Ádám, Adri fia
– Azonban a csodákat nem adják ingyen, és a fentiek benyújtották a számlát: Ádám mozgássérült lett...
– Várandósságom alatt elvesztettem az édesanyámat, ami megviselt. A nyolcadik hónapban veszélyeztetett terhessé váltam. Az orvosok úgy döntöttek, mielőbb világra kell hoznom a gyermekem. Egészséges, gyönyörű fiam született, azonban másnapra kiderült, hogy valószínűleg magzatvizet nyelt, és tüdőgyulladást kapott. Mentővel Nyitrára szállították, inkubátorban. Az inkubátorba azonban elfelejtettek oxigént tenni (akkor még nem tartott ott a technika, hogy a készülék csipogni kezdjen). A kisfiam agya károsodott... A legszörnyűbb az, hogy erről egy mukkot se szóltak. Pedig ha nyíltan elmondják, hogy mi történt, egyéves koráig sokat tehettünk volna érte, ugyanis az agy még fejleszthető. Én csak figyeltem a kicsit, hasonlítgattam a többi babához, és valami nem stimmelt. Többnyire azt a választ kaptam: minden gyerek másképp fejlődik, ne aggódjak. Én nyugtattam magam, hiszen olyan formás gyermek volt, élénk, kék szemmel... Aztán egyéves kor környékén, amikor már szépen fogta a cumisüveget, egyedül ivott, ült, kapott egy védőoltást. Egy olyan védőoltást, amit nem lett volna szabad neki beadni... És kis kezéből hirtelen kiesett a cumisüveg, szemei keresztbefordultak, előredőlt... Az orvosok rémülten nézték, majd rájöttek a kegyetlen igazságra: Ádám sérült. Azt mondták: talán sosem fog tudni felállni...
– Egyszóval: kisfia orvosi műhibák sorozata miatt vált beteggé. Nem fontolgatott pert?
– Minek? Az segített volna? Inkább minden erőmmel azon voltam, hogy mentsem a menthetőt. Egyik orvostól a másikig szaladtam, Mártontól kezdve Pozsonyon keresztül Pestig mindenkihez bekopogtattam. Csak gyorsan, gyerünk, nincs megállás... Aztán egy orvos kegyetlenül a szemembe vágta: Ádám mentálisan retardált, és sose fog tudni megfordulni a tengelye körül. Élete végéig feküdni fog. Ennyi. Adjam intézetbe.
– Mit érzett ekkor?
– Kővé váltam. Mert milyen élet az, amit az orvos beharangozott? Élet az egyáltalán? Jobb lenne inkább meghalni. Nekem, és a gyereknek is... A legsötétebb gondolatok borították el az agyamat... Aztán, az utolsó pillanatban győzött a józan ész. Tükörbe néztem: Adri, te bolond vagy?! Hogy is tudnál ártani neki?! Elővettem az összes orvosi leletet, előhúztam valahonnan a latin–magyar szótárt, és apránként haladva, szóról szóra lefordítottam a diagnózist. És rájöttem – amit addig senki sem magyarázott el –, hogy a fiam közepesen sérült. Nem kicsit, de nem is nagyon. Ez azt jelenti – okoskodtam –, hogy még visszahozhatom! Mindenemet pénzzé tettem. Eladtam a régi, családi örökségből maradt bútorokat, a legértékesebb festményeket.
Csak olyasmit gyártottam, aminek biztos piaca volt (bögrék, tányérok). Minden egyes fillért Ádám kezelésére fordítottam, tornáztattam, könyveket olvastam. Elhatároztam: csak azért is embert faragok belőle! A következő négy év életem legsötétebb időszaka volt. Egyik nehéz nap után következett a másik, de tettem a dolgomat rendületlen! Fogalmam sem volt róla, mennyire fáradt és kiégett vagyok.
– Most viszont egy energikus, optimista asszonyt látok...
– Négy év elteltével meglátogatott a volt tanárnőm. Nagy nehezen rászedett, hogy vegyek részt egy Beladicén megrendezendő szimpóziumon (a szimpózium képzőművészeti találkozó, ahol egy bizonyos témát járnak körül, például új technikát tanulnak). Elhoztam az alapanyagot, és a műteremben, a házam alagsorában kidolgoztam a műveket. Három hétig éjjel-nappal gyúrtam az agyagot. Nyitott ablak mellett, hogy halljam, ha a gyerek felsír. Belegyúrtam minden fájdalmam, minden keserűségem! Ez volt az én nagy visszatérésem. Az agyag visszarántott az életbe. Megértettem, hogy Ádámnak csak akkor lesz jó, ha én elégedett vagyok. Megtanultam egy új technikát, a rakut. Azóta ezzel dolgozom. És azóta a művészetből tartom el magunkat, amire nagyon büszke vagyok. Akárcsak a válásnál, most sem kötöttem alkut a sorssal. Sikerült egyeztetnem a karriert a gyerekkel. Ez azonban segítség nélkül nem ment volna: szomszédasszonyomra, Ilcsi mamára mindig számíthatok, ő a mi fogadott családtagunk.
– Ádám ma 17 éves. Mi a helyzet vele?
– Azt szoktam mondani: ő életem főműve. Számítógépen ír és olvas, egyedül kormányozza a tolókocsiját, de már járókerettel is jár. A fiam tehát nem magatehetetlen. Természetesen teljesen önálló életet sosem fog élni, de munkaképes lesz – például lehet belőle egy jó számítógépes grafikus. Olykor rákérdez: miért vagyunk csak ketten? A párkapcsolat az én esetemben nem egyszerű kérdés. Engem már nem elég önmagamért szeretni. Mi már ketten vagyunk. Mert az nem úgy lesz, hogy Ádám egyszer megnősül, és elköltözik innen... Ezt nehéz elfogadni, és én nem is várom el senkitől. Meg aztán: teljes életet élek. Sokan sajnálnak, azt hiszik, szerencsétlen vagyok. Pedig egyáltalán nem: Ádám a legfőbb jó, ami valaha is történt velem. Rengeteg szeretetet kapok tőle. Általa én is jobb emberré váltam: érzékenyebb, együttérzőbb lettem. Az élet nem áll meg, ha ilyesmi történik. Menni kell tovább, élni kell a hétköznapokat. Meg kell találni a boldogságunkat. S higgye el, nem lehetetlen.
