Indulás előtt többször ellenőrizzük, hogy kihúztuk-e a vasalót, bezártuk-e az ajtót. S még egyszer visszafordulunk a biztonság kedvéért. Ez azonban nem azt jelenti, hogy kényszerbetegségben szenvedünk. Ha viszont tizedjére is visszaszaladunk, hogy hideg-e az a vasaló, pedig kilencszer már meggyőződtünk róla, hogy kihúztuk a konnektorból, már baj van.
Betegségről akkor van szó, ha a rituálék eltúlzott formában jelentkeznek, és a kényszercselekvések kitöltik a nap nagy részét. Kicsindi Melinda (43, Párkány) gyermekkorától fogva együtt él az OCD-vel.
– Az első kérdésünk: Miért pont most jelentkeztél, hogy megoszd velünk a történetedet?
– Mert keveset beszélünk a kényszerbetegségekről. Félreértés ne essék, nem magam miatt vállaltam az interjút, a témának szeretném kiharcolni a figyelmet. Fontos, hogy minél hamarabb felismerjük ezt a kórt, mert olyan, mint a rák: rohamosan terjed. Sajnos, nálam későn diagnosztizálták az OCD-t, s mára az egész életemet leuralta.
– A családodban korábban előfordult ez a betegség?
– Apai nagymamám volt kényszeres, de ő nem ekkora mértékben. Miután beágyazott, az ágyra nem ülhetett rá senki. Erre rögeszmésen vigyázott.
– Mi a betegségeddel kapcsolatos legkorábbi emléked?
– Fekszem a kiságyban, és a szüleim simogatják a ráncokat a takarómon. Nem tudtam elaludni, ordítottam, ha észrevettem a takarón egy gyűrődést. A nyolcvanas években voltam gyerek, amikor az ilyesmivel még nem foglalkoztak. Azt mondták, hogy ez csak mánia, majd kinövi a gyerek... Tinédzserként addig igazgattam a vázát az asztalon, míg minden szögből középen nem láttam, kényszeresen tisztogattam a dolgaimat. Tanítás előtt minden nap áttöröltem a táskám, a hajcsatokat külön-külön elmostam, kényszeresen figyeltem a tisztaságra. A fürdés volt a legrosszabb, mindennek rituálé szerint kellett történnie. Ez azóta sem változott. Ha nem egy bizonyos szögben fogom meg a hajam, ha felcserélek valamit a rutinomban, akkor kezdhetek mindent elölről.
A mosakodást, a kényszeres tisztálkodási mániámat élem meg a legnehezebben, miután ezzel a saját testemet teszem tönkre. Órákig zuhanyozom, amíg a bőröm kipirosodik, utána pedig hámlani kezd. Addig tisztítom a fülem, hogy már nem hallok, néha véresre súrolom az ínyem. Minden napom küzdelem.
– Nem zavar, hogy így nem te irányítod az életedet? Mi az, ami arra késztet, hogy ismételten megtegyél bizonyos dolgokat?
– Engem a betegségem határoz meg. Nálam nem létezik olyan, hogy leülök, és megnézek egy filmet. Én nem tudok belefeledkezni, mint a többiek, nekem közben folyamatosan jár az agyam, hogy ezt nem csináltam meg, azt is másképp kellett volna: és akkor muszáj felállnom, és megtennem tizedszerre is... Otthon minden tányért, evőeszközt tisztára mosok, mielőtt beindítom a mosogatógépet. A tiszta edényeket nejlonkesztyűben szedegetem ki, hogy ne maradjon rajtuk ujjlenyomat. Az asztallábakon egyszerre húzom végig a rongyot, mikor takarítok. Mert milyen munka az, hogy félig megyek csak fel vele, és akkor ott marad a törlőruha nyoma? Nálunk megszokott, hogy én törölgetek, a párom pedig emeli az asztalokat.
– Mennyi idő alatt tudsz így elkészülni? Hogyan tudtál például ideérni? Hisz Párkány nincs közel...
– Régi sztori, hogy a párom visszaállította az órát, hogy időben oda tudjak érni a találkozóimra. Ő jól tudja, ha jön egy kényszer – és általában mindig jön –, akkor nem számít az idő. Emiatt mindig mindenhonnan elkésem. Tegnap két órán keresztül mostam a hajamat, mert tudtam, hogy találkozunk. Lehet, hogy még most is látszik a nyoma, mert sokszor véresre dörzsölöm a fejbőröm, de nem tudok mást tenni... A takarítás szintén ilyen. Ha hússzor kell letörölnöm az asztalt, akkor hússzor fogom letörölni. Otthon a falakat addig mosom, súrolom, amíg lekopik róluk a festék. Az én háztartásomban megszokott, hogy kétszer mosom el az edényeket. Iszonyú nyugtalansággal jár, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogy én szeretném. A testi fájdalmakra be lehet venni fájdalomcsillapítót, de azt az állandó lelki aggodalmat, ami bennem dúl, azt nem tudom kikapcsolni.
– A családod miként éli meg a betegségedet? Próbálnak támogatni, segítő kezet nyújtani?
– Szerencsére a szüleim mellettem állnak. Az anyukámmal rezdülésekből értjük egymást. Nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással. Nagyon jó a kapcsolatunk. Apu még mindig nem érti, hogy mit miért teszek, miért kell nekem három percig kezet mosnom. Míg velük éltem, mindig kevés volt a meleg víz a bojlerben... Ugyanakkor ő is nagyon támogató, ami nagy szerencse.
– És a lányod? Írtad, hogy van egy szép nagylányod...
– Van egy 20 éves lányom. Amikor megszületett, nem tudtam őt egyedül ellátni. Ezt ma már nem szégyellem. Amikor pelenkáztam, néha addig törölgettem, tisztogattam, amíg teljesen kipirosodott a popsija. Nagyon jó a viszonyunk, maximálisan együttérez velem. Tudja, ha én letörlök egy felületet, akkor arra csak úgy nem lehet rátenni egy telefont vagy poharat. Az apukájával elváltunk, de máig jó a kapcsolatunk. A lányom általában nála köt ki a barátaival vagy a mamánál. Hozzám is jöhetnének persze, csak nekem arra fel kell készülnöm, nem úgy van az, hogy valaki csak hirtelen beszalad... Vannak persze lazább napok, amikor nem parázom, de aztán jön egy rosszabb nap, és borul minden. Ilyenkor vissza kell mennem arra a pontra, ahol kiengedtem a kezemből az irányítást. Mikor értél hozzá az asztalhoz, hogyan értél hozzá? – kérdezgetem a páromat. Mutasd meg! Addig megyek, míg ki nem javítom a hibát.
– A párod kísért el, nagy köztetek az összhang. Ő hogyan éli meg a betegséged?
– Nehezen, de kialakult a közös életünk, tud hozzám alkalmazkodni. Nagy szerencsém van vele, nem mindenkinek adatik meg egy ilyen jó ember.
– Mikor fordultál orvoshoz, mikor fordult meg először a fejedben, hogy itt nem babra megy a játék, itt már az életed egyensúlya van veszélyben?
– Húszéves korom után, akkor már úgy éreztük a szüleimmel, hogy innen nincsen tovább. Annyira lekorlátozott a kényszerességem, hogy néha hónapokig nem tudtam felvenni egy új ruhát, pedig a régit már rongyosra hordtam. Pszichológushoz kerültem, majd ő továbbirányított a pszichiáterhez. Rögvest gyógyszerezni kezdtek: ma már tudom, hogy ennek sok buktatója van. Ám fel sem merült, hogy lehetne másképp is. Pedig lehet: pár éve találtam rá a kognitív viselkedésterápiára. Ez egy nagyon hasznos technika, amely segít felismerni és megváltoztatni a gondolkodásmódunkat és a viselkedésünket, amely a problémáinkhoz vezetett. Szorongások esetén alkalmazzák, de egészségi problémák feloldására is használható. Sajnos, nálunk a kényszerbetegség terápiája még gyerekcipőben jár, nincsenek felkészült szakembereink. Talán ha nálam is előbb kezdik el a kezelést, sikerrel járunk. De az én esetemben már elkéstünk...
– Mi ennek az oka, annyira előrehaladott stádiumban vagy?
– A gyógyszerek teljesen felborították a bioritmusomat: én főleg éjszaka vagyok fent és nappal alszom. Ha tudom, hogy reggel valahol jelenésem van, akkor alig alszom, és rituálisan készülök arra, hogy elhagyjam a házat. Viszont a gyógyszereket nem tudom letenni. Először csökkenteni próbáltam az adagokat, de elvonási tüneteim voltak, folyamatos szédülés, hányinger. A tablettáknak különböző mellékhatásai vannak, nálam például pajzsmirigy-alulműködést okoztak. Én mindig vékony lány voltam, ezért nehéz elfogadnom az elnehezült testemet. Viszont gyógyszerekkel jobb, mint nélkülük! Sajnos. A terhességem alatt nem gyógyszereztek, depressziós lettem.
Ahogy most élek, az kemény munka eredménye. Sok vitamint szedek, és leszoktam a cigarettáról is. Kipróbáltam a meditációt, az önismeretet. Fontos, hogy megismerd azt az embert, aki vagy! Apró lépésekkel haladtam előre, ma már fel tudom venni az új ruhát, új cipőt. Illetve lett két kutyusom, s ők gyökerestül megváltoztatták az életemet! Érdekes, hogy a két tacskó hozzáérhet a cipőmhöz, a ruhámhoz, abból nem csinálok gondot. Jobb valahogy velük az élet!
– Nem vagy dühös a betegségre, hogy elvette tőled az érzést, hogy élvezni tudd az életet?
– Néha el szoktam vele beszélgetni. Miért nem hagysz nekem nyugtot? 30 éves koromban is voltak már gondjaim, de akkor el sem tudtam képzelni, hogy egész életemre ilyen rögeszmés maradok. És tessék, itt vagyok 43 évesen, még betegebben.
– Egy ilyen betegséggel hogyan lehet a munkaerőpiacon helytállni?
– Volt egy kis üzletem, de mivel rendszeresen elkéstem, nem tudtam vezetni, így kénytelen voltam bezárni. Ezután teljesen leszázalékoltak. Én azonban szeretnék hasznos lenni, fontos számomra, hogy értékesnek érezzem magam, jó legyek még valamire, hasznos tagja legyek a kis közösségemnek. Engem igazából a karácsony mentett meg, pedig az sem egyszerű nálunk. A takarításban néha több kilót lefogyok, a „rekordom” 7 kilogramm volt. Viszont alapítottam egy közösségi oldalt a Facebookon, amelyre büszke vagyok, s ma már több mint 100 ezer követőm van. Minden posztom és bejegyzésem a karácsony köré épül, ezekkel dolgozgatok a szabadidőmben. És meséket írok, de mindig csak a karácsonyról. Így nálam egész évben karácsony van: erről követőim, a Karácsonyimádók tanúskodnak.
– Mi a legjobb tanács, amit a rögeszméktől szenvedő emberek számára adni tudnál? Vagy azok számára, akik most hallanak először arról, hogy ez diagnosztizált betegség is lehet?
– Soha ne ítélkezzünk mások felett! A másik, hogy időben forduljunk orvoshoz. Sajnos, a fizikai tüneteket még mindig komolyabban vesszük, mint a lelki problémákat. De küzdjön akármilyen betegséggel is az ember, fontos, hogy tudja magát elfogadni. Ez az első lépés a gyógyulás felé.
