Függőség

A szenvedélybetegség görbe tükör arról, hogy az életünkben mennyi a kísértés és mennyi a hiány...

Dr. Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus, a budapesti Semmelweis Egyetem adjunktusa. Több mint tíz éve foglalkozik szenvedélybetegekkel, emellett játékalapú prevenciós programok kidolgozását vezeti. Megjelent kötetei is a függőségekről szólnak.

A ma embere annyira elhagyatott, hogy kapcsolatpótlékokat keres. Csakhogy ami kezdetben menekülési útvonalnak tűnik, az később a félelem és a szorongás okozója lesz. Dr. Kapitány-Fövény Máté (Budapest) klinikai szakpszichológus több mint egy évtizede foglalkozik szenvedélybetegekkel. Azért őt kérdezzük, mert mindennél érvényesebben tud szólni a szenvedélyeinkről.

– „A jelenkor egyik szimbóluma a függőség!” – vallja. Adja magát a kérdés: mikortól számít valaki függőnek?

– Először is fontos tudni, hogy a függőségeket két nagy csoportra osztjuk. Az elsőbe tartoznak a kémiai addikciók, például az alkoholfüggőség, a drogfüggőség, a gyógyszerfüggőség, a dohányzás; a másodikba pedig a viselkedésbeli addikciók, például a kényszeres vásárlás, a pornófüggőség, a szerencsejáték-függőség vagy a munkafüggőség. Rendelkezésünkre áll egy diagnosztikai rendszer, amellyel be tudjuk határolni, hogy a fennálló tünetek száma alapján az illető mennyire súlyos függőségben szenved. Itt olyan szempontokat veszünk figyelembe, hogy a páciens milyen mértékben tapasztal megvonási tüneteket, van-e nála kézremegés, verejtékezés, szorongás, illetve megjelenik-e a kontrollvesztés (például ha eltervezi, hogy munka után egy sört fog meginni, meg tud-e állni egynél...) Az sem mindegy, hogy mennyi a szerhasználatra, beszerzésre, józanodásra fordított idő.

– Újabb és újabb viselkedéseket mondunk függőségeknek. Például a munkamániát...

– Sok viselkedésbeli függőség hivatalosan még nem szerepel az említett diagnosztikai rendszerben. Jegyezzük őket, de a munkafüggőség vagy testedzésfüggőség egyelőre nem számít önálló diagnózisnak.

– Hasonlóképp sóvárog egy vásárlásmániás, mint egy drogfüggő?

– Rengeteg az átfedés. Ha a kényszeres vásárló abbahagyja a vásárlást, ugyanúgy feszült és ideges lesz, mint a drogfüggő. Ha a nomofóbiástól (no mobile phobia, telefonfüggő) elveszik a mobilját, hasonló szorongást tapasztalhat, mint az alkoholfüggő. Többfajta függőség is megjelenhet valakinél. A szerencsejáték-függők sokszor alkoholfüggők is, a pornófüggők pedig sok esetben egyben videójáték-függők.

Néhány éve óriásit robbant például a Fortnite nevű videójáték: annyian kezdtek játszani vele, hogy összeomlott a szerver, s 24 órán át nem volt elérhető. Kutatók megvizsgálták, mi történt ebben a 24 órában a leglátogatottabb pornóoldalakon. Nos, megnőtt a „Fortnite” keresőszó beírási aránya.

– Miért lehet az, hogy valakiből függő lesz, valakiből pedig nem?

– Sokáig úgy tartották, hogy a szenvedélybetegség akaratgyengeség. Tehát morális kérdést csináltak belőle. A 20. század második felében viszont rengeteget fejlődött az orvostechnológia, és bebizonyították: a függőséget nagyjából ötven százalékban idegrendszeri rendellenesség okozza.

– Ez mit jelent pontosan?

– Genetikai sérülékenységet. Tehát örökletes neurobiológiai zavarnak tekinthetjük. A másik ötven százalék pedig főleg a társadalmi és környezeti hatásoktól függ. Vagyis nagyban hat ránk, hogy mit látunk a családtagjainktól vagy a kortársainktól, de akár az is, hogy mit közvetít felénk a média.

– Miben más egy függőségre hajlamos ember idegrendszere?

– A függőségre hajlamosabb emberek idegrendszere másképp van huzalozva. Az agyuk jutalmazórendszere alulműködik – így az életükben állandó „jutalomhiány” van jelen. Vagyis hiába végeznek örömszerző tevékenységeket, esznek, isznak, sportolnak, szexelnek, a belső megelégedés náluk elmarad. Éppen ezért elkezdik „túlcsinálni” a dolgokat. Szintén jellemző, hogy az elülső agy viselkedésszabályozó funkciója sérült, ezért ők sokkal impulzívabbak, meggondolatlanul cselekedhetnek. A szenvedélybetegek a világot is másképp észlelik. Az ingerekre érzékenyebben reagálnak, s az emlékeiket is sajátosan szelektálják. A függőséggel kapcsolatos negatív élményeiket hajlamosak „törölni” vagy legalábbis elfedni, és jellemzően csak a pozitívakat idézik fel. A szerencsejáték-függő a nyereség örömére fog emlékezni, amikor elhalad a kaszinó mellett, s nem arra, hogy adósságba sodorta a családját. Az alkoholfüggőben pedig a jóízű nevetések hangulata és a gátlástalanság érzése idéződik fel a kocsma láttán – nem pedig az, hogy a felesége leszidta, mert elitta a gyerek örökségét, és ismét részegen ment haza.

– S mitől függ az, hogy mitől függünk? Miért lehet az, hogy az egyik az alkoholt „választja”, míg a másik inkább a drogokhoz nyúl?

– Fontos leszögezni: nem létezik sem „alkoholizmusgén”, sem „drogfüggőséggén”. Nincs egy kis gomb a fejünkben, amit ha aktiválunk, alkohol- vagy drogfüggők leszünk. Ismétlem: az, hogy mitől függünk, elsősorban környezeti és kulturális kérdés. (Mi az, ami legjobban szem előtt van? Mi az, ami a legkönnyebben hozzáférhető?) Hisz egyes szereket a társadalom nemhogy nem ítél el, de még noszogatja is az embert, hogy éljen velük. „Csak egy pohárral!” – biztatják azt, akinek épp sikerült leszoknia.

– A függés ennyire esetleges lenne?

– Edward J. Khantzian pszichiáter nevéhez köthető az úgynevezett öngyógyítási elmélet. Khantzian szerint nem véletlen, hogy ki milyen szernél ragad le: az alkoholfüggők sok esetben intimitáskeresők, s valamiféle érzelemszabályozási nehézséggel küzdenek. A heroinfüggők gyakran tele vannak elfojtott indulattal, az ópiát pedig elveszi tőlük a haragérzetet. A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral (ADHD) küzdők pedig nem egyszer a speedhez vagy a kokainhoz nyúlnak, mert a pörgető drog paradox módon nyugalmi állapotot és jobb koncentrációt idéz elő bennük.

– S milyen addikciókat támogat a környezetünk a poharazgatáson kívül?

– Vegyük csak a munkafüggőséget vagy a testedzésfüggőséget. Előbbi az ázsiai kultúrában, azon belül is Japánban a legelterjedtebb, ahol már külön kifejezéssel jelölik, mikor valakit a munka halálba kerget. Ez a karósi. A testedzésfüggőség ugyancsak teljesítményaddikció, amely ezenfelül nem ritkán a testképideállal is összeköthető: „Mit kell tennünk ahhoz, hogy a vágyott külsőt elérjük?” Irreális testképeket kergetünk, melyeket esélyünk sincs elérni, hacsak nem gyúrunk minden nap a konditeremben, vagy nem szedünk szteroidokat mellette... A legtöbb támogatott addikció a teljesítményfétissel köthető össze, mikor is az ember helyett annak teljesítménye válik a legfőbb értékké.

– S melyek azok a szenvedélyek, amelyeket nem támogatunk?

– Leginkább azokat a függőségeket bélyegezzük meg, amelyek akadályozzák a termelékenységet, így a gazdaság előrehaladását. Ilyen az alkoholfüggés és a drogfüggés, hiszen a súlyos szerfüggők egy idő után kiszakadnak a munkából. Érdekes, hogy az alkoholizmust elítéljük, miközben a kultúránk része az alkoholfogyasztás. Véleményem szerint mérhetetlenül álszent ebből a szempontból a társadalom. Vannak „absztinens” kultúrák, például az iszlám országoké, ahol vallási okokból nem megengedett az alkoholfogyasztás, ezzel összefüggésben pedig magas a zugivók aránya. Léteznek megengedő kultúrák, ilyenek a mediterrán országok, ahol megengedett a kontrollált italfogyasztás, viszont nem nézik jó szemmel a túlivást. Megjegyzem, én ezt tartom a legegészségesebb hozzáállásnak.

S vannak a túlzottan megengedő kultúrák, főként a történelmileg traumatizált országok: a volt Szovjetunió és a volt szocialista blokk országai, köztük Szlovákia és Magyarország tartoznak ide, ahol még értéket is társítanak az iváshoz. Gondoljunk csak bele: hányszor hallottuk, hogy az igazi férfi bírja a piát?

– Mi a helyzet a nőkkel? Pár éve még azt mondtuk, hogy az anyukák inkább isznak, s nem igazán kábítószereznek...

– Az alkohol és drogfüggők zöme férfi, a nők inkább a gyógyszer után nyúlnak. Ennek legfőbb oka, hogy a nők könnyebben kérnek orvosi segítséget – vagyis könnyebben jutnak gyógyszerekhez, melyeket később visszaélésszerűen tudnak használni. Ám egyre kisebb a szakadék: a nők is jönnek fel italfogyasztásban és droghasználatban. A szerhasználó nőket viszont még inkább elítéli a társadalom, mint a férfiakat... A nőktől a mai napig elvárják (persze, ebben is vannak kultúrközi különbségek), hogy előbb-utóbb anyává váljanak. Márpedig az anyasághoz nem igazán tartozhat hozzá a szerhasználat, hiszen ezzel a nő nemcsak a saját, de a magzat egészségét is károsítja. Nem ez az egyetlen kettős mérce. A nők kockázatkeresőbb viselkedését jobban bünteti a társadalom.

– Melyek a leggyakoribb függőségek?

– A szerhasználat tekintetében az alkoholfüggőség és a dohányzás kimagasló gyakoriságú addikciók. Az illegális szerek közül világviszonylatban a „fű”, a kannabiszhasználat a legelterjedtebb, majd az ópiát típusú drogok és opioid gyógyszerek visszaélésszerű használata következik. Szlovákia abszolút alkoholdomináns ország – itt az ital jelenti a legfőbb problémát. De a technikai újításoknak köszönhetően egyre több a digitális addikció. Becslések szerint mostanra a világ felnőtt lakosságának közel harminc százaléka, de legalább negyede küzd ilyen fajta szenvedélybetegséggel. Ezen belül is a mobilfüggőség a leggyakoribb, mert az okostelefonon rengeteg egyéb függőségforrás – pornó, videójáték, közösségi média – is elérhető, ráadásul sokszor magához az okostelefonhoz is érzelmi kötődés, szoros kapcsolat fűzi a felhasználót. Mint egy zsebben hordozható társ, aki bármikor kielégíti szükségleteinket.

– Mit tanácsolsz abban az esetben, ha a függőnek nincs betegségtudata? Hogy reagáljon a család?

– Jó megoldás lehet a családterápia, amikor nem a függő van kikiáltva egyedüli fekete báránynak. Helyette az van, hogy mindannyian érintettek vagyunk, menjünk el közösen gondolkodni. Felelősök helyett tehát a megoldást keressük! A függő sok esetben tünethordozó, aki jól látható módon felszínre hozza a család problémáit. Ilyen lehet az érzelmek elfojtása, az érzelmi önállósodás akadályozása, a határok folyamatos áthágása, a bántalmazás és még sorolhatnánk. A szakember bevonása azért is kulcs, mert egy kívülállótól másképp fogadjuk el a visszajelzéseket. Ha egy szerettünk vágja a fejünkhöz, hogy betegek vagyunk, rosszabbul reagálunk – hiszen ilyenkor az az ember helyezkedik szimbolikusan fölénk, akitől amúgy érzelmi támogatást, elfogadást várnánk.

– A függőség a függőséget vonzza? Sok nő alig megszabadul az italozó párjától, megint egy „kocsmabajnokot” választ...

– Először alkoholfüggők feleségénél írták le a társfüggőség jelenségét. Sok nő, miután elvált az alkoholbeteg férjétől, a következő kapcsolatában ugyanúgy alkoholfüggőt választott maga mellé. A társfüggő jelmondata ugyanis az, hogy „Én nem vagyok eléggé szerethető, ezért muszáj másnak segítenem, hogy hasznosnak érezzem magam”. Szüksége van a másik függőségére, a megmentő és olykor az üldöző szerepre is, hogy értékesnek érezhesse magát. Ha ez nincs, képtelen boldogulni a kapcsolatban. Önmagát képtelen elfogadni, ezért a párja életét éli.

– Összességében kijelenthető, hogy gyógyítható a függőség?

– A függőség egy hosszú távú állapot, rengeteg múlik azon, hogy valaki mennyire korán ismeri fel a saját függőségét. Sok felépülő a terápia révén mély önismeretre tesz szert, amit aztán a későbbiekben is kamatoztatni tud.

– Egy alkoholbeteg soha többé nem ihat alkoholt?

– Ebben a kérdésben szakmán belül is megoszlanak a vélemények. Van, aki azt mondja, hogy az absztinencia az egyedüli megoldás, de egyre többen vannak, akik szerint megvalósítható a kontrollált alkoholfogyasztás.

Én azt gondolom, hogy ennek – nem mindenkinél! – lehet létjogosultsága. De hangsúlyoznám azért, hogy az érintettek többsége erre képtelen.

– Végezetül: mit javasolsz, hogyan kellene hozzáállnunk a függőség témaköréhez?

– Nagyjából minden harmadik ember küzd valamiféle szenvedélybetegséggel. Ha kimondjuk, hogy ez egy nagyon is köztünk, bennünk élő nehézség: máris csökkenthetjük a stigmatizációt. Fontos tudatosítani, hogy a függőség nemcsak az egyén, de a család és a társadalom felelőssége is! Tehát a függők sok esetben nem bűnbakok, hanem egy hibásan működő rendszer áldozatai. Ez persze nem jelentheti a felelősség hárítását. S persze az érdemi megelőzés lenne a legfontosabb. Az addiktív szerek jövedéki adójának növelése, a kocsmákban korsók helyett csak poharakban kimért alkohol például részei a környezeti prevenciónak. Ahogy azzal is eredményeket lehetne elérni, ha a gyermekek és tizenévesek érzelemszabályozását fejlesztenénk – és ha nem az ivást tekintenénk a férfiasság fokmérőjének.