Négy óra. Eddig tartott a 2024-es párizsi nyári olimpiai játékok nyitóünnepsége. Becsületesen megnéztem, aztán elolvastam a gúnyolódó és felháborodott vélemények hadát, a lehúzó írásokat. Eredetileg én is hasonlókat akartam írni.
Például jegyzeteket készítettem arról, mennyire felháborított a műsor, legalábbis az a szekció, amelyikkel emberek millióit sikerült megsérteni. Aztán megláttam egy interjút az ausztrál Arisa Trew-val, azzal a tizennégy éves kislánnyal, aki gördeszkázással szerzett aranyérmet Ausztráliának: és be kellett látnom, hogy az éremnek két oldala van. Párizsban nem először volt olimpia, bár a legutolsó esemény óta eltelt vagy száznégy év. Igen, akkor még versenyben állt a hőlégballon: a szervezők tisztelegtek is előtte, hiszen az olimpiai láng egy hőlégballont emelt a magasba. A látvány lenyűgöző volt, mintha az éj sötétjéből az ég intett volna felénk, mintha feljött volna a nap: az atléták napja.
Ekkor megint 1900-ra gondoltam, az akkori olimpiai játékokra, arra, hogy akkor még nagyon más volt a világ. Más volt a világ, mások voltak az emberek, s ha látták volna a mostani nyitóünnepséget, a szemöldökük biztos leszaladt volna az arcukról (és nem csak magasba szökött volna, mint nekem). Bevallom, azért én is piszok rosszul éreztem magam. Az elején ugyan elvarázsoltak a francia történelmet és művészeteket bemutató jelenetek – és izgatott a rejtélyes fantom is, amelyik az olimpiai lángot vitte.
Sokakkal ellentétben kamaszregényeket író természetemnek a bohó minyonok is tetszettek, bár azóta sincs sok fogalmam arról, hogy mi volt a szerepük. Azt sem értettem, hogy Franciaország legfontosabb festői, az impresszionisták miért nem kaptak szerepet a műsorban – s hiányzott Asterix és Obelix* is. (Asterix és Obelix egy képregénysorozat hősei, akik a gallok korában kalauzolnak bennünket. A gallokat a franciák őseinek tekintik, mondván, hogy ugyanolyan bátrak és szabadságszeretők voltak, mint a mostani franciák. - a szerk. megjegyz.) (Jó, ott volt David Guetta és a Daft Punk, de mégis...) S nem én vagyok az egyetlen, aki hiányolta a franciák őseit, a gallokat, akik annyira bátrak voltak, hogy annak idején még a Római Birodalom sem tudta őket legyőzni.
Húzd, húzd a csónakot...
Ez a megnyitó abban is kivételesnek számított, hogy a szokványos stadioni környezet helyett a Párizson átcsordogáló Szajna volt a helyszíne – amivel engem azonnal levettek a lábamról, hiszen ez a folyó szorosan kapcsolódik a francia főváros történelméhez. Az olimpián részt vevő 206 delegáció több ezer atlétája 6 kilométeren át hajózott a szakadó esőben (85 hajón és 24 híd alatt). Na igen, az időjárás szempontjából lutrinak bizonyult a kültéri helyszín, de még így is nagyszerű látványt nyújtott az impozáns hajóvonulás.
És ha már a folyóknál tartunk... Azóta Dunát lehetne rekeszteni a rengeteg, Szajna körül gerjedő vitával. Most reklám következik: pár napja olvastam egy kitűnő írást a National Geographic magazinban, amelyben a Szajna vízminőségének javítására tett kísérleteket ecsetelték.
Meg kell hagyni, hogy a franciák tényleg próbálkoznak, hiszen a riport szerint nagy utat tettek meg a hetvenes évektől, mikor is semmiféle élőlény nem tudott megmaradni a Szajnában; de azért egy olyan folyót megtisztítani, amelybe évszázadok óta áramlik a kis- meg a nagydolog, bizony emberpróbáló feladat. Tisztul az a víz, csak épp semmi nem megy egyik napról a másikra: s ez is egy példa arra, hogy a teremtő gondolat nem terem mindig nemes tetteket. Vajha sikerüljön a párizsiaknak, legközelebb viszont ajánlatos volna a nyílt vízi úszós számokhoz olyan helyszínt választani, amelyik vizétől nem állnak neki rókázni a versenyzők.
A vén Európa
Július 26-án láttuk a francia feminizmus (a jófajta feminizmus) gigászi alakjait felbukkanni, hallhattuk a francia himnuszt (valami gyönyörűen elzengedezve), számomra a nyitóünnepség legmegkapóbb része mégis a Notre Dame megidézése volt. „Miasszonyunk” 2019-ben lángokba borult, de azóta is folyik az újjáépítése: s íme, a vén Európa és benne a Notre Dame ezúttal is megmutatta, hogy tépázza bárhogy a sors, képes megint talpra állni az idők végezetéig. S ahogy a nagy járványok és a nagy háborúk nem fogtak ki rajta, úgy a tűzvészek sem képesek elpusztítani, és építménye megint égig fog nőni, mert eszmeisége örök és elpusztíthatatlan.
Szóval tetszett az üzenet, tetszett az örök szerelem dala, csak egyet nem értettem: mi keresnivalója egy ilyen páratlanul történelmi, a világ népeit testvériségben összehozó és összefogó eseményen félpucéran táncikáló embereknek? Mindenkinek saját dolga, hogy kit szeret, illetve hogyan érzi jól magát (amíg azzal másoknak nem árt!): de tényleg nem tudjuk már, mit jelent az erkölcs fogalma? Hisz az erkölcs a jogon kívül a legelfogadottabb normafajta volt mindig, minden körülményben. Hoppá! Kiment a fejemből: aki a mai világban ragaszkodik az erkölcshöz, az már ősember. Egyszóval nem hiszem, hogy sokat kellene regélnem arról az agyonelemzett vacsoráról, ami sokunknál kiverte a biztosítékot. Drag queenek és duci Jézus a középpontban, előttük ezüst tálcán a kékre festett, majdnem pucér Dionüszosz... A rendező azóta is magyarázza a bizonyítványát, de nem úgy tűnik, mintha különösképpen bántaná, hogy mások szemét kiverte, szívét kifacsarta, szentségét megsértette. Azt mondják, a szem mindent lát, csak magát nem.
Július 26-án Párizsban jelképeket gyaláztak meg, s nem csupán a kereszténység jelképeit, hanem az európai kultúra jelképeit, hisz kultúránk keresztényi ihletettségű. (S ez nincs összefüggésben azzal, hogy hívők vagyunk vagy nem.) Nem tudunk egy híres képet megnézni anélkül, hogy ne ismernénk a Bibliát, törvényeink is a tízparancsolatból szökkentek szárba... Mi lett volna, ha más vallással teszik azt, amit a kereszténységgel tettek ott, Párizsban? Megmondom, mi lett volna: semmi. Hiszen más vallással ugyanezt már régen nem merik megtenni Európában. Éppen abból a vallásból űznek ma gúnyt, amelyik (unalmas frázis, de igaz) a görög kultúra és a római jog mellett kontinensünk gerincét adja. Kétségtelen, hogy a kereszténységnek is voltak (sőt!) és vannak rossz napjai, mégis ez az a vallás, amelyik a modern korban nem korlátoz, amelyik szabályok nélkül vigasztal, amelyik megnyugvást ad, bárki előtt kitárja ajtaját, továbbá nem veti meg a nőket, sőt: valóságos királynőként tisztel egyet...
Mert mindig azokban az országokban volt és van haladás, továbbá azok az országok szolgáltak példaképül más országok modernizációjához, amelyek keresztények voltak. Ez tény, tény! És itt nem csupán arról van szó, mennyire vallásos valaki, hanem arról a morális tartásról is, amelyet az ember elvárna egy ilyen jelentős eseményen. Persze a mai türelmetlen világot elnézve túl nagy kérésnek tűnhet a méltányosság kérelme. Hisz a szemünk előtt vesznek el azok az értékek, melyekért felmenőink életüket áldozva küzdöttek.
Félreértés ne essék, a sokszínűségnek fontos szerepe van az emberiség fejlődésében; ám amennyiben emberi sokszínűségünk kultiválását nem kíséri kölcsönös tisztelet, akkor a haladás iránya megváltozhat, és nem felfelé lő ki, az égbe (mint a nagy katedrálisok tornya), hanem a mélybe zuhan.
Egyelőre nagyon úgy tűnik, hogy az emberiségnek barlangászni támadt kedve. Pedig ne feledjük, mióta világ a világ, a barlangokban a sötétség az úr.
Jöttment ideológiák
Nem tudom, a kedves olvasó emlékszik-e még arra, amikor azt írtam, hogy minden éremnek két oldala van. Most érkeztünk el a történetünk azon részéhez, amelyiknek jóval több figyelmet kellene szentelnünk. Noha a világhálónak köszönhetően az ember véleménye meglepően könnyen és radikálisan formálódik (és formálható!), az olimpiának summa summarum elsősorban a sportolókról, az ő lenyűgöző teljesítményükről, a sport nemzeteket összekovácsoló erejéről kellene szólnia. Nem pedig politikáról és az ideológiák összetűzését kísérő botrányokról.
Tehát miért is említettem azt az ausztrál gördeszkás lányt? Ez a lány az aranyéremért cserébe egyetlen dolgot kért a szüleitől: mégpedig egy kacsát. Ez a kedves és apró kívánság nagyon távol áll a világ gonoszságától. Ott és akkor eszembe juttatta, hogy mindannyian emberek vagyunk, külön bejáratú álmokkal és vágyakkal, amelyekért minden nap megküzdünk. Valószínűleg rengeteg sportoló legnagyobb álma egy olimpiai érem, és akinek végül a nyakába kerül akár az arany, akár az ezüst, akár a bronz, az keményen megdolgozott érte, és rengeteg áldozatot hozott. Igazán megérdemli, hogy teljesítménye fényét ne tompítsák holmi jöttment ideológiák.
Találkozzunk 2028-ban!
Miközben ezeket a sorokat írom, már nagyban zajlik a záróünnepség. A magyar sportolók 19 érmet gyűjtöttek, tehát van miről beszélni a kedélyeket borzoló képsorok helyett. Éppen a magasba emelkednek a karikák, hogy felvegyék az olimpiát szimbolizáló, jól ismert alakot. Drámai zene ritmusára a 2024-es játékok emlékezetes és érzelmekkel teli pillanatait láthatjuk a képernyőn. Ezt a magasztos színvonalat érdemlik azok, akik igyekeznek a legtöbbet kihozni magukból, akik éveken át készülnek erre a néhány napra.
Ez az érem másik oldala, az, amiről érdemes beszélni, mert ez adhat reményt arra, hogy még nem ment el teljesen a világ esze. Tom Cruise a magasból szállt alá (s nem a barlangból mászott ki a napfényre!), hogy az olimpia zászlót Amerikába vigye: 2028-ban ugyanis Los Angeles-ben lobban majd fel a láng. Noha időben jóval közelebb van, mint az 1900-as párizsi léggömbös olimpia, a világunk gyorsan változik, s mivel egyetlen kapaszkodónkat a kölcsönös tisztelet jelentheti, az új világ jegyében ne mondjunk neki búcsút!
