Az Új Nő harminc évvel ezelőtt indult havilapként. Elődje, a Nő hetilapként jelent meg több mint negyven évig.
Mikor még voltak újságosbódék, ahol könnyű mosolyú nénik vagy fiatalasszonyok árulták az újságokat, rendszeresen útra keltünk, s bejártunk minden kis falut és kisvárost, hogy terjesszük az Új Nőt.
Kenyérhátú dombokat másztunk meg kis kocsinkkal, fejkendős nénikkel találkoztunk, akik cserzett arcukon ott viselték a táj térképét. Ezek a nénik még igazi régi életet éltek, tudták, kik ők, és mi végre jöttek erre a világra, s legfőképp nem féltek az öregedéstől, mint most mi mindannyian. Inkább fejkendőt kötöttek, kimentek a kertbe, és kapáltak egyet.
Nekem ők a legszebbek, mert az én anyukám és nagymamám is ilyen volt. Később egyre kevesebb nénit találtunk, s olyat is keveset, akinek állatai lettek volna vagy kertje, és kútból húzta volna a vizet.
Az újságosbódékban fiatalasszonyok ültek, szépek voltak, mint a nap, és készségesek. Ők az új világ hírnökei voltak, akik szívesen szerepeltek az újságban, és már be is tudtak pózolni.
Később aztán feje tetejére állt ez a mi kis világunk. Még azelőtt történt, hogy az újságosbódék megszűntek volna: a bódékban ugyanazok a mosolygós szemű fiatalasszonyok ültek, mint azelőtt, csak már nem tudtuk nekik otthagyni a lapot. Szívesen segítettek a terjesztésben, de az ajándék példányt visszaadták azzal, hogy ők már nem tudnak magyarul olvasni, csak beszélni.
Nekünk pedig nem fért a fejünkbe, hogyan történhet olyan, hogy egy falu öt-hét év alatt nyelvet vált, s a községházán már szlovákul köszön vissza a titkárnő. Sokan megkérdezik, vajon mi változott meg a harminc év alatt, mióta az Új Nőt szerkesztjük. Hát, például ez. A közeg.
