„Kövér vagyok, nagyon kövér. És ezt ország-világ előtt bevallani nehéz...” Egy kedves arcú, fiatal nő beszél a kamerába. Megdöbbent az őszintesége, végül egy ültő helyemben végignézem a videóját.
Mártika nem hárít. Pontosan érti és érzi, hogy itt az egészsége a tét. Mártika Zólyomlipcséről érkezett, a Garam mentéről, hogy elbeszélgessünk harcáról a kilókkal. És arról a mélyről jövő önszeretetről, ami azt mondatja vele: „Jobban szeretem a testemet annál, hogy tovább terheljem.”
Vajda Márta (29) a Csallóközből származik, ma Zólyomlipcsén él a férjével. Egy telefonközpont csoportvezetőjeként dolgozik, jó kedélyű, nagy dumás lány, igazi energiabomba!
– Instagram-oldaladon kendőzetlenül beszélsz drasztikus túlsúlyodról. Mi zajlott benned, amikor közzétetted az első videót?
– Nyomtam egy entert, és arra gondoltam: innen már nincs visszaút! (Mosolyog.) Körülbelül két hétig vacilláltam, hogy jó ötlet-e a nyilvánosság előtt beszélni. A kóros elhízás rengeteg embert érint, ráadásul a legtöbb kövér ember tagadásban él: nem hajlandó beismerni, hogy baj van. Bíztam benne, hogy videómmal másokat is inspirálhatok, de azért tartottam a visszhangtól. Nem a bántásoktól félek – azzal Dunát tudtam volna rekeszteni. Inkább a szánakozóktól tartok, de végül hallgattam a férjemre és az anyukámra, s megosztottam a videót. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi jó tippet, támogatást kapok.
– Elmeséled dióhéjban a történetedet?
– Nyár elején a testem bal fele teljesen lezsibbadt. Megijedtem, hogy a szívemmel lehet valami, pánikrohamot kaptam. A férjem bevitt a sürgősségire, a vérnyomásom az egekbe szökött, ezért bent tartottak. A következő napokban pedig kivizsgáltak. Szerencsére kiderült, hogy nincs komoly bajom, de egy nagyon kedves doktornő elmagyarázta: ha így folytatom, idő kérdése, és lesz. Ekkora túlsúlynál a szív- és cukorbetegség kialakulása csak a jéghegy csúcsa; a hátgerinc, a láb, az erek és az ízületek is terhelve vannak. Mintha megráztak volna: Hahó, ébredj! Azelőtt hiába figyelmeztetettek a szeretteim, magamnak sem mertem bevallani, hogy ez így nem mehet tovább. A doktornő egyébként bariátriai, azaz súlycsökkentő műtétet javasolt, de én elhatároztam: segítség nélkül szabadulok meg a feleslegtől.
– Az előbb azt mondtad, korábban sokat bántottak a súlyod miatt. Ez mit jelent?
– Nyolcosztályos gimibe jártam, az osztálytársak mindenféle csúfnevet aggattak rám, voltam kövér disznó, de tonna donna is. Valahol én is tehettem arról, hogy elszigetelődtem, mivel nemigen akartam barátkozni senkivel. A többiek meg úgy voltak vele: jót szórakoznak rajtam, úgyis körön kívül vagyok. Érdekes, hogy a fiúk egyenesebbek voltak, mint a lányok. Ők a szemembe vágták, hogy mit gondolnak rólam; a lányok csak a hátam mögött gúnyolódtak, hamisak voltak. Az iskolán kívül viszont voltak jó barátaim, és otthon is szeretetteljes közegben éltem. A bántásokról, csúfolódásról nem beszéltem senkinek. Kemény voltam, mint a kő, nem akartam gyengének mutatkozni.
Tévhit, hogy az iskolában csak a kövérekkel gonoszkodnak. Ha túl magas vagy, zsiráf vagy; ha túl alacsony, törpe. Ha szeplős az arcod, dalmata; ha nincs melled, síkság. És ezek a sebek egy életre beleégnek az emberekbe! Van egy csoda szép kolléganőm: őt az orrával piszkálták...
– Sok tinilány ilyenkor kezd őrült diétákba. Te sosem sanyargattad magad?
– Ó, én ahhoz túlságosan szeretem magam! (Nevet.) Úgy védekeztem, hogy lázadtam. Nagyszájú, rebellis lány voltam, akiről lepörögnek a csúfolódások – ott sírtam, ahol senki sem látott. Ahogy pedig teltek az évek, koncentrálni kezdtem a pozitív adottságaimra, az eszemre, az intelligenciámra. Rájöttem, hogy én is lehetek értékes ember, és nem az határoz meg, hogy hány kiló vagyok. Hiszen minden ember valakinek a legszebb a világon: a férjem például millió vékony nő közül is engem választana! Miért is ne hinném el, hogy én is szép vagyok? A gimnáziumi tesitanárnőm sokat tett azért, hogy ne traumaként éljem meg a tornát. Biztatott, hogy ne a többiekkel versenyezzek, hanem saját magamnál próbáljak meg mindig picivel jobb lenni. Ha nem bírom a futást, sétáljak gyorsan; medicinlabdával igyekezzek minél messzebbre dobni (abban jó voltam). Hálás vagyok neki a mai napig.
– A külső változás nem motivált a fogyásodban?
– Én jól érzem magam a bőrömben úgy, ahogy vagyok. Nem azért váltottam életmódot, hogy S-es méretem legyen, hanem hogy egészséges legyek. A sorstársaimnak is ilyesmit üzennék, hisz az elhízás keringési betegségekhez vezet és így tovább. Kicsit sajnálom, hogy a body positivity mozgalom elferdíti ezt az üzenetet.
– Mire gondolsz?
– Egyetértek azzal, hogy a kövér embert nem szabad megbélyegezni. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a kóros elhízás rendben van. Nem, nincs rendben. Borzasztó érzés volt 29 évesen azt hallani: ha így folytatom, bármikor szívinfarktust kaphatok. Hiszen előttem az élet, szeretnék anya lenni! Nem akarok 30-40 évesen meghalni azért, mert buta voltam! Azt is megértem, ha valakit a külső változás is motivál. Valljuk be: nem könnyű a mai világban érvényesülni, ha nem vagyunk „sablonszépségek”.
– Ezt magad is tapasztaltad?
– Korábban egy fővárosi bankban dolgoztam, ahol kitétel volt a jó megjelenés. Pont ezért ritkán vesznek fel túlsúlyos embereket, de én megfogtam az igazgatónőt a dumámmal. Laza voltam és mosolygós, s igaz, hogy nem jártam kiskosztümben, de a kliensek jó kedvvel távoztak tőlem. Aztán igazgatóváltás történt, s az új főnöknőm az első pillanattól kezdve pikkelt rám. Bár sosem lett kimondva, biztos vagyok benne, hogy nem tetszett neki a külsőm.
– Próbáltad felgöngyölíteni, hogy mi vezetett nálad az elhízáshoz?
– A genetikám, a hedonizmusom és a lustaságom. Apukám világéletében 65 kiló volt, anyai ágon viszont hízékonyabb a rokonság, én rájuk ütöttem. (Anyukámnál cukorbetegséget diagnosztizáltak, súlycsökkentő műtéten is átesett.) Mióta az eszemet tudom, túlsúlyos vagyok – igaz, nem sokat tettem azért, hogy ez máshogy legyen. Sőt! Mindig is imádtam a gyorséttermi kajákat, a csokit, a gumicukrot, a csipszet: s bár nem ettem nagy adagokat, rengeteget nassoltam. A férjemmel is állandóan rágcsáltunk valamit. Mindketten szeretjük az életet, élvezzük az ízeket. Csak ő ezt a rengeteg kalóriát lemozogta, én nem... Az igazat megvallva rettentő lusta ember vagyok: ha tehetném, még a mosdóba is autóval mennék! (Nevet.)
– Kanyarodjunk vissza oda, hogy a doktornő elbeszélgetett veled. Mi történt ezután? Hogyan kezdtél neki a fogyókúrának?
– Közöltem a férjemmel, hogy ezentúl nem tartunk otthon csokit és csipszet. (Mosolyog.) A cukrot, a lisztet, a kenyeret és a nasikat kiiktattam az étrendünkből, és összegyűjtöttem jó pár egészséges receptet. Elkezdtem olvasgatni az összetevőket a dobozokon, a cukros üdítőket elhagytam, csak citromos vizet iszom. Mindennek van alacsony kalóriás verziója – ezt azelőtt nem is tudtam –, s a banánpalacsinta azóta hatalmas kedvenc nálunk. Illetve a doktornő javaslatára beiktattam az időszakos böjtöt, tehát 8 órás időablakban eszem. Mivel sosem reggeliztem, 10-12 óra között ebéddel kezdek, és este 6-ig igyekszem befejezni az étkezést. Ha ne adj’ Isten mégis megéheznék, eszem egy kis dinnyét. A doktornő figyelmeztetett, hogy ne kezdjek bele drasztikus diétába, mert visszaesek, és szavatolt a jojóeffektus. Szóval orvosi tanácsok alapján, a józan eszemre hallgatva kezdtem el fogyózni.
– Honnan tudod, hogy miből mennyit ehetsz?
– A korábbi adagjaimat megfeleztem. Az első héten szenvedtem, de mostanra hozzászokott a szervezetem a kisebb adagokhoz.
– Sikerült átállítanod az agyadat arra, hogy ez nemcsak egy szimpla kis diéta, hanem új életet kezdesz?
– Folyamatosan erre kondicionálom magam. Vannak napok, mikor nehezebb: például látogatóba megyünk a nagymamához, és terített asztal vár kilónyi rántott hússal és süteményhegyekkel. Ilyenkor kiválasztok egy kis szelet húst, szedek mellé kis salátát. Múltkor anyukám asztalán megláttam egy zacskó gumicukrot, ami mindig is a gyengém volt. Kivettem két darabot a kedvenc ízemből: a régi mondás szerint a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt, egyszóval a lelkem is megnyugodott. Ha nem ettem volna belőle, egész hétvégén azon kattogtam volna, hogy őrülten kívánom a gumicukrot.
– Ehhez óriási önuralom kell! Sosem gondoltál arra, hogy válassz egy mentort?
– Gondoltam rá, de nem akartam fenekestül felforgatni az életemet. Nem bízom abban, hogy óriásléptekkel tudnék haladni – a kis lépések taktikájában hiszek. Kezdtem az ételredukcióval, majd beiktattam az életembe a mozgást. Egyszer talán eljutok oda is, hogy személyi edzőm legyen. Már vettem futógépet.
A médiában két véglet figyelhető meg: vagy alázzák, vagy istenítik az elhízott nőket. Az első azért káros, mert stigmatizálja a túlsúlyos embereket, a második azért, mert nem veszi figyelembe, hogy a túlsúly gajra vágja az egészséget és megbetegít. Jó lenne, ha létezne arany középút! Nem kell megbélyegezni a kövéreket, de úgy se csináljunk, mintha az elhízás valami szuper dolog volna!
– Ezek szerint a lustaságodat is legyőzöd?
– Nincs más választásom! Eleinte csak úgy olvadtak le a kilók, néhány hét múlva viszont észrevettem, hogy stagnál a súlyom. Tudtam, hogy itt az idő, mozogni kell. Először úszni kezdtem, majd – mivel a nyárra bezárták a besztercebányai uszodát – kardiógyakorlatokat kerestem az interneten. Fél órát tornázom minden este. Nem mondom, hogy sportember vagyok, az állóképességem viszont rengeteget javult. Napról napra többet bírok.
– Volt komolyabb mélypontod?
– Egyszer. Aznap szörnyű napom volt, és este kilenckor már nagyon vágytam valami édesre. Ültem a konyhában a dinnyémmel, s legszívesebben felfaltam volna az egészet. Végül nem ettem meg, csak elsírtam neki a bánatomat. (Nevet.)
– Súlyban is tűztél ki célt?
– Nem. Az első mérföldkő az lesz, amikor úgy megyek majd fel az ötödikre, hogy nem fogok pihegni a lépcsőfordulókon.
– Szerinted mi a gátja annak, hogy a sorstársaid is rálépjenek erre az útra?
– Nem vallják be maguknak, hogy a súlyuk problémát jelent. Vagy maguknak még beismernék, de másoknak nem. Rengetegen próbálnak titokban változtatni: „Majd meglepem a többieket azzal, hogy sovány leszek!” Ám akit a környezete nem támogat, annak ezerszer nehezebb dolga van. Mióta a kollégáim tudják, hogy életmódot váltottam, a közös kávézásokon már nem hozzák fel, hogy együnk egy kis sütit. Természetes nekik, hogy nem eszünk. Ezek az apró gesztusok többet jelentenek nekem minden biztató szónál.
– Végezetül elárulod, mit tervezel az Instagramra? Lesznek további videók?
– Nem mondom, hogy egy átgondolt koncepció mentén haladok, de ha valami kikívánkozik, azt megosztom. Jó lenne a túlsúlyos embereknek – sőt, a túlsúlyos gyerekek szüleinek is! – kapaszkodót nyújtani. Szerintem az önszeretet a legfontosabb! Ne azért akarjunk lefogyni, hogy mások ízlésének vagy valamiféle „testképdiktátumnak” megfeleljünk; változtassunk, mert szeretjük annyira a testünket, hogy nem tesszük tönkre. Elárulom: akit a másoknak megfelelés motivál, ötvenkilósan is szenvedni fog. Hiszen hogyan szerethetnének bennünket mások, ha mi sem fogadjuk el magunkat?! Karban kell tartani a testünket, de a lelkünket is: a változás része, hogy belül rendet teszünk.
