Mikor a nő elégedetlen magával, akkor azt kivetíti a testére. Fogyni vagy hízni kezd, a testét kínozza. A nőnek a teste a kalodája. Nemhiába írták a nőírók, hogy a nőt teste börtönébe zárták. Rajtad áll, hogyan nézel ki, te is lehetsz tökéletes! S ezt már egészen kicsi lányok is elhiszik, mert ez dől mindenhonnan még ma is. A csúnyaság maga a pokol, ezért a nő akkor is a testét akarja kijavítani, mikor a lelke fáj. Ezt írja meg Kovács Viktória saját fogyástörténetében, aki egyszer evett, másszor nem evett, hogy szép legyen. Mert elhitte, hogy ha egyszer szép lesz, mint a címlaplányok, akkor minden rendben lesz vele.
Az új feministák pápájának, az amerikai Naomi Wolfnak A szépség kultusza című könyve kötelező olvasmány a nők számára. A könyv leírja, hogyan köt minket gúzsba a szépségkultusz. Ha női társaságba megyünk, előbb-utóbb felmerül a fogyókúra témája, mintha ez lenne a női élet origója. A ma nője még mindig nem tanulta meg, hogy azzal a testtel, amit kapott, azzal a tehetséggel, amivel világra jött, ő igenis egyedülálló; és senki, de senki nem gázolhat belé. A nők önkéntes fájdalmakba hajszolják magukat, hogy elérjék a tökéletes testet.
Tudjátok, mi a kedvenc mondatom? Légy őszinte magadhoz! Ez a legnagyobb igazság, de egyben a legnagyobb hazugság is. Csak addig vagyunk őszinték magunkkal, míg az nekünk nem fáj. Míg nem kell mélyebbre menni.
A nő erre fordítja minden energiáját: nem tanul, nem művelődik, nem lazul, hanem sminkel, tornázik és fogyókúrázik rendületlen, mert elhiszi, hogy neki csak így lesz joga élni. Szépen. A csúnyaság maga a pokol, a szépség maga a mennyország...
Csokitáblák hozzám jöttek!
Sosem voltam kimondott deszka. Átlagos testsúly, átlagos arc. Nem voltam kövér, nem voltam sovány, nem voltam magas, nem voltam alacsony. Tinédzserkoromban arra vágytam, hogy olyan legyek, mint a lányok a magazinok címlapján: darázsderékról és gazellatermetről álmodtam. Aztán kezdtem kikerekedni. Gyűlöltem a kiálló csípőmet, s tizenhárom éves voltam, amikor elhatároztam, hogy végleg leszámolok vele. Elkezdtem tornázni. Futottam, görkorcsolyáztam, zumbára jártam, aerobikoztam az ebédlőben. Jót tett a mozgás, feszesebb lettem, és láss csodát, a csípőm még szembetűnőbb lett. Még rémesebb volt tükörbe nézni, főleg mert tudtam, hogy vége, nincs remény.
Elkeseredésemben elkezdtem enni. Bár ez inkább volt habzsolás, marékszámra tömtem magamba az édességet. Még a suhogást is hallani véltem, ahogyan repültek rám a kilók. Csakhamar búcsút inthettem az ötvennyolcas konfekcióméretnek, és üdvözölhettem a hatvanötöst. Vicces, hogy közben nem változott semmi, nem zuhantam ki az átlagból. Kikerekedtem, hu-isabb lett az arcom, a 171 centis magasságomhoz még jól is jött, hogy ragadt rám pár kiló. Mit tettem erre én? Egész nap a tükör előtt álltam, és szidtam magam: dagadt vagyok, dagadt vagyok!
Mit számít az, hány kiló vagy, ha nem vagy képes elfogadni magadat? Főleg magadnak nem vagy elég?!
Diétázni kezdtem, de délután már a csokit kerestem: úgy mozgatott az édes íz, mintha dróton rángattak volna. Kívántam a cukrot, mint piás az italt. Függő lettem, édességfüggő. Egy kockával kezdtem, csokitáblákkal végeztem. Akkoriban mindenki csípőnadrágot hordott, ami a fiús alkatú lányoknak áll jól, mert fel kell akasztani a csípőcsontra. Az eladók váltig állították, hogy nekem is jól áll. Nem tudom, milyen tükrök vannak a boltokban, de tuti, hogy karcsúsítanak, mert otthon nem azt láttam, amit látni akartam. (Akkor még nem tudtam, hogy az én nőies idomaimra a magasított derekú nadrág a jó, mert optikailag megnyújtja az alsó végtagot.)
Jól van, fiúk, jégre vittetek!
Tinédzser éveim nagy fogyásai mégis inkább a fiúkhoz voltak köthetők. Különféle „szerelmi bánatok” gyötörtek, melyek mindegyikét tragédiaként éltem meg. A szívfájdalmat úgy kezeltem, hogy nem ettem. Biztos voltam benne, hogy azért értek véget (vagy el sem kezdődtek) a szerelmeim, mert nem voltam elég szép. Mióta világ a világ, a nők ilyesmikkel szeretik magukat ostorozni. Úgy éreztem, hiába voltak a nagy fogyások, „csúnya” maradtam, ezért nem kellek senkinek. Ezután jött a zugevészet. Majd beruháztam egy mérlegre, s hideg zuhanyként ért, mikor megláttam, hogy hatvanhét kilót mutat a nyelve.
Akkoriban már volt egy állandó barátom, akivel elég viharos volt a kapcsolatunk. Nem úgy szeretett, ahogy én szerettem volna, ő úgy szeretett, ahogy neki volt jó, uralkodva. Sokat veszekedtünk, s mint mindig, akkor is az evésbe menekültem. Mindig is szerettem a szűk pólókat, nem akartam észrevenni a hastáji háj buggyanását. A család és a barátok nem akartak megbántani, így mindig azt mondták: rendben vagy, bébi. Így aztán sokkhatásként ért, mikor az amatőr színházversenyen az egyik zsűritag nehezményezte a színpadi megjelenésem, mondván, hogy a ruhám „kihozza a husit”.
Az étel gyógyít?
Két év után szakítottunk az akkori párommal, mert megismertem a férjemet. Az új szerelem miatt – és mert megszállt a „tanulási láz” is, hiszen egyetemi diplomára vágytam – elvesztettem az étvágyamat. Abban az időben fényevőnek számítottam. Volt olyan nap, amikor csak egy doboz joghurtot ettem. Megmagyaráznám, ha tudnám, mi vitt ebbe a szélsőségbe, talán csak meg akartam felelni: a szerelemnek is, az iskolának is. Úgy olvadtak le rólam a kilók, ahogy a hó olvad, mikor felmelegszik az idő. Fűtött a szerelem, zsibbasztott a nagy érzés, és büszke voltam magamra, hogy leesik rólam a nadrág. Már akkor sem ettem, mikor farkaséhes voltam, mert azért nyomokban még jelentkezett nálam az étel utáni sóvárgás. Rájöttem: ha csak levesen élek, akkor egy dekát sem hízom. (Senki ne csinálja utánam, borzasztó egészségtelen!)
Naponta háromszor méredzkedtem, volt, hogy többször is. Odafigyeltem arra, hogy az esti súlyom dekára pontosan annyi legyen, mint a reggeli, az ébredés utáni. Így aztán minden nap kevesebbet mutatott a mérleg. A szüleim, a barátaim, a párom mind észrevették, hogy gebe vagyok, de csak azt tudták, hogy kicsit „fogyózom”. Nekem az egészben az tetszett a legjobban, hogy nem kellett tornáznom meg pepecselni az étellel, speciális étrendet folytatni. Elég volt simán koplalni. Kényelmes és költséghatékony megoldásnak bizonyult. Egy idő után természetszerűleg rosszabbodni kezdett az ekcémám, mire az orvosom diétát javasolt: hagyjam ki a szóját, a tejet és néhány más alapanyagot. Mivel szinte csak levesen éltem, ez gondot jelentett, mert sok fűszerben megtalálható a szója. A leveseket felváltotta a párolt csirkemell salátával.
Közben tovább folytattam a napi „méréseket”. Már nem napi háromszor, hanem amilyen gyakran csak lehetett, felkapaszkodtam a mérlegre. Egy-két hónap leforgása alatt a hatvanhét kilóból ötvenkettőt rittyentettem. Már nem volt probléma, hogy mi van rajtam, nyugodtan felvehettem a szűk pólót. Még a combkerületem is megfogyatkozott. Előtte M-es méretet hordtam, de lassan az egész ruhatáramat le kellett cserélnem XS-re, mert kiestem a ruháimból. Akkor már zörögtek a csontjaim. Szédültem, fáradt voltam, hiába aggódott a család, a szüleim, nem vettem tudomást az intő jelekről. Végül a párom térített észhez. Azt mondta, hogy sosem szerette a gizda lányokat.
Na, ettől megdobbant a szívem, mert nem akartam őt elveszíteni. Kutyaharapás volt szőrével: férjem ugyanis rájött, hogy eszem ágában sincs abbahagyni a fogyózást, így a bajt a kiváltó okkal gyógyította meg. (Szép akarsz lenni, azért nem eszel, de nem lettél szép, azért enned kell.)
Nehéz dolgom volt. A gyomrom addigra már annyira összeszűkült, hogy hiába akartam enni, pár falatnál több nem ment le a torkomon. Akkor már együtt éltünk a párommal, így oda tudott figyelni arra, hogy mit eszem. Folyamatosan nógatott és motivált: nem evett addig, míg le nem ültem én is az asztalhoz. Hiába mondtam, hogy nem vagyok éhes. „Akkor én sem eszem” – vonta meg a vállát. Végül híztam két kilót, először meg is rémültem, de mindenki az mondta (a nagy Ő is), hogy sokkal jobban nézek ki. Erre kapott kis injekciót az önbizalmam – mert pontosan az nem volt nekem. Sosem bíztam abban, hogy jó vagyok úgy, ahogy vagyok.
Hinta-palinta
Egy évig tartottam a súlyomat, aztán várandós lettem. Ekkor már ennem kellett, hisz papírom volt róla. A várandós nő kívánós. Kívánni kezdtem a csokit, hát faltam megint táblaszámra – a többiek már azzal riogattak, hogy a végén terhességi cukros leszek. Akkora lettem, mint egy bálna. A végén majdnem kilencven kilót nyomtam. Nem tudtam elképzelni, hogyan sikerült ennyit felszednem, hiszen nem habzsoltam annyit, mint anno tinédzserkoromban. Olvastam, hogy tíz kiló majd lepattan rólam a szüléssel, de nálam csak öt kiló jött le. Kismamaként nyolcvanöt kilogrammot nyomtam, a topokat akkor már kidobtam, lenge felsőket és bő nadrágokat hordtam. Igyekeztem fogyókúrázni, de nagyon nem ment, sok volt a stressz, védett a háj; így aztán kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy örökre ilyen maradok. (Tele is sírtam miatta a párnámat.) A kislányom születésnapján tudtam meg, hogy megint állapotos vagyok.
Ez a terhesség azonban más volt, mint az előző, mindent kihánytam. Szinte végig gyümölcsön éltem, ezt fogadta be a szervezetem. Nyáron pedig reggel, délben, este csak dinnyét ettem. Sosem volt belőle elég. Az orvosom ijedezett, nem értette, mi történik. Csak én tudtam, hogy a dinnye az ősok – a dinnye az én nagy fogyasztószerem. A baba Apgar-értékei teljesen rendben voltak – annak ellenére, hogy kizárólag gyümölcsön éltem. Ami, tudjuk, ahogy jön, úgy kimegy a szervezetből. (Az afrikaiak is azért éheznek, mert hiába a kókuszdió, nem ad elég kalóriát. A zöldség meg nem terem meg náluk.) Nyolcvanöt kilóval kezdtem a második terhességemet, hatvankilenccel mentem szülni, egy hónappal a szülés után pedig már csak ötvennégy voltam. Végre megnyugodtam, s mosolyogva tudtam belenézni a tükörbe. Azóta eltelt pár év, kicsit felszedtem. Manapság már nem kérdezem meg senki véleményét, hogy mi áll jól nekem. Odafigyelek arra, hogy mit eszem, de nem vonom meg magamtól a finom falatokat. A lényeg a mérték. Mára nagy keservek árán ezt is megtanultam. Pontosan tudom, mikor vagyok elégedett önmagammal. S azt is, hogy mikor nem vagyok. A miérteket pedig még kutatom.
