„Milyen volt az interjú?” – érdeklődnek a kollégák, mire rávágom: „Évában egy olasz donna veszett el!” Pontosabban: eddig azt hittem, ilyesféle bájjal és szenzualitással csak délen találkozik az ember.
Máthé Éva (56, Galánta) erre rácáfolt. Végtére is miért ne élvezhetnénk mi is a bella vitát, az élet szépségeit? Éva építőmérnök, jelenleg dizájnnal és lakberendezéssel foglalkozik. Szó szerint a széppel dolgozik. A széppel, ami érdek nélkül tetszik.
Évának nemcsak az életfelfogása délszaki, de a megjelenése is. Sötét, göndör hajával és kreol bőrével egy cseppnyi Itáliát csempész közénk (már csak a citromfák hiányoznak). A fotókhoz a fűszert Éva természetessége adja. Nem véletlen, hogy azonnal tudni akarjuk: vajon mi táplálja a kisugárzását?
– Ugye, nem tévedünk nagyot, amikor azt mondjuk: déli típus vagy?
– Bele tudnék fulladni az olívaolajba! (Nevet.) A lányom Milánóban él, testközelből ismerem az ottani mentalitást. Éjszaka az egész város lüktet, pezseg, a bárokban egymás hegyén-hátán ülnek a vendégek, a pincér lapjával közlekedik az asztalok között, mégis mosolyog; számomra ez végtelenül szimpatikus. Talán mert én is eszerint élek, a pillanat embere vagyok. Carpe diem. Igyekszem megélni a jelent minden szépségével és szomorúságával egyetemben.
– Pedig ez a mai ember egyik legnagyobb problémája. Hogy nem tudja megragadni a pillanatot...
– Sok olyan embert ismerek, akik építik az életüket, gondolatban mégis mindig máshol járnak. Pedig aki folyton a múlton rágódik vagy a jövőn aggodalmaskodik, az lemarad az életéről. Mi például holnap Norvégiába utazunk a férjemmel: ezt az utat kapta a 60. születésnapjára. Ő már két napja pakol, míg nekem semmim sincs összekészítve. Sőt, még az útvonalat sem terveztük meg! Stresszelhetnék, de nem teszem, mert pontosan tudom, hogy reggel hatkor ott fogok állni az autó mellett teljes mundérban, s lesz időm szállás után böngészni a hosszú úton. (Mosolyog.)
– Hogy tudsz ennyire „bízva bízni”?
– Amikor fiatal voltam, felesleges dolgokon aggodalmaskodtam. A megfelelési kényszer – én legyek a legjobb anya és feleség – egy csomó készséget blokkolt bennem.
Életem egy pontján viszont tudatosítottam: ha megismerjük a határainkat, az akadályokat is le tudjuk küzdeni. Hiszen mindig volt valahogy! Ezért hátra merek dőlni, és ki merem mondani: bízom magamban.
– Három gyermeked van. Sosem érezted úgy, hogy választanod kell: dolgozó nő leszel vagy anya?
– Megkönnyíti az életemet, hogy nekem mindig csak a jelen létezik. Amikor a családdal vagyok, nem dolgozom; amikor dolgozom, nem a családon jár az eszem. A munkát biztosan tudtam volna intenzívebben végezni, de öt év alatt két lányom és egy fiam született, miközben a férjem külföldön dolgozott. Mindeközben épült a házunk – most is látom magam, ahogy iszkolok a lécekért a fatelepre; de élveztem ezt is. Sőt, az anyaságban is tobzódtam! Mikor eljött az ideje, hogy újra munkába álljak, önvizsgálatot tartottam. Előtte padlófűtéseket terveztem, de álmodtam egy nagyot, és bekopogtam a Daminihez. Ez egy menő gyerekruhamárka volt akkoriban: egy tucat boltjuk volt az országban. Megnézték a saját kezűleg varrt gyerekruháimat, majd közölték: „Ez lesz az irodád!”
– Kitől tanultál meg varrni?
– Az anyukámtól. Sokáig megállítottak az utcán, honnan vannak a kicsik ruhái. A gyerekruhák tervezésénélmég inkább érvényesülnie kell a dizájn 3F-es szabályának (fit, fabric, function, azaz illeszkedés, anyag, funkció). A gyerekek nem olyanok, mint a nők, nem hajlandók szenvedni egy kényelmetlen ruhában csak azért, mert jól néznek ki benne! (Nevet.) A daminis korszak viszont hamar véget ért, mert a céget felszámolták. Ekkor döntöttem úgy, hogy grafikai dizájnnal fogok foglalkozni.
– Ez az ötlet honnan jött?
– Érdekeltek a számítógépek, s nem akartam lemondani az újonnan felfedezett kreativitásomról. A bátyám is adott pár tippet, aki ekkoriban grafikai dizájnerként dolgozott Németországban. A szoftverek használatát viszont egyedül tanultam meg. Pedig húsz évvel ezelőtt még nem volt szé les körűen hozzáférhető az internet! Először reklámanyagokat, meghívókat, plakátokat, könyvborítókat, logókat terveztem. Máig vállalok grafikai munkát, noha időközben megváltozott a csapásirány...
– ...mivelhogy belsőépítész lettél.
– Valahol mindig izgatott az enteriőrtervezés. Hogyan lehet egyszerre széppé és élhetővé varázsolni egy teret... Először ismerősök kérték ki a véleményemet. Tíz évvel ezelőtt még nem volt divatja annak, hogy belsőépítészt fogadjanak. Viszont egyre többen szólítottak meg.
– Miért jó, ha házunk vagy akár kis panellakásunk berendezését belsőépítészre bízzuk?
– Bárki be tudja rendezni a saját életterét. Mégis: ha belépek egy helyiségbe, azonnal tudom, hogy járt-e ott szakember. A belsőépítész feladata, hogy elérje: atér szolgálja az embert, ne pedig az ember a teret. Más szempontokat kell figyelembe venni egy hálószoba – és egy éjjeli bár tervezésénél. Míg az elsőnél a feltöltődés a cél, a másodiknál a pezsgés és a kapcsolatteremtés. Akkor is engem hívnak, ha túl kicsi a tér, például egy panellakásban, és szeretnék elkerülni a zsúfoltságot. Az emberek kilencven százaléka nem látja a teret.
– Hogyan képzeljük el a közös munkát?
– A megrendelő megmutatja az alaprajzot, majd felvázolja, mit szeretne. Ez után arra kérem, hogy gyűjtsön inspirációs képeket magazinokból, a Pinterestről vagy a Google-ről. Hiszen hiába jövök az én skandináv stílusommal, ha ő teljesen másfajta dizájnban érzi jól magát. A második lépés a modellezés. Burkolatokat javaslok, világítási, bútorozási tervet készítek; a konyhánál például kijelölöm, hol legyen az asztal, a villanykapcsolók, mekkora az ideális távolság az egyes elemek között. Többfajta verziót készítek, a megrendelő jó esetben kiválaszt egyet. Olyan is van, hogy rám bízza a döntést.
– Ezután következnek a bútorok?
– Ezt is a büdzsé határozza meg: van, aki az IKEA-ból vásárol, más méretre készíttet egyedi bútort, akár faltól falig. A lámpákat, székeket, szófákat is én válogatom össze.
– Melyik az eddigi kedvenc projekted?
– A galántai Leva kávézó – itt egy holt térbe sikerült életet lehelni. Az épületet mindenki kerülte, mert évekkel ezelőtt felrobbant egy kazánház az emeleten. Az volt az első gondolatom: „Ide ember nem fog betérni!”
Szerencsére nem lett igazam: a kávézó tömve van! A beltér központi eleme egy nagy, növényeket ábrázoló falfestmény, melyet én terveztem, s én is festettem fel.
– Hogyan működik a fantáziád? Minden percben kreatív vagy?
– Az ember is betelik, nem csak a pohár. Néha ki kell szakadni a teendőkből – sporttal, meditációval, kertészkedéssel –, s meg kell várni, míg újra elkap az áramlat, a flow. Akkor aztán lehet alkotni megint. A legnagyobb rémület az új dokumentum. Az üres, fehér lap. Van pár adatod, neked pedig el kellene kápráztatnod a megrendelőt. Aztán belevágsz, és a terv magát írja: kezdődik a varázs.
– Hogy néz ki egy belsőépítész otthona?
– A házunk több mint húsz évvel ezelőtt épült. Mostanra akad pár „a suszternek lyukas a cipője”-szeglet! (Nevet.) Egyébként a rusztikus hangulat dominál, anyaghasználatban pedig a fa és a nyerstégla.
– Fiatalkorodban is ilyen magabiztos voltál? Ennyire önazonos?
– Inkább csak intuitív, ösztönös. Hiába tetszett egy szép szoknya, nem vettem meg, ha azt éreztem, hogy „ez nem én vagyok”. Ugyanígy voltam a színekkel is: hamar rájöttem, hogy a szürke energiáját nem bírom elviselni magamon. Az arcmemóriám borzalmas, az embereket is a kisugárzásuk alapján jegyzem meg.
– Elmondhatjuk, hogy mindenben a természeteset pártolod?
– Igen! Mindenre megtalálható a válasz a természetben. A férjemmel gyakorlott túrázók vagyunk, síelünk, nemrég pedig két hegyi biciklit is beszereztünk. Illetve közös hobbink a kert: amit tudunk, megtermelünk. Megszállottja vagyok annak a gondolatnak, hogy eleven, élő ételeket együnk, mert hiszem, hogy az egészségügyi problémáink nagy részét a mesterséges élelmiszerek okozzák. Amikor csak tehetem, friss, szezonális hozzávalókból főzök, fermentálok és kovászos kenyeret sütök. (Számomra a tökéletes vacsora egy szelet házi kovászos kenyér meglocsolva fél deci olívaolajjal.) Eksztatikus érzés olyan zöldségekből főzni, melyeket pár perce frissen emeltünk ki a földből! Persze időnként – mivel a férjemmel mindketten sokat dolgozunk – a kert elgyomosodik. Nem kell mindent tökéletesen csinálni, sőt, de azért próbálkozzunk!
– Sokat számít, ha az embernek szilárd háttere van. Vagyis olyanok vannak mellette, akik megtartják, ha zuhanna.
– Persze, elégedettségérzetet ad, hogy a családom rendben van, a férjem mellettem áll, s hogy okos, értelmes felnőttek lettek a gyerekeimből. Ma már csak a partvonalról figyelem, hogyan bontakoztatják ki a tehetségüket. A sors fintora, hogy mindhárman szakmabeliek: az idősebbik lányom dizájner, a fiam és a kisebbik lányom pedig építészek. Van egy kis unokám: amikor belenézek a szemébe, megmerítkezem a tiszta gyermeki ártatlanságban. Számomra a gyerek szeme szentély. Idén töltöm be az 56-ot: de mit nekem a ráncok, amíg ennyi sok okom van, hogy jól érezzem magam?!
– Ezek szerint nem tartasz az öregedéstől?
– Nem, sőt! Úgy tervezem, hogy 80 évesen még síelni fogok. Ha lerobbanok, az is egy helyzet lesz. Amíg viszont egészséges vagyok – bírom a terhelést és pörög az agyam –, nem érdekelnek a ráncok. Tudom, hogy sokat szorongunk mi, nők. Rossz fókusz, hogy nem tudjuk elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, annyi évesnek, amennyik vagyunk. Ma szabad világ van: kifejezhetjük a stílusunkat. Ehelyett mit látunk? A nők ugyanúgy öltözködnek és ugyanúgy sminkelik magukat. Félreértés ne essék: nem azt akarom mondani, hogy a régi világban jobb volt. Dehogy! Az is a fejlődés része, hogy követjük és megértjük a változásokat.
– Van valami az életedben, amivel nem tudsz egyenesbe jönni?
– Talán a túlsúly az egyetlen, amit nem tudok elfogadni magamon.
– Na-na...
– Mióta beléptem a változókorba, minden évben feljött egy pluszkiló. Tíz év alatt ez tíz kiló. Nekem, aki világéletemben vékony voltam, ez nagy teher. Szerencsére szeretek sportolni – fitneszbe járok és görkorcsolyázom –, az időszakos böjtöt is igyekszem tartani. Éjszakai típus vagyok, leginkább este élek és alkotok. Enni is ilyenkor szeretek.
Amikor a gyerekek kicsik voltak, a férjem csak hétvégére járt haza. Hét közben csak akkor dőlhettem hátra, amikor körülöttem mindenki szuszogott. Az esték viszont az enyémek voltak! Azóta is este élek igazán.
– Nincs más hátra, mint hogy jó utat kívánjunk nektek Norvégiába. De előtte áruld el: mi a jó házasság titka? Hosszú évek óta együtt vagytok a férjeddel.
– Biztosan segít, hogy hasonló az érdeklődésünk; de ez nem szentírás, másként is működhet. Nekünk is voltak külön bejáratú elveink (akár a gyereknevelés terén). Egyszóval legyünk nyitottak arra, amit a párunk szeret! Engem például a férjem tanított meg teniszezni, ő pedig eljár velem múzeumokba, galériákba, pedig nem ez a szíve csücske. A hosszú házasság velejárói még a fentek és a lentek: van, hogy az egyik fél picit bezár, mert nehéz időszakot él meg. Viszont ha figyelünk magunk és a párunk igényeire, a végén visszatalálhatunk egymáshoz. Mi 36 éve ismerjük egymást a férjemmel, és 33 éve házasodtunk össze.
– Még egy utolsó kérdés: mit kívánnál magadnak a jövőre nézve?
– Legalább 100 évet! Vidámságban, egészségben. S hogy mindig legyen okunk a nevetésre.
