Kedves Szerkesztőség! Egyszerűen nem bírok a lányommal: nyakra-főre szerelembe esik, randizik éjfélekig. Mi meg az apjával aggódva várjuk őt. Az ő szavaival élve: állandóan „pánikolunk”. Ezzel aztán elértük, hogy már semmit sem mond el nekünk.
Minden diszkó, randi előtt ordítás, balhé, könnyek. Hiába tudom, hogy a terror nem sokat ér: féltem őt, nagyon féltem. Főleg azért, mert nagyon szép és veszettül kacér, bolondulnak utána a fiúk. Oda jutottunk, hogy a férjem már engedné is, csak hogy abbamaradjon a cirkusz. Én viszont iszonyatosan félek, hogy leitatják, megerőszakolják...
Nem élném túl. Végül megegyeztünk, hogy mehet, de mindenhova érte megyünk. Akár moziba megy, akár diszkóba, a kocsiban várjuk. A lányomnak persze nem tetszik, mert kigúnyolják miattunk a haverok. Ha késik (márpedig sokszor késik), halottfehéren tipródom, mindenféle szörnyűségeket képzelek. Mikor aztán megérkezik, rárohanok: – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Azt hittem, bajod esett! Ő meg csak vigyorog: – Semmi bajom, anyukám, egyszerűen szerelmes vagyok! Miért nem alszol? Miért nem hagysz békén? Miért nem lehetek boldog? Miért leskelődtök utánam?
Persze nem mi vagyunk az egyedüliek, akik ennyire aggódnak. A barátnőjét például a szó szoros értelmében terrorizálják. Ha tízre nem megy haza, az apja züllött k.-nak nevezi – és elveri. Tudom, tudom, hogy ez nem jó módszer (a kislány nem véletlenül zuhant egy háromgyerekes, nős férfi karjaiba), mert az örökké lefojtott, kordában tartott gyerek, ha egyszer kiszabadul, nagyobb ostobaságokra képes, mint aki fokozatosan jut egyre több szabadsághoz.
Egy aggódó édesanya
Válasz az olvasói levélre
Mielőtt egy lélek a földre születik, kiválasztja a szüleit, akik olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amilyenekre egy gyermeknek szüksége van. A szülők felelősséget vállalnak gyermekeikért. Minden szülő a legjobb tudása szerint neveli, vigyázza gyermekét. Minél magasabb tudatszinten van a szülő, annál bensőségesebb viszony alakul ki közte és gyermeke között. Egyetlen szülő sem uralkodhat a gyermek felett, nem erőszakolhatja rá akaratát és vágyait. A nevelés akkor sikeres, ha a gyermek idővel meg tudja majd különböztetni a jót a rossztól.
Természetesen a „lélekfejlődéshez” a megtapasztalások is hozzátartoznak: elkerülhetetlenek a rossz és a kellemetlen helyzetek. Mi, szülők sokszor szeretnénk megóvni gyermekeinket minden gondtól, bajtól. De ha visszagondolunk a gyermekkorunkra, akkor minket is hiába óvtak, védtek a szüleink, nekünk is ugyanúgy mindent meg kellett tapasztalnunk. Nincs jogunk tehát megvonni a gyermekeinktől azokat a tanításokat, amelyekre szükségük van. (Például: a fiú addig nem fogja tudni, mi az a másnaposság, amíg „fel nem önt a garatra”.) Persze, a mai szülők nincsenek könnyű helyzetben. A mai fiatalok 75 százaléka ún. „indigógyerek”, akik pont azért jöttek, hogy felbontsák a régi, tekintélyelvű rendet. Ők a lázadók!
Az igazságot nem rejtik véka alá: ők nem a „simulékony” jó kislányok, kisfiúk, hanem szemtelen, vakmerő gyerekek, akikkel sem mi, sem az iskola nem tud mit kezdeni. Náluk fenyítéssel, terrorral semmire sem megy az ember, mert ezek a fiatalok képesek elszökni, megszökni.
Mit tehet a szülő, aki nem alaptalanul félti magzatát ebben az őrült, kifordított világban? Valahogy meg kell találni az arany középutat, hisz mégiscsak kordában kell tartani a gyermeket. Igazából tanácsot nemigen lehet adni, hisz minden szülő – gyermek kapcsolat más. A téma engem is érint, hiszen két fiatal felnőtt gyermekem van (19 és 21 évesek). Én személy szerint megértéssel, támogatással, őszinteséggel és kellő határozottsággal segítettem gyermekeim fejlődését. Semmiképp sem nagy szigorral, hatalmaskodással – és főleg nem pofonokkal. Megértettem velük, hogy ha nem jönnek haza időben, akkor máskor nem lesznek elengedve. Ha késnek, akkor telefonáljanak, küldjenek SMS-t. De azt is tudták, hogy rám bármikor számíthatnak, nem fogom megpofozni őket, szemrehányást sem teszek, hanem segítek. És mindig megtartottam az adott szavam, és ha kellett megbocsátottam, ha kellett, én is bocsánatot kértem. De nem hagytam, hogy bolondot csináljanak belőlem.
Mint minden szülő, én is követtem el hibákat, sírtam, aggódtam (és aggódok ma is) eleget. Egyszer régen anyukám ezt mondta, amikor szemére hánytam, hogy miért aggodalmaskodik már ennyit: „Emese, majd meglátod, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületnek a te gyermekeid is, soha nem fogsz tudni olyan nyugodtan aludni, mint most. Minden pillanatban aggódni fogsz értük, mert szeretnéd, ha minden rendben lenne velük.” Most már tudom, igaza volt, de azt is megtanultam, hogy nem élhetem a gyerekeim helyett az életet. Nekik kell mindent megtapasztalniuk, és nincs jogom tőlük ezt a tanítást elvenni.
