Hogyan búcsúzik egy tanár, Kalácska József, akinek a diákjai elballagnak – írásunkból megtudhatják.
A tanári pályán nincsenek hangos sikerek, látványos győzelmek, csillogás – csak szorgos hétköznapok, embert próbáló pillanatok, amikor nevelni és oktatni kell. Hittel, meggyőződéssel, csendesen, mint teszi azt immár több mint negyven éve a komáromi Selye János Gimnázium tanára, Kalácska József (aki több más elismerés mellett elsőként vehette át a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének Életpálya-díját.)
Kalácska József
– Friss diplomával került a komáromi gimnáziumba?
– Először Csicsóra kerültem – kezdi tanár úr, miközben az elmaradhatatlan fehér köpenyében, mosolyogva leül velem szemben a matematika kabinetben. – Édesapám korai halála miatt azonban, mivel a két húgom akkor még gimnazista volt, közelebb kerestem állást. Marcelházára kerültem, majd egy év múlva Dunamocsra. Közben Cornides István tanár úr biztatására egyetemre jelentkeztem. Mivel a magyar Genf mindig is a szívem csücske volt: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet választottam, ahol 1977-ben kaptam meg a matematika szakos tanári oklevelemet. Az alapiskolás éveknek köszönhetően tapasztalatokkal felvértezve jöttem át a gimnáziumba. Annak idején persze még mások voltak a diákok.
– Mindig is a matematika volt az a tantárgy, ami a legjobban érdekelt. A gimnáziumban aztán a nagy tudású Czókoly Béla tanár úrhoz kerültem. Végzéskor a nyitrai főiskolára jelentkeztem matematika-biológia szakra, de érettségi előtt pár héttel kiderült, a szakot nem nyitják. A választható szakpárosítások közül a matematika-fizika volt az, ami közel állt hozzám: bár így is kétségek gyötörtek. Elmentem a tanár úr után, elmondtam mi a gondom.
Mire ő csak annyit mondott „meg kell próbálni, fog az menni” és becsukta maga mögött a fizikum ajtaját. Ez a rövid mondat segített aztán az elkövetkező években. És később, amikor már kollégák lettünk, átadta nekem a matematika kabinetben az asztalát.
– Nehezebb a maiakkal?
– A régi módszerekkel ma már nem lehet nevelni. Fontos megőrizni a nyitottságunkat. Szerencsére a nevelésnek bipoláris jellege van, a diákokkal kölcsönösen formáljuk egymást. Tény, hogy a rendszerváltozás előtt a diákság felnézett a tanárra. Abban az időben nem volt divat, hogy a szülő a tanár feje fölött összekacsint a gyerekével. A mai világban gyakran olyan dolgokat is elnéznek a szülők, amit nem kéne. A mai gyerekek sok mindent készen kapnak, pedig ha valaki nem harcol meg valamiért, azt nem is értékeli. Az osztályomnak annyit mondogattam, „Jó a férfiúnak, ha igát visel ifjúságában.”, hogy a végén ezt választották szalagavatói mottójuknak.
– Korpás Éva népdalénekes, aki egyike annak a több mint háromszáz diáknak, akinek az osztályfőnöke volt, egy tévéműsorban azt nyilatkozta, hogy eleinte lázadtak a szigora ellen, de hamar belátták, hogy minden értük történik.
– Egy tanár kötelessége, hogy ha már a szülők rábízzák a gyerekeiket, terelgesse őket, nyesegesse vadhajtásaikat. Ahogy Illyés Gyula mondta „Ne azt add meg fiadnak, amit kér, hanem amit kérnie kéne!”. A gyerekek, ha látják, hogy az ember következetes, és nem sajnálja tőlük az időt, akkor kibújnak a morcos kamasz szerepéből. A gimnáziumban eltöltött évek személyiségfejlődésük „murci” korszaka. Ha látom rajtuk, hogy valami gondjuk-bajuk van, mindig rákérdezek. És elmondják! Ilyenkor, ha tudok, segítek nekik, vagy szólok a kollégáknak, hogy legyenek elnézőbbek. Az egyik előző osztályom is peregrinus volt, és a mostaniban is a zöme bejáró. Rájuk, akik hétvégeken vagy kéthetente járnak haza, muszáj jobban odafigyelni. Megesett, hogy az egyazon albérletben – úgy hívom örömtanya - lakó öt bejáró fiú közül egy sem jelent meg reggel a tanításon. Mit tehet ilyenkor az ember? Kocsiba ültem, és elmentem megnézni őket. Kiderült, valami vírus döntötte le őket a lábukról. Törődni kell velük.
– Általában a kamaszok nem rajonganak semmiért, ami kötelező, így az iskola dísznyakkendőjéért sem. Az ön osztálya kicsit kakukktojás, mert ők még az iskolán kívüli akciókon is önként, örömmel viselik. Ezt hogy sikerült elérnie?
– Én úgy gondolom, hogy a magyarságtudatot a nemzeti kultúra megismerése alakítja. Ezért a diákjaimat rendszeren el szoktam vinni színházba, operába, és kiállításokra. A legelső utunk hagyományosan a Parlamentbe vezet. Miután megnézzük a Szent Koronát, a Nemzeti Múzeumba, majd színházba megyünk. Elvem, hogy ilyenkor az öltözékünkkel is meg kell tisztelni a hely szellemét. A mostani osztályommal a Szabadság téren sétáltunk, amikor megállítottak a japán turisták, hogy lefényképezhessék a nyakkendőjüket. A színházban pedig egy hölgy rájuk ismert, és meghatódva elmesélte, hogy az ő nagymamája is az iskola diákja volt. A diákok látták, hogy mennyi sokféle üzenete lehet egy nyakkendőnek: és azóta nem kell nekik külön mondani, hogy viseljék.
– Mivel indítja útnak most érettségiző osztályát?
– Útravalónak ott a négy év – amit reményem szerint szívek őriznek, nem szavak. Úgy érzem megtöltöttem tarisznyájukat, abban ki-ki megtalálja a neki szólót. Jókaival szoktam búcsúzni: „Ami bennem lélek, veletek megy, ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak, megtalálsz a falevélben, mikor lehull, megtalálsz az esti harangszóban, mikor elenyészik, s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.”
– Köztudott Önről, hogy figyelembe veszi a diák képességeit, és nem akar mindenkit természettudományos pályára terelni. Diákjai mégis évről-évre kiváló eredményekkel térnek haza a kerületi illetve az országos matematika versenyekről.
– Egy matematikát oktató középiskolai tanárnak nem az a feladata, hogy tudósokat neveljen, hanem az alapozás: hogy lerakja tantárgyának biztos alapjait. Továbbá felismerje a tehetséget, segítsen neki a kibontakozásban. Tudatosítassa a diákkal, hogy nagy akaraterő nélkül nincs nagy tehetség sem.
A fordulatkor érettségizett osztályom 25%-a matematika tanárnak ment. Az utóbbi időben azonban már ritkán találkozunk nagyon tehetséges diákkal, aki a tanári pályát választja.
– Az elmúlt negyven évben soha nem érezte úgy, hogy belefáradt, kiégett a tanításba?
– Nem. Ha valaki szeret valamit, akkor az nem lesz számára teher. Pofonok persze érik az embert. A millecentenárium évében szóvá tettem a szalagavatói műsorválasztást, mert úgy gondoltam, ne amerikai darabot mutassanak be, hanem magyar szerző művét, ami útmutatást ad. Na, akkor jött ellenem a dörgedelem, és három évig nem kaptam osztályt. Ez alatt sokszor eszembe jutottak a szentírás szavai „Elég neked az én kegyelmem”. S a kegyelem megtalált, mert a következő osztályom az iskola történetének egyik legsikeresebb osztálya lett. Rimaszécstől Léván és Balonyon át Boldogfáig, az ország sok pontjáról voltak közöttük gyerekek. Igyekvőek, szorgalmasak és tanulni vágyók. A világ közeli és távoli pontjain képviselték iskolánkat nemzetközi versenyeken. Emberileg is kimagaslóak voltak.
– Egész életében ingázik, soha nem fordult meg a fejében, hogy beköltözik Komáromba?
– Én Dunaradványon születtem, nekem itt van az otthonom: a szülőföldem. El sem tudnám képzelni az éltemet városon. A természetközeli lét, a kert számomra a szabadságot jelenti. Amikor az ember hazamegy az iskolából, kifejezetten jól esik a kerti munka. Mindig van mivel bíbelődni. Amikor pedig megérik a termés, és az ember a saját munkája gyümölcsét fogyaszthatja: az jóleső érzés. Mi mindent akkor eszünk, amikor a szezonja van. Egy részét megkapja a szűkebb család, a többit eltesszük, a szőlőt fölkötjük zsinegre, és még karácsonykor is van. Ahogy soha nem hagytam volna ott a katedrát, úgy őseim földjét sem. Nekem ez a minden.
További sikeres munkálkodást kívánunk – és sok szép örömet elkövetkező tanítványaival.
