Hatalmas lucfenyők ölelték körül bájos kis viskónkat fenn a dombtetőn. Kissé huzatos volt, meg ütött-kopott, de nekem palota volt. Úgy is hívtam mindig, amikor hazaértem az az iskolából: Íme, a palota! Egyórás gyaloglásra volt a falu, a meredek út sokszor megizzasztott.
Szerettem azt képzelni, hogy én vagyok ennek a festői viskónak a hercegnője, édesapám pedig a király. Ő kis kemencéjében csodálatos királyos és királynős fazekakat korongolt, azt árulta szerte a vidéken. Kis játék volt köztük: mikor épp fazekaskén nem a vásárokat járta, kikukkantott a műhelyből, s hazatértemkor mindig mély meghajlással üdvözölt.
(© AI generated)
December 22.
Odakint orkánerejű szél süvít, úgy zörgeti az ablakokat, hogy elhiszem, betörők járnak. Hóvihar van, hidege beáramlik a szebb napokat látott ajtó repedésein keresztül. Anya táplálja a tüzet a kandallóban, nehogy kialudjék, hiszen akkor mindketten halálra fagynánk. Én pedig ott didergek az ágyban a dunna alatt. Várjuk, hogy csendesedjen a vihar, és félünk, mind a ketten nagyon félünk. Édesapámnak már három teljes napja otthon kellett volna lennie. Soha egyetlen napot sem késett hazulról, a karácsonyt pedig szent ünnepként még inkább megbecsülte. Anyan motyog az orra alatt, azt hajtogatja, hogy biztosan valami baja esett, de én tudom, hogy ez nem igaz. Apa megígérte nekem, hogy hazaér karácsonyig, és ha ő megígérte, akkor az bizony úgy is lesz. Fenntartóztatja a vihar, ennyi az egész. Valahol meghúzza magát, amíg alábbhagy. Biztosan erről van szó.
– Remek, már rám is átragadt! – dohogok.
– Micsoda? – kérdezi anyám kíváncsi tekintettel.
– Micsoda, micsoda... Hát az aggodalmad! Átragadt rám is.
– Ugyan már! Én egyáltalán nem aggódom, csak azon morfondírozom, hogyan díszítsük fel a házat, ha nem tudunk kimenni ebben a cudar időben.
– Igen. Én is pont erre gondoltam. Fenyőágak kellenének, kemény tobozok és makkok, hogy mire édesapa hazajön, minden pompás legyen.
Képzeletem szárnyakat kap, látom, ahogy édesapám átlépi a küszöböt, fejével majdnem leveri az ajtókeretre erősített koszorút. Reá vall, mindig lever. valamit Az ember azt hihetné, ha már ilyen termetesre nőtt, akkor egy kicsivel nagyobb házat épít. Ám a házunk, ez a csodás palota igazából nem is a miénk. Édesanyám a halála napjáig gondozott egy idős hölgyet. Ő hagyta ránk a viskót örökségül. Bárhogyan is igyekszem elterelni a gondolataimat, folyton-folyvást édesapám jár az eszemben.
Elképzelem, hogy útonállók támadnak rá, vagy hogy megbetegedett, a lova levetette magáról – s most kint didereg valahol a fagyban. Hiába igyekszem legyőzni a pánikot, a fogaskerekek már beindultak az agyamban.
December 23., reggel
Vacogó fogakkal ébredtem. Az ablakon jégrózsa virágzott. Meseszép volt, ugyanakkor félelmetes, mert ez azt jelentette, hogy édesanya hiába rakta a tűzet, mégiscsak kialudt. Ahogy elfordítottam a fejemet az ablaktól, anyám arcával találtam szemben magam. Egész testében reszketett, a homlokát verte a veríték. Nagyon megijedtem. Kiugrottam az ágyból, mint egy riadt őz, s a homloka felé nyújtottam a kezemet. Fohászkodtam, hogy ne legyen igazam; de a félelmem beigazolódott.
Teste égett a láztól. Kétségbeesetten siettem a kandallóhoz, hogy újra tüzet rakjak. Hál’ istennek, bőséggel hoztunk be fát és gyújtóst. Meggyújtottam, és az aprófa szinte azonnal lángra kapott. A tűz fellobban, s lassanként átmelegítette merev ujjaimat. Amint ezzel megvoltam, fogtam a teafőző kannát, megtöltöttem vízzel és gyógynövényekkel. Fűben-fában orvosság. Anya rég megtanította velem, hogy melyik növényke mire jó. Fontos volt, hogy tudjam, hiszen ha a betegség lever a lábamról, messze van az orvos. Miután feltettem a vizet forrni, fogtam egy rongyot, és belemártottam hideg vízbe. Ezt tettem anyukám fejére, hogy csillapítsam a lázát.
– Édesanya, nézz rám! Felismersz? – A kétségbeesés úgy kúszott a bőröm alá, mint egy láthatatlan féreg. Attól féltem, hogy egyedül maradok. Apukám, ki tudja, merre lehet, él-e még vajon, s most édesanyám is öntudatlanul fekszik.
Amikor nem válaszolt, könnyek homályosították el a látásom. Imádkoztam, hogy minden rendben legyen vele.
– Micsoda átkozott karácsony lesz ez! – kiáltottam elkeseredetten, mire megrebbent a szemhéja. A tea már elkészült, óvatosan pohárba töltöm, és édesanyám ajkához emeltem. Másik kezemmel a hátát próbáltam megtámasztani, hogy inni tudjon, de hiába, a gyógyszer lecsurgott erőtlen ajkáról.
– Anyukám, csak egyetlen kortyot! Próbáld meg! – könyörögtem, mire lassan szétnyílt a szája, és ivott néhány kortyot.
A szemét továbbra sem nyitja ki. Óvatosan visszafektettem, s újabb borogatást raktam a homlokára. Kintről már nem hallottam szél süvítését, az ablak is kiolvadt végre.
December 23., délután
Három órán keresztül lapátolom a havat, mire megtisztítom a bejáratot a viskó előtt. Aggódom az állatokért a házunk mellett álló kicsinyke ólban. Félve próbálom kinyitni ajtaját, s közben reménykedem, hogy az a pár nyulacska, tyúkocska és egyetlen kecskénk, Zsuzska megmenekült a hidegtől. A teremtőnek hála, két jószágon kívül mindet életben találom. Megetetem őket, friss vizet öntök a tálakba. Míg a nyulak elégedetten ropogtatnak, én megfejem Zsuzskát, hogy friss tej kerüljön az asztalunkra.
Mikor végzek, a házban újraélesztem a tüzet. Anyu továbbra is mozdulatlan, de a láza valamelyest alábbhagyott. Újra megitatom a gyógyteával, és nekiállok vacsorát készíteni. Tésztát dagasztok, aranybarnára pirult kenyeret sütök, mellé egy kis levest is készítek. Nincs étvágyam, de erősnek kell maradnom, hiszen ha én is megbetegszem, ugyan ki vigyáz majd anyura? Ki fogadja aput, ha végre hazaér? Ha ugyan valaha hazaér! A kétségbeesés hulláma markol a szívembe, s tehetetlenségemben elmorzsolok néhány könnycseppet. Aztán eszembe jut, hogy a ház továbbra sincs ünneplőbe öltöztetve. Elhatározom, hogy magam fogom kidíszíteni a házat. Tizenhárom éves vagyok, szinte felnőtt. Meg tudom csinálni.
A ruhásszekrény mellett van egy régi kelengyeládikó, abban tartja édesanya a karácsonyi dekorációt: egy ütött-kopott betlehemet, amit még nagyapa faragott, amikor anyu kislány volt, és egy fehérre festett csillagot, amelyet mindig én és apu teszünk fel a karácsonyfa tetejére.
December 24.
Úgy pattanok ki az ágyból, mintha puskából lőttek volna ki. Karácsony van! A legcsodásabb nap a világon! A nappaliba rohanok, hogy köszöntsem anyut és aput. Aztán arcul csap a valóság. A konyhában nem sürög senki, hogy kalácsot süssön, a biblia a polcon, a kandalló előtt nem ül senki. Csak én állok ott egyedül, szemben a megszokottnál jóval kisebb, ügyetlenül feldíszített karácsonyfával. Kitör belőlem a sírás, amikor eszembe jut az előző nap. Hol anyut itattam a gyógyteával, hol pedig az esetlenül kivágott fenyőfát díszítettem almával, dióval és piros szalagokkal. Aztán mintha valaki megsimogatná a fejemet. Ijedten nézek fel. Anyu áll mellettem. Nagyon sápadt, lázas is, mégis ott áll, és mosolyog. A nyakába borulva zokogok.
– Ne sírj, édesem, minden rendben lesz! – suttogja erőtlen hangon. Mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. Anyu jobban van, hála a Teremtőnek! Bár nagyon boldog vagyok, hogy lábra tud állni, azért csak visszaterelem az ágyba.
Egyedül sütöm meg a finom karácsonyi kalácsot, egyedül készítem el az ünnepi vacsorát is, miközben anyunak karácsonyi dalokat énekelek. Bár még mindig aggódom édesapámért, tudom, hogy erőt kell adnom édesanyámnak a gyógyuláshoz. Amíg ő lassacskán elbóbiskol, nekiállok, hogy kitakarítsam a házat szentestére. Napnyugtakor meggyújtom az adventi koszorú négy gyertyáját. Segítek anyunak fésülködni és a vacsoraasztalhoz ülni. Mindkettőnk tányérjába merek egy kis lencselevest.
(© AI generated)
Csak az asztalon lévő harmadik tányér árválkodik üresen. Lehajtjuk fejünket, és imára kulcsoljuk a kezünket, hogy hálát adjunk mindazért, amink van. Amikor újra egymásra nézünk, a szeretet és hála ki nem mondott szavai lebegnek körülöttünk. Nem tudjuk, hogyan fogjunk hozzá a vacsorához. Még soha, egyetlen karácsonyi vacsorát sem költöttünk el az édesapám nélkül. Végül édesanyám szólal meg először.
– Büszke vagyok rád, szívem! Csodálatos lett a díszítés! – mondja elcsukló hangon, a könnyeivel küszködve.
– Bárcsak apa is láthatná! – sóhajtom, miközben az én szemem sarkában is megjelenik egy kósza könnycsepp. Készül mindkettőnket maga alá temetni a bánat, amikor erős zörgetés rázza meg a rozoga faajtót. Először megijedek, de aztán lassan felállok a székről, miközben a remény árva szikrája ver gyökeret a szívemben. Ahogy kitárom az ajtót, egy termetes alakot pillantok meg.
– Boldog karácsonyt, kislányom!
– APA! – Anya és én egyszerre sikoltunk fel örömünkben, miközben a nyakába vetjük magunkat.
