Gyerek voltam, amikor láttam, de az élmény örök: Madách Imre „Az ember tragédiája” a Magyar Területi Színház előadásában. Nemcsak a fantasztikus színészek, például a Mefisztót alakító Dráfi Mátyás miatt, aki ha Amerikában született volna, szerintem ma már több Oscar-díjjal is büszkélkedhetne, hanem a nézőteret betöltő zengő hangon közvetített végső üzenet miatt is: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” Egy alapiskolásra az ilyesmi nagyon tud hatni.
Persze, ma már nem újdonság számomra, hogy mi, emberek, bár sokfélék vagyunk, életünk során mindannyian egyformán küzdünk. A szomszédasszonyom például húsz éve minden vasárnap reggel pontosan hét órakor elkezdi a disznóhússal való soros küzdelmét, ami – a pörölycsapások hangerejére emlékeztető klopfolásból ítélve – nagyon súlyos harc lehet.
Időközben küzdött a lányáért, aki depressziós lett, mert hatéves együttjárás után otthagyta a barátja, amikor megtudta, hogy a csaj állapotos (ez még a szocializmus alatt volt, és akkoriban még másképp tekintettek a lányanyákra, mint manapság). Majd küzdött a férjéért, aki előbb elhagyta egy fiatalabb nőért, azután visszatért, majd két évvel később elhagyta egy tizenöt évvel idősebb nőért. Igaz, újra visszatért, de közben a mindig telt idomú, mosolygós szomszédasszony összeaszott? és asztmás lett.
Aztán együtt küzdöttek a másik lányukért, akit az első férje elhagyott, a második férje pedig egy nap estefelé váratlanul felakasztotta magát a fürdőszobában. A mit sem sejtő feleség bement, hogy kezet mosson, s a látványtól harmincévesen agyvérzést kapott, és részlegesen megbénult.
Sokfélék vagyunk, s mindenkinek a saját, épp aktuális küzdelme a legnehezebb. Két éve kórházban voltam. Négyen voltunk a szobán, ebből hárman nem súlyos eset.
A negyedik nőnek vastagbélrákja volt, másnap nehéz operáció várt rá. Egész délután az unokája képét nézegette, és sírt. Este tévét akart nézni, s bár mi többiek inkább aludtunk volna, az ő kedvéért, hogy ne érezze magát egyedül, és egy kicsit elterelődjenek a szomorú gondolatai, csatlakoztunk a tévénézéshez. Emlékezetes este volt.
Három darab csenevész testű – anyukám szóhasználatával élve „csűnött” – szlovák celeb panaszkodott szívhez szóló hangon, hogy milyen nehéz olyan fürdőruhát kapni, amely nem köszön vissza a strandon. De azért nekik sikerült! S azon nyomban be is mutatták negyvenkilós testükön a méregdrága darabokat, hozzátéve, hogy azért még vár rájuk egy komoly küzdelem: a nyári szezonig le kell fogyniuk.
Hát igen. A célok és a küzdelmek viszonylagosak. Szobatársunk az életéért küzdött. A két emelettel feljebb fekvő betegek egy fájdalommentes percért. Könnyű halálért.
Hogy ki miért fog küzdeni a 2025-ös esztendőben, az ma még részben titok. Kívánom, hogy legyen ez a „fürdőruhák” éve. De ha nem sikerülne megvenni azt az áhított bikinit, gondoljanak arra a sok jóra és szépre, ami küzdelem nélkül is megadatik. Ha pedig küzdeni kell, vegyék fel a képzeletbeli kardot, bokszkesztyűt vagy húsklopfolót, s jusson eszükbe a mondat másik fele is: „bízva bízzál”. Sok felkiáltójellel.
