Török Bianka különleges grafikus-illusztrátor. Mesekönyveinek főhősei sokszor a saját kertjéből kerültek ki. Cicái vakmerő vándorok, a növények dzsungelek. És imádja a játékokat.
Török Bianka (33, Somorja) rajzait nagyon szeretjük. Az ő könyvei nézegetésre valók. Figurái és rajzai szerethetők, pont olyanok, amilyeneket szívesen adunk gyerekeink kezébe.
Török Bianka (33) érsekújvári származású illusztrátor és grafikus, Somorján él a férjével. Tervezőgrafikusként végzett a Budapesti Metropolitan Egyetem mesterszakán. Tanított alma materében, a gútai magániskolában. Alkotásai gyerekeknek, fiataloknak szólnak illusztráció, pop-up könyv vagy játék formájában. Több kiállításon is részt vett.
A könyvekkel szépérzéket is választunk a gyereknek – Bianka ezzel kezdi az interjút. Persze nem csupán állatokat rajzol, de majdnem; amúgy férjével van három szép kutyusuk. Viccesen csak annyit mond: „Á, rólam meg csak annyit, hogy szeretek rajzolni, meg szeretem az állatokat”. Mi persze a teljességre vagyunk kíváncsiak, ezért számtalan kérdést feltettünk neki.
– Neked milyen gyerekkönyvek tetszenek?
– A gyűjteményem pontos nagyságát nem tudom, de száz körül lehet a könyveim száma. Én úgy követem a jó illusztrátorokat, mint más a popsztárokat.
– Akkor neked nem nehéz ajándékot választani...
– Eddig két embernek sikerült... Nem jó ötlet nekem gyerekkönyvet adni, ahhoz nagyon kell engem ismerni.
„Nehéz úgy rajzolni, mint egy gyerek. Volt, hogy kinyitottam egy gyerekkönyvet, és ott volt benne egy pálcikatehén. Jaj istenem, hogy tudott ilyet megrajzolni! S irigyeltem a pálcikatehenet. Ebben rejlik ugyanis a titok: elhagyni a kötött gondolkodást, s gyermeki szabadságban rajzolni.”
– Biztosan sokan tekintenek a munkádra irigykedve, mondván, egész nap aranyos képeket rajzolgatsz. Könnyű illusztrátornak lenni?
– Csodálatos munkám van, de azért nem álommeló. Állandóan fáj a csuklóm, porckorongsérvem van az üléstől, sokat éjjelezek. Fizikailag és szellemileg is fárasztó. Jóból is megárt a sok, ki lehet égni. Volt, hogy 24 órán át rajzoltam egyhuzamban, előtte hetekig éjszakáztam. Dolgozni különben digitálisan szoktam. Most próbálok szabadúszóként megélni, ilyen még sosem volt, mindig volt munkahelyem. Az utóbbi időben, ha nem muszáj, nem rajzolok. A hosszabb pihenők után – mint például a mostani nászutam – igyekszem visszanyerni azt a csodás érzést, hogy akarjak ceruzát és papírt a kezembe fogni.
– Mi először egy általad illusztrált karácsonyi mesekönyvbe szerettünk bele, Az erdei karácsonyba.
– Ez volt az első magyar nyelvű könyvem, addig csak cseh és szlovák könyveket illusztráltam. A könyv szerzője egy merész felsőpatonyi fiatalember, Kovács Barnabás, aki fest, épít, befőtteket készít: a Csallóköz értékeit szeretné a világ elé tárni. Elfogadta a javaslataimat, ami elég ritka, együtt választottunk természetbarát papírt, nyomdát. Ez egy régebbi könyvem, de a legfrissebb munkám is a karácsonyhoz kötődik: ez egy szlovák nyelvű kártyás játék, a Biodio. Most jelenik meg egy állatos krimim is, szintén szlovák nyelven. Kovács Barnabással egy másik könyvet is készítettünk, A nagy szökést. Röffencs Pista, a csintalan kismalac és Boci Berta elszöknek a farmról, ám barangolás közben elszakadnak egymástól. Viszont látják-e még egymást? – ez a fő kérdés. Ebből a könyvből való a lenti illusztráció.
– Annak idején azért jelentkeztél a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemre, mert nem voltál olyan jó szlovákból. Most pedig a legtöbb könyved szlovák nyelvű...
– Az akkor volt, most már jól belejöttem a nyelvbe. Anno úgy véltem, hogy egy pozsonyi egyetemen nem volna esélyem. A gútai magán szakközépiskola egy tanárral operáló, gyerekcipőben járó művészeti szakáról persze Budapest is nehéz diónak tűnt. Viszont tudtam, merre rugaszkodhatok. Két éves OKJ-s szakmai tanfolyamra jelentkeztem, melynek a végén szakoktatói oklevelet adnak. Éreztem, hogy kell még legalább két év, hogy megtanuljak rajzolni.
– Hogyan kezdtél rajzolni? Kitűntél már gyerekként is?
– Érsekújvárott nőttem fel. Bár szerettem a rajzórákat, nem tűntem ki. Idővel szerencsére rájöttem, hogy nekem kétszer annyit kell rajzolnom, mint olyasvalakinek, akinek istenadta rajztehetsége van. Egyetlen rajzomra emlékszem élesen, amire szlovákul igyekeztem ráírni: „Tu sú psy a psíčatá.” Nővéremmel viszont szerettünk bábozni, megrajzoltuk a karaktereket, kiraktunk egy nagy pokrócot, s mögüle előadtuk a történeteket.
– Hogyan indultál el mégis a grafikussá válás útján?
– A grafikáról akkor még nem sokat tudtunk. Mi, akik 2006-ban kezdtünk a gútai középiskola művészeti szakán, mindössze tízen voltunk. Ma már nagyon keresett az iskola, sőt később én is tanítottam ott öt évet. Akkor már átláttuk az egyetemek felvételi rendszerét, de hat profi tanárral is nehéz volt elérni, hogy versenyképes tudással engedjük ki a tanulókat a nagyvilágba. Közben megnőtt a grafikus szakma népszerűsége, az illusztris egyetemeken is nagy a verseny a helyekért.
– Ezek szerint Gúta mégis jó választás volt...
– Igen, hogyne. Közben csatlakoztam az Érsekújvári Rockszínpadhoz, ahol részt vettem a jelmezek kitalálásában. Díszleteket eszkábáltunk, batikoltunk, festettünk, kellékeket készítettünk. Az ilyesmit nagyon szerettem.
– Feltehetek egy indiszkrét kérdést? Egy kevésbé ügyes diák hogyan tanul meg rajzolni?
– Ha most valaki azt kérné, hogy készítsek karakterközpontú rajzokat, fel kellene tűrnöm az ingujjam. A rajz művészetének finomságai időről időre ki-kiesnek az ember kezéből. Baromi sok gyakorlás kell hozzá: ez a kulcs. Fontos, hogy ne képről, hanem élő személyről rajzoljunk. Ezért minden művészeti egyetemen sok klasszikus aktot kell rajzolni, csendéleteket. Másolással csak technikát lehet tanulni, árnyékolást; magát a formát „élőben” kell elkapni.
Azonban a középiskolában mi ilyeneket nem csináltunk, ritkán rajzoltunk élő modellről. Linómetszést, rézkarcot tanultunk, de az egyetemi szinthez ez nem volt elég.
– Akkor úgy képzeljünk el, mint a Kill Bill főhősnőjét edzés közben?! Szól a háttérben a motiváló zene, gyarapodnak az izmok, fejlődnek a reflexek, míg egyszer csak: készen állsz.
– Hát, majdnem... Az egyik OKJ-s oktatóm a képzés végén azt mondta: „Ha a képzőművészetire szeretnél menni, ahhoz ez még mindig kevés...”
– Ez nem demotivált?
– Nem. Örültem, hogy megmondta az igazat. Inkább tovább motivált, nem keseredtem el. Akkor már javában a díszlet- és jelmeztervezés felé kacsingattam. A Rockszínpaddal Az oroszlánkirály előadására készültünk. A képzőművészeti egyetemen ugyan bejutottam a második fordulóba, de végül nem vettek fel.
– A művészeti szakmákban nem ritka, hogy valaki öt-hat évig is kitart. Te merre indultál tovább?
– Ennek így kellett lennie, már nem is bánom. Végül felvettek a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola Művészeti Karára, képi ábrázolás szakra. Remek tanárokkal segített az élet. A hároméves alapképzést a mesterszak követte; de akkor már Metropolitannak hívták az egyetemet. A tervezőgrafikus szak hallgatója lettem, szakot váltottam, számítógépes programokat tanultam, tipográfiát, csomagolástervezést. Vagyis mindent, amire csak a számítógépes grafikánál szükség van. Rengeteget kellett rajzolni, állandóan éjjeleztünk, 30 projektet vittünk egy félévben. Itt tanultam meg prezentálni saját magamat és a munkámat. Ez hasznos készséget jelentett, s később óriási plusznak bizonyult.
Sokszor találkozom akár nálam ügyesebb alkotókkal, akik nem tudják prezentálni a munkájukat. Később Gútáról is mentek a Metropolitanra fiatalok, akiket tanárként már én készítettem fel: akkor már várták tőlünk a diákokat. Ez személyes örömöm volt.
– Kvázi kitapostál egy ösvényt, amire aztán másokat is rá tudtál vezetni...
– Igen, én voltam az első, aki „nálepkát” tervezett és „felojtotta” a villanyt. Utánam olyan tehetséges fiatalok mentek oda Szlovákiából, mint Huszlicska Áron vagy Konczer Attila. Ehhez azért kellett elszántság! És pénz! Én anno diákhitellel tudtam csak tanulni. A hét évből ötöt végigdolgoztam, az utolsó kettőben – a mesterszak legleterheltebb időszakában – viszont még arra sem volt időm. Voltam KFC-s a keleti pályaudvarnál, takarítottam, felszolgáltam, pezsgőspoharakat mostam el az Operában. Az összes létező diákmunkát volt szerencsém kipróbálni, hogy fizetni tudjam az albérletet. Jó volt, hogy így esett, mert ennek személyiségfejlesztő értéke volt. Ott tanultam meg, hogy minden munkának becsülete van. Utána vettem egy jó számítógépet, prést a magas- és mélynyomásokhoz, amit azóta sem használtam ki. S nekikezdtem életem első könyvének. A diplomamunkám egy társasjáték volt, a dél-amerikai veszélyeztetett állatokat kellett benne megmenteni – ami újabb munkákat hozott.
– Hogyan készül egy társasjáték? Az ilyet meg kell fejteni!
– Szeretem, mikor valamit alaposan ki kell találni, majd ki kell próbálni, hogyan lehet összerakni. Ezért készítek előszeretettel pop-upokat, előugró könyveket, mert azokat meg kell álmodni, legyártani, utána korrigálni, majd újra összerakni az egészet.
– Melyik volt az első könyved? Illetve ki mondja meg, hogy mennyi legyen egy könyvben a kép-szöveg arány, hol legyenek a képek?
– Az első általam illusztrált könyv Monika Kompaníkova Toddler Punk című zenés könyve. Ritkán kapom meg a szöveget elolvasásra; inkább személyes találkozót szoktunk leszervezni a kiadóval, ahol átbeszéljük, miről fog szólni a könyv. Ha viszont van szöveg és grafikus is, ő helyezi el a szöveget az oldalakra, s én így kapom meg. Ezt hívják tördelésnek. Ebből kiderül, hová kell rajzolni, mennyi hely jut a képeknek. Olyan munkám is volt, ahol a tördelést is én végeztem: az nagyobb szabadságot ad.
– Van, hogy visszakapod a rajzokat, mert nem „ilyenre” gondolt a megrendelő?
– Általában apróságokon kell csak javítani, mondjuk a hősnőn legyen szemüveg. Egy medvés történetben például, amelyben a medve végig epret evett, én reflexből málnát rajzoltam – végül átírták a szöveget...
– Milyen érzés, mikor megkapod a kész könyvet a nyomdából?
– Először egyiket se szeretem, de utána kezdem megértőbb szemmel látni – elsőre viszont azonnal a hibákat keresem. Sajnos, emiatt nincs euforikus élményem. Bár tudatosítom, hogy amit hajtok, amire vágyom, az nem reális.
– Az első könyvedet még további tíz könyv követte, s mind gyerekeknek szól. Honnan inspirálódsz?
– Az elején leadom a skicceket, átnézzük, utána kezdődik a kidolgozás. Inspirációképp képeket nézek, megfigyelem, miért és mitől működnek. Azt a szabadságot keresem a rajzokban, ahogyan egy gyerek rajzol: kötöttségek, elvárások nélkül. Nagyon nehéz úgy rajzolni felnőttként, mint egy gyerek.
– Megmutatod gyerekeknek a rajzaidat?
– Nem. Egyébként elvégeztem a tanár szakot is, van tanári diplomám, s tanultunk erről a kérdésről is. Van olyan álláspont, hogy hasznos gyermekeken „tesztelni” a rajzokat, de én nem érzem, hogy szükségem volna rá. Nekem a másik oldal is fontos, mert a szülő választja ki a könyvet a gyermekének, így a szülőnek is kell tessen. A gyerek hamarabb leveszi a színeset, a harsányt a polcról, a szülőnek viszont edukálnia kell a gyereket egy esztétikusabb szemléletre.
A könyvekkel szépérzéket is választunk a gyerekünknek! Egyszer a férjem keresztfia a keresztapja telefonjának háttérképét nézegetve csak annyit mondott: „Hát, nem valami szép.” Ez volt az egyik legeladottabb grafikám, egy dínós-vulkános kép.
– A könyvpiacon is jelen van a könnyű eladhatóság és az igényesség harca. Erről mi a véleményed?
– Sajnos, sok rossz minőségű könyv van a piacon. Megesett már, hogy megkértek: sokkal több virág, sokkal több szín legyen az illusztrációimon, s néha kötök is kompromisszumot. Ám mindig szépet akarok kiadni a kezemből. Ahogy mondtam, a könyvekkel a szülő a gyermeke szépérzékét edzi. Ezért keressük a szépen kiállított könyveket, melyek betűi, papírja elsőrangúak, illusztrációi pedig gyönyörködtetnek. Ami szép, az szép!
Paper Tales – Papírmesék
– Ez a kiállításom rólam mondott valamit: ezek a papírmesék az én emlékeim. A kiállítás a Covid alatt valósult meg szülővárosomban, Érsekújvárott a Berek parkerdőben! A tíz darab majdnem embernagyságú alakot kint hagytuk az erdőben, s túlélték az árvizet is. Volt egy alak, amelyiket végül meg sem találtam; egy év múlva írt az egyik barátnőm, hogy rábukkant: elvitte a víz egy másik helyre. Az emberek nem rongálták meg őket, az ovis csoportokat pedig kivitték megkeresni az alakokat. Élménykiállítás volt.
A Papírmesék kiállítást bemutató cikkünk IDE KATTINTVA olvasható!
