Mi történik a zenével? Miért ment tönkre a zene, amely örömeink és vigaszaink csúcsát jelentette?
Sokat beszélünk arról, hogy a streamingszolgáltatások milyen mértékben alakították át a szokásainkat. Például a modern sorozatok sűrű impulzusai miatt már alig tudunk végignézni egy lassúbb folyású vagy mélyebb témájú filmet. A zenehallgatás terén bekövetkezett változásokról viszont kevés szó esik.
A zene személyesebb és intimebb kapcsolatot ápol velünk, mint bármely más műfaj vagy médium. Mi is a zene? Hangok árama, amely szenvedélyes érzésből születik, és érzéseket kelt... A zene még a csecsemőkre is hatással van, aminél semmi sem bizonyítja jobban, hogy a zenét nem érteni, hanem érezni kell. A zenei streamingszolgáltatások* térhódításával azonban ez a bensőséges viszony is módosult. Kezdve azzal, hogy egy ebéd áráért a zsebünkben tudhatjuk a világ összes zenéjét.
A kényelem ára
A zenehallgatás még soha nem volt ilyen egyszerű és kényelmes, mint manapság. Az előző generációk még Nyugatról behozott lemezek, másolt magnókazetták, számítógéppel írt CD-k vagy internetről letöltött zenefájlok formájában jutottak hozzá a mindennapi betevőhöz. S persze ott voltak még a rádiók és a zenés tévécsatornák, melyeknek köszönhetően lehetőség volt új előadókat és műfajokat felfedezni. Ezzel szemben ma már teljesen legálisan érhetjük el kedvenceinket okoseszközeinkről, s pillanatok alatt válthatunk különböző műfajok, előadók és hangulatok között.
Olyan rossz lenne mindez? Korántsem. Hisz nincs szükségünk böhöm méretű lejátszókra, bonyolult kütyükre – és nem kell magunkkal cipelni a zenei gyűjteményünket (ilyesmi jóformán nem is létezik). Az viszont tagadhatatlan, hogy a zene – mint megannyi más is napjainkban – sokat veszített az értékéből. Aminek egyik oka igenis az, hogy már nem kell megküzdenünk érte. Némi barokkos túlzással: ma már egyáltalán nincs becsülete. Túl könnyen, szinte bárhol és bármikor hozzáférhetünk ahhoz, amihez épp szeretnénk. Ez a kényelem pedig nagy árat követelt: eltűnt életünkből az elmélyült zenehallgatás.
Ritka, hogy ma valaki úgy hallgasson zenét, hogy leül, és átadja magát a hangzásnak. Pedig a zene ilyenkor gyógyír, egyébként csak zörej. Az emberek már a koncerteken sem képesek jelen lenni, fiatalok és idősek egyaránt a mobiljukat nyomkodják, mert unatkoznak.
Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a zenehallgatás egyfajta háttértevékenységgé degradálódott – ami igaz is, meg nem is. Mert nem arról van szó, hogy karót nyelve kellene ülnünk a hangfalak előtt, s valami ördögtől való dolog lenne munka vagy főzés közben zenét hallgatni. Sokkal inkább arról, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek elmerülni egy-egy dalban. Albumokat már alig hallgatunk, hiszen a streaming platformok személyre szabott, dinamikusan összeállított lejátszási listákat kínálnak nekünk, ahol soha nincs megállás, sem idő a mélyebb befogadásra.
A válogatást egy ízlésünket folyamatosan pásztázó algoritmus végzi, amely buborékban tart bennünket: hiszen mindig azt kapjuk, amit szeretünk. Arról nem is beszélve, hogy ha az okostelefonunkon hallgatunk zenét, akkor egészen biztosan nem csak zenét hallgatunk: egy kis böngészés, Facebook, Instagram, csetelés, és máris megoszlik a figyelmünk. S ez kimondottan nagy árat követel olyan helyzetekben, amikor lenne időnk kicsit lelassulni, odafigyelni a zenére, elmélyedni a gondolatainkban, például utazás vagy pihenés közben. Vagy épp felfedezni más hangzásokat, mint ami a mi rutinunk.
A patás ördög
Bár az utóbbi években reneszánszukat élik a bakelitlemezek, s újra divat lett lemezboltba járni, kétségkívül a streaming dominál a zenehallgatásban. Ennek a piacnak a koronázatlan királya a Spotify (körülbelül 640 millió aktív felhasználóval). Ők voltak az úttörők, akik egy egyszerű és nagyszerű alternatívát kínáltak az illegális letöltésekkel szemben: „könyvtárszerű” szolgáltatást nyújtanak havi egy album áráért. S ezzel a zeneipart is áttájolták – nem feltétlenül jó irányba.
Az előadók helyzetét például különösen megnehezíti a Spotify politikája. A lejátszások után járó, töredékcentekben mérhető díjazás a legtöbb zenész számára nem biztosít megélhetést. Egy átlagos stream (azaz hallgatás) után mindössze 0,003–0,004 dollárt keres egy előadó. Nézzünk erre egy hétköznapi példát: ha egy dal lejátszása 0,004 dollárt hoz a zenésznek, akkor egy 5 dolláros kávéhoz 1250 streamre van szüksége. Egy 15 dolláros vacsorához pedig 3750-re. Ezek a számok sokak számára elérhetetlennek tűnnek, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Spotify csak 30 másodperc után regisztrálja a lejátszásokat. (Az ennél rövidebb hallgatások után egyáltalán nem fizet.)
Ráadásul a tavaly bevezetett új irányelvek értelmében az 1000 lejátszást el nem érő zeneszámok után sem jár honorárium. Ez tovább nehezíti a feltörekvő előadók helyzetét, akiknek minden fillérre szükségük volna, hogy beindítsák a karrierjüket. Igazság szerint a piacvezető szerep elkényelmesítette és kapzsivá tette a svéd streamingóriást, így egyre kevésbé törődik az előadók érdekeivel. Utóbbiak pedig nem tehetik meg, hogy ne legyenek jelen egy olyan platformon, amelyik már jóformán köznevesedett. Így aztán maradnak a koncertek, a fizikai lemezeladások és a többi jobban (de még mindig nem elég jól) fizető streamingszolgáltató bevételei.
A TikTok átka
A közösségi média befolyása is gyökeresen átalakította zenehallgatási szokásainkat. A TikTok és az Instagram korában a rövid videós tartalmak, a felhasználók által generált remixek és mashupok** a legnépszerűbbek. Ebben a hektikus, vizuális ingerekkel túltelített környezetben ugyancsak nehéz elmélyülni. Szinte állandó készenléti állapotban vagyunk, türelmetlenül ugrálunk egyik tartalomról a másikra, miközben jócskán felpörgetjük magunkat. Így aztán a zene is csupán egy lesz a figyelmünkért versengő ingerek közül – alárendelődik a vizuális tartalmaknak.
A streamingszolgáltatók pedig igyekeznek lépést tartani ezekkel a trendekkel. Erre tökéletes példa a Spotify felhasználói felületének megváltoztatása: a TikTok lapozgatós élményével és a videóklipek hangsúlyos megjelenítésével ugyancsak a gyors fogyasztására ösztönöz.
S ha ez még nem lenne elég, az MI, a mesterséges intelligencia megjelenésével valóságos bábeli zűrzavar zúdult a zeneiparra. A piacot elárasztották a technológia által generált zenék: ma már elhunyt zenészeket is feltámasztanak a hologramok és a deepfake (kamu) technológia segítségével. Ez komoly kihívások elé állítja az iparágat a szerzői jogok és a művészi hitelesség tekintetében. (Ma már bárkinek az arcát, hangját hamisítani lehet.)
Nem beszélve arról, hogy ha az MI révén már játszi könnyedséggel készíthetünk zenét, akkor az mitől lesz értékes? A tömeges, gépi zenealkotás a művészi érték rovására megy, és felgyorsítja a kommercializálódást, a tömegcikké válást. Vigaszunk egy lehet: hogy a technológia (legyen bármennyire is fejlett) sohasem lesz képes tökéletesen reprodukálni az emberi kreativitást, egyediséget és érzelmi mélységet. Talán épp ezek azok a hozzáadott értékek, melyekkel a valódi művészek ma többet nyújthatnak, mint az algoritmus.
Mégis marad a zene!
A kétezres évek elején Steve Jobs és az Apple kulcsszerepet játszottak a zeneipar digitális forradalmában. Az iTunes és az iPod bevezetésével olyan ökoszisztémát teremtettek, amely kényelmes és legális alternatívát kínált az akkor még virágzó illegális zeneletöltésekkel szemben. Jobs azért is fejlesztette ki az iPhone-t, mert tudta: a mobiltelefonok előbb-utóbb le fogják váltani a hordozható zenelejátszókat. Erre mondta azt, hogy ha nem „faljuk fel” saját magunkat, akkor majd megteszi valaki más. Így aztán beáldozta az iPodot – és felváltotta azt az iPhone-nal (amit a közösségi média hajnalán még egy telefonálásra is alkalmas iPodként reklámoztak).
Ez a történet jól szemlélteti, hogy a változás elkerülhetetlen, és egyáltalán nem ördögtől való dolog. Problémát inkább a negatív jelenségek okoznak. Például az, hogy manapság annyi inger és információ ér minket egy nap alatt, mint 50 éve egy egész hónap alatt. Továbbá olyan korban élünk, amikor szinte minden elértéktelenedik és felhígul – legyen szó emberi kapcsolatokról, hagyományokról vagy szórakozásról. Az emberek már a koncerteken sem képesek jelen lenni, fiatalok és idősek egyaránt a mobiljukat nyomkodják, mert unatkoznak. Viszont a zenét, amely évezredek óta az emberi kultúra meghatározó része, nem hagyhatjuk veszni. Hiszen a zene már jóval a villanyáram, az internet és a számítógépek megjelenése előtt is velünk volt – és velünk is marad. A kérdés csak az, hogy képes lesz-e továbbra is megérinteni a lelkünket, vigaszt és erőt adni, közösséget formálni és generációkat összekötni...
A lemezjátszó csodája
Nemrég látogatóban jártunk egy barátunknál, akinél egy sok ezer eurós lemezjátszó trónolt a szoba közepén. Már az első lemezoldal után világos lett számunkra, miért érdemes lemezjátszót venni a 21. században: zenéje csodát tett velünk. Ez a legjobb dolog, amivel fülünket kényeztethetjük! Ámde barátunk alig használja imádott lemezjátszóját, pedig szereti a zenét. A bakelitlemezt ugyanis le kell venni a polcról, óvatosan kell ráhelyezni a lemezjátszóra, a tűt le kell engedni rá. Így zenét hallgatni ómódinak tűnik, nem kényelmes, munka van vele. Emellett ma már akkor is sietünk, mikor pihenünk. Hogy így az élményt is lekéssük, az a nagy impulzusdömpingben nem érdekes.
* A streamingnél (magyarul streamelés) egy filmet vagy zenét anélkül is elkezdhetünk lejátszani, hogy teljesen letöltenénk. Hagyományos letöltésnél meg kell várni, míg gépünk az egész filmet vagy zenét letölti – itt lejátszás közben töltődik le a többi rész.
** A mashup két vagy több zeneszám összeillesztéséből keletkezik.
