Ülök a könyvesszekrényem előtt, és csalódottan bámulom azt a polcot, amin a Neil Gaiman-köteteim sorakoznak. Próbálom eldönteni, vajon külön lehet-e választani a művészt a műveitől. Akár igen, akár nem a válasz erre a kérdésre, ahogy leemelem a polcról a kedvenc Gaiman-kötetem, A temető könyvét, csak keserű szájízzel tudom lapozgatni.
Neil Gaiman a világ egyik legismertebb írója. Több rangos díjat tudhat magáénak; milliós példányszámmal eladott műveiből filmek, sorozatok készültek. A horror- és a fantasyirodalom nagymestere. Bár ez a „mester” szó most elég rosszul hangzik annak fényében, hogy több nőnek, aki szexuális zaklatással vádolja a sztárírót, Mesternek kellett őt szólítania...
Pucéran
Noha az ügy csupán az utóbbi időben robbant be a köztudatba, már tavaly júliusban borzolta a kedélyeket, amikor a Tortoise Media – egy brit hírportál – podcastjében több nő arról számolt be, hogy az író degradáló szexuális tevékenységekre kényszerítette őt. A család bébiszitterének Gaiman felajánlotta, hogy használja a kerti medencét, majd csatlakozott hozzá. Pucéran. Egy másik alkalommal síkosítóként vajat használva anális szexet kezdeményezett, és rabszolgájaként utalt rá. Sőt, állítólag a fia előtt is létesítettek szexuális aktust. Ha ez nem lenne önmagában elég gyomorforgató, több rajongójával is kikezdett. Van köztük olyan, aki azt állítja, Gaiman a turnébuszon akarta megerőszakolni őt, majd kártérítés gyanánt hatvanezer dollárt kínált neki. Mostanra nyolc nő emelt vádat az író ellen. És itt jön a csavar: Gaiman azzal védekezik, hogy az összes viszonya kölcsönös beleegyezésen alapult, és egyetlen aktusra sem került sor gyermekei előtt.
Első benyomások
Nagyjából 2010 környékén találkoztam először Gaiman műveivel. Addigra annyi kedves lányregényt elolvastam, hogy szerettem volna más világokat is megismerni. A könyvesboltban téblábolva megakadt a szemem A temető könyve című regényen. Nem volt túl szép, hiszen a borítóján egy sírkő állt, de annyira másnak tűnt azokhoz a könyveimhez képest, melyek otthon a polcomon sorakoztak, hogy muszáj volt magammal vinnem. Másnap reggelre kiolvastam életem első Gaiman-könyvét, aztán azon kaptam magam, hogy a többi után kutakodom a neten. Az évek során egyre jobban megkedveltem az általa alkotott különleges világokat és karaktereket. Olyannyira, hogy az egyik kedvenc írómmá avattam Gaimant. Faltam a regényeit, a novelláit, a képregényeit.
Gaiman képes volt arra, amire nagyon kevés író: úgy írt le dolgokat, hogy olvasás közben éreztem a szagukat. Emlékszem, amikor a Sosehol című regényét bújtam, szabályos hányinger tört rám, amikor a főszereplő a csatornákban barangolt. Most meg attól van hányingerem, amit egykori példaképem állítólag tett...
Vádlók és vádlottak
Gaiman a világirodalmi élet egyik legnagyobb csillaga volt, s noha még nem született döntés az üggyel kapcsolatban, a kiadói sorra szakítják meg vele a kapcsolatot. Az általa írt könyvekből készült sorozatokat és filmeket vagy gyorsan lezárják, vagy teljesen felfüggesztik. Magyar nyelven az Agave Könyvek kiadó jelentette meg a műveit; ők az Index hírportál megkeresésére azt nyilatkozták, hogy egyelőre a bíróság döntésére várnak. Persze rendkívül nagyot csalódtak, ahogyan én is. Nem tudom, mi az igazság, ezt csak Gaiman és a vádlói tudhatják – de láttunk már olyat is, hogy hamisan vádolnak meg hírességeket.
Ilyen volt például Johnny Depp közismert esete Amber Hearddel, vagy az éppen aktuálisan zajló ügy, melyben Blake Lively, Hollywood üdvöskéje Justin Baldonit vádolja – hát, elég sok mindennel. (Alig lehet lépést tartani vele.) Blake és Justin az It Ends With Us című film főszereplői voltak, ami a bántalmazó kapcsolatok kényes témáját dolgozza fel. Mint utólag kiderült, nem csupán a filmvásznon, de a kulisszák mögött is zajlottak a „csúnyaságok”.
Mivel Justinnak rengeteg bizonyítéka van arról, hogy ki a hunyó, Blake Lively hírneve a szemünk láttára vérzik el Hollywood mostanában kifejezetten mocskos vörös szőnyegén. Persze olyannal is találkozhattunk, hogy a híres emberek visszaéltek a hatalmukkal. Gondoljunk csak Harvey Weinstein amerikai filmproducer visszataszító szexuális bűncselekményeire, ami olyan hatással bírt a társadalomra, hogy a nyomán megszületett a MeToo-mozgalom.
Ide jutottunk
Minél hatalmasabb valaki, annál nagyobbat esik. Ez a nyilvánosság előtt élő emberek esetében különösen igaz, főleg a mostani időkben, a közösségi média virágkorában, amikor minden lépésüket figyelemmel kísérhetjük. Már nem léteznek elefántcsonttornyok, és nagyítóval kell keresni a valóban kiérdemelt hírnevet. Rengeteg könyv jelenik meg, de nagyon kevés a különleges történet. Gyakran csak népszerű és eladható címkék léteznek, melyekre az írók ráhúznak egy gyenge tucattörténetet. Ilyen a modern fantasy (tisztelet a kivételnek, mert persze még mindig sok csodás történet létezik), melynek nem az a lényege, hogy lenyűgözzön minket a világfelépítése, vagy szerethetőek legyenek a karakterei, hanem az, hogy legyen benne szexjelenet. Ide jutottunk. Nem bűn ilyen könyveket olvasni, kikapcsolódásnak megteszi, de nem éppen a jó irányba terelik az irodalmat. Arról nem is beszélve, hogy manapság a BookToknak, vagyis a TikTok könyves részének köszönhetően egészen fiatal, tizenéves lányok is ezeket olvassák!
A saját szememmel látom, hogy tizenkét-tizennégy éves lányok olyan könyveket vesznek le a könyvesboltok polcairól, amilyeneket én harmincegy éves fejjel is pironkodva olvasnék... Nem hiszek az irodalom cenzúrázásban, sőt kifejezetten megvetem, de abban igenis hiszek, hogy a gyerekeknek nem pornóra, hanem egészséges gyermekirodalomra, a tiniknek pedig egészséges ifjúsági irodalomra van szükségük. Olyan olvasmányokra, melyek iránytűt és támaszt nyújthatnak nekik életünk azon időszakában, amikor fejlődik a személyiségük.
A sors fintora
A sors fintora, hogy Gaiman az az író, akinek a műveit iránytű gyanánt az unokahúgomnak is ajánlottam, hiszen történeteit átjárja az a megfoghatatlanul különleges hangulat, amelyet ritkán tapasztal az olvasó. Egy kicsit olyan, mintha Tim Burton amerikai filmrendező különös világába lépnénk, ahol mindenhol furcsaságokba botlik az ember, és ahol semmi sem az, aminek látszik.
Számomra mindig is tisztának érződött, olyan hősökkel, akik hétköznapinak tűnnek, ám a lehetetlenre is képesek. Nehéz elképzelni, hogy ezek a csodák egy rossz ember fejéből pattantak ki – és most mégis Gaiman lett az az író, akiben a legnagyobbat csalódtam.
Hol a határ?
Na de térjünk vissza a bevezetőben feltett kérdéshez. Vajon el lehet választani az alkotót az alkotásától? A kétségtelen zsenialitás bizonyossága megalapozott indok arra, hogy szemet hunyjunk a mű mögött rejtőző személy borzalmas tettei felett? Bevallom, bármennyire is imádom Gaiman könyveit, nekem borzasztóan nehezemre esik. Ez a baj a példaképekkel: csak a műveiken keresztül ismerjük őket, így nem is tudjuk elválasztani tőlük a valós személyt.
Szóval most ott tartok, hogy van tizennégy könyv a könyvespolcomon, melyeket egytől egyig imádtam, de most, ha rájuk nézek, nem a zsenialitást, hanem a puszta emberi gyarlóságot látom bennük. Akármi is lesz ennek az ügynek a végkicsengése, nem tudom, kezembe veszem-e még valaha Neil Gaiman műveit. És ez borzasztóan fáj, mert annak idején nekem adtak támaszt és iránytűt a történetei. Például Coraline Jonestól tudom, mit jelent az igazi bátorság:
„Mert amikor félsz és mégis megteszel valamit, az a bátorság.”
Féltem írni erről a témáról, de megtettem, mert olykor-olykor le kell rombolni magunkban annak az illúzióját, hogy az emberek tökéletesek. Senki sem az. Így csak óvatosan a példaképekkel, mert gyakorta lehetnek hamisak.
