Minden embernek megvan a saját stílusa, legyen szó zenéről, könyvekről, öltözködésről. Nem is beszélve arról, hogy teljesen más az a stílus, amit otthon, a négy fal között képviselünk, mint amit a külvilágnak mutatunk. A stílus, ami alapján megítélnek bennünket vagy ami alapján mi ítéltetjük meg saját magunkat.
A stílus egy görög eredetű szó, amely eredetileg a betűvetésre használt eszköz megnevezése volt. Ma már más viszonylatokban használjuk, gyűjtőkategóriaként különböző területeken: beszélhetünk zenei, építészeti, művészeti, öltözködési stílusról...
Nyilván nem lehet mindenkinek egyedi stílusa. Az szinte lehetetlen. Sokszor a stílust az határozza meg, hogy mit visel a többség. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az emberek már nem is számítanak egyéniségnek, mert természetesen azok. Egyéniségek, akiknek nem egyedi a stílusuk. Hogy is lehetne, hiszen divatlapok, dizájnerek határozzák meg, mi a trendi, mit érdemes viselni.
Nem lehet mindenki Lady Gaga, aki egyedi stílusával minden szabálynak ellentmond, s úgy öltözködik, hogy arról azonnal lerí: „Nekem aztán senki ne mondja meg, mit vegyek fel.” Nem, határozottan nem leheti mindenki egyedi. Ettől függetlenül mindenkinek van stílusa, ám annak megtalálása nem egyszerű feladat.
Én magam is eleget bajlódtam vele, mire rájöttem, mi illik a személyiségemhez – s közben olyan kilengések voltak az öltözködésemben, hogy néha nem is ismerek magamra, amikor a régebbi fényképeimet nézegetem.
A stílus, amit megkövetel a közösség
Az imént már megemlítettem a többség vonzását. Határozottan ez az, ami a kisiskolásokat leginkább jellemzi: a többség – esetünkben az osztálytársak – hatása a stílusra. Nem mondom, hogy valaha is kitűntem volna bármilyen módon, ami a ruházkodásomat illeti, de azért nem is hasonlítottam a többi lányra. A családom nem tartozott a tehetősebbek közé, ezért nem is engedhettünk meg mindent magunknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármiben is hiányt szenvedtem volna, de a szüleim nem aszerint öltöztettek, hogy éppen mi a „menő”, hanem aszerint, hogy mi az, amire szükségem van. Emlékszem, hogy az osztálytársaim körében volt mindig valamiféle „őrület”, ami szerint öltözködni kellett.
Az első ilyen nagy megmozdulás a Csacska Angyal telenovella körül volt. (Maradjunk annyiban, hogy máig nem tudom, mi az, és hogyan kellett volna a főszereplőhöz hasonlóan öltözködnöm.) Később aztán – ha jól emlékszem, hatodik osztályos lehettem – megérkezett hozzánk a „márkaőrület”. Lényege, hogy az határozta meg, mennyire jó a stílusod, hogy hány darab Adidas, Nike vagy Puma lapul a szerkényed mélyén. Természetesen az én kínai boltban vásárolt cipőim és felsőim meg sem közelítették az elvárásokat, ami miatt eléggé kívülállónak éreztem magam (akként is kezeltek). Mire végre sikerült otthon kikönyörögnöm az első Adidas cipőt, a csajok az osztályomból már a magas sarkúnál és miniszoknyánál jártak. Mivel esélyem sem volt beilleszkedni, úgy döntöttem, máshová fogok tartozni.
Piros színű pántlikát ide...
Körülbelül 13-14 éves lehettem, mikor kapcsolatba kerültem a népzenével. Bármennyire is nehezemre esik ezt bevallani, hiszen az életem egy meghatározó szegmensét köszönhetem a népzenének és a népdaléneklésnek, nem volt rám akkora hatással, mint amennyire azt mutatni próbáltam. A népzene segített, hogy tartozzak valahová. A hatására próbáltam változtatni az öltözékemen is.
Népies motívumokkal ellátott blúzokat, nadrágokat és szoknyákat kezdtem el hordani, miközben azt éreztem, hogy ez teljesen idegen tőlem. Bármennyire is szerettem a népzenét, maga a népies stílus olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. (Ma már szívesebben viselek népies motívumokat.) Pedig én nagyon próbáltam lelkesedni a gyöngysorokért, a nemezelt táskákért és hasonló csecsebecsékért – de hiába. Az öltözködés nem olyasmi, amit csak úgy magunkra tudunk kényszeríteni.
Viselni vagy felvenni valamit ugyanis két teljesen különböző dolog. Ahhoz, hogy egy ruhadarabot viselni tudjunk, jól is kell éreznünk magunkat benne.
Egy nő nem azért áll a ruhásszekrény előtt két órát, mielőtt dolgozni megy, mert ténylegesen nincs egy darab „rongya” sem, amit felvehetne – hanem azért, mert nincs olyan, amiben az adott pillanatban jól érezné magát. Ha pedig nem érzi jól magát egy ruhában, akkor a környezete sem azt fogja látni rajta, hogy jól néz ki. Egy nő ugyanis akkor néz ki jól, ha a tükör elé állva tetszik magának. Ennyi. Én pedig nagyon nem tetszettem magamnak a népies stílusban.
Láncok a csípőn
Azt mondjuk máig nem értem, hogy tinédzseréveim lázadó korszaka hogyan vezetett el a népzenétől a rockzenéig, de hát ez is én voltam valamikor. (Vagy nem?!) Akkoriban teljesen természetes volt, hogy ha már megváltozott a zenei ízlésem, megváltozik vele az öltözködésem is. Ez így normális. Emlékszem, apukámat minden nap a frász kerülgette, mikor meglátta, milyen ruhákban vagyok képes járni. Hozzám viszont sokkal közelebb állt ez a stílus, mint az előző. Meg is voltam róla győződve, hogy igen, határozottan ez vagyok én. (Nem volt igaz.)
A ruhatáramból szinte teljesen eltűntek a színek. A fekete, a fehér és a szürke után csak egyetlen olyan színt engedtem be az életembe, aminek tényleg volt színe, ez pedig a piros. Tűzpiros vagy fekete rúzs, fekete szemceruza, fekete bakancs, láncok a csípőn – így képzelte el mindenki annak idején a rockereket. Ebbe a meghatározásba határozottan bele is illettem akkoriban. Úgy öltözködtem, úgy viselkedtem, mint ahogy azt a „hogyan legyél rocker” elmélet diktálta. Abszolút meg is békéltem önmagammal, és biztos voltam benne, hogy megtaláltam a stílusomat. A hatás kedvéért még vörös csíkokat is tetettem a hajamba. Nagyon igyekeztem felvenni ezt a stílust, mert hát a rocker fütyül rá, mit gondolnak róla mások! (Ezt mutattam, de mélyen legbelül határozottan nem fütyültem rá, és elképesztően rosszulesett, amikor összesúgtak a hátam mögött.)
Nem igazán tudom, miért volt számomra ennyire fontos ezt a látszatot kelteni, de köze volt hozzá annak, hogy akkoriban azt hittem, nekem muszáj keménynek lennem. Talán a ruháim is ezt tükrözték. Ez a stílus egy páncél volt nekem, mellyel felvérteztem magam azokkal a dolgokkal szemben, amelyek fájdalmat okoztak. El akartam mögé rejtőzni úgy, hogy senki ne láthassa, mi van a ruha alatt.
Virágminta mindenütt
Ahogy egyre inkább változtam, észrevettem, hogy már nem is én formálom magamon a ruhákat, hanem a ruháim formálnak engem. A színek hiánya, az állandó szürkeség, melybe „belekényszerítettem” magam, végül teljesen rányomta a bélyegét a hangulatomra. Rájöttem, hogy kiveszett belőlem a vidámság.
Tükörbe nézve az arcom nem mosolygott, hanem örökös feszültségről árulkodott. Azt vettem észre, hogy teljesen megváltoztattam saját magamat, és egy olyan ÉN-t hoztam létre, amelyik már nyomokban sem tartalmazott engem, a mindig cserfes, életvidám lányt.
Vetkőzni kezdtem
Aztán fokozatosan elkezdtem levetkőzni magamról a fekete színárnyalatokat. Nem akartam hirtelen túl nagy változásokat végrehajtani magamon. Még egyszer nem akartam ebbe a hibába esni. Lassan indítottam el a folyamatot. Egy fekete pulcsival kezdtem a változást, amelyen apró, színes virágminták voltak. Szerettem a virágokat, talán ez volt az egyetlen dolog, amin az évek során sohasem változtattam. Természetes volt, hogy ez legyen az első lépés a feketéből való „kigyógyuláshoz.” Fokozatosan szinte mindenemet lecseréltem virágmintásra, és egyre inkább megkedveltem a vele érkező színeket. Nem is tudom, mikor vettem meg az első púderrózsaszín virágmintás ruhadarabomat, de egyszer csak megtörtént. Végül már a virágokra sem volt többé szükségem.
Színes világ
Azóta is talán a rózsaszínt tartom a kedvenc színemnek, és gyakran is öltöm magamra, de ha őszinte akarok lenni, akkor mára elég „színes egyéniség” lettem. Bármit szívesen viselek, aminek színe van. A hétköznapi, de elegáns stílusú ruhákat kedvelem. A télidőszakot szeretem a legkevésbé, hiszen olyankor a boltok polcai sem bővelkednek színekben.
Olyankor az én szekrényemből is újra előkerülnek a fekete, a fehér és a szürke darabok, de mindig igyekszem valami más színnel ellensúlyozni. Számomra az a fontos, hogy a mosoly soha ne halványuljon el újra az arcomon, ehhez pedig az kell, hogy a ruhák megtöltsenek élettel.
Most akkor mi az én stílusom?
Sokszor elgondolkodtam már rajta, hogy mi is az én stílusom valójában, míg végül rájöttem, hogy minden és semmi. Aszerint öltözködöm, hogy épp milyen hangulatban vagyok. Az én stílusom mindig az, amit éppen viselek: olykor az elegáns, máskor a sportos, megint máskor a laza. Sosem tudom előre, hogy mit fogok felvenni. Nem hiszem, hogy a vásárlásaimnál lenne bármiféle szempont, amit figyelembe veszek. Eléggé impulzív vagyok, és ha azt látom, hogy valami jól áll nekem, akkor jöhet.
Ebből kifolyólag tipikusan az a fajta nő vagyok, aki bizony minden reggel ott áll a szekrénye előtt az állát vakargatva, hogy mit is vegyen fel... Mert hiába van teli a szekrényem ruhákkal, sosincs egy rongyom sem, amit felvehetnék – és sosincs annyi ruhám, hogy ne lehessen még több!
