Tisztelt Szerkesztőség! Szerencsések vagyunk. Legalábbis mások szerint. Igaz, jobban élünk, mint az átlag, de a pénz nem képes mindenre.
Egy dologra azonban biztosan: gyorsan megváltoztatja az embert. Anno csupasz fenékkel házasodtunk össze. A férjem egy kis cégnél kezdte a pályáját mesebeli fizetéssel, azaz hol kapott, hol nem.
Úgy hozta a sors, hogy nekem kezdettől fogva két munkahelyem volt, ezenkívül időszakosan voltak további jövedelmeim is. Ez megfelelő kiindulási alap volt ahhoz, hogy építkezzünk. Jó érzés volt, biztonságérzetet adott, hogy van egy stabil anyagi hátterünk. Soha nem éreztettem a férjemmel, hogy több vagy jobb lennék nála, mert legalább kétszer annyi a fizetésem, mint neki.
Aztán jött a pofon: mikor megszületett a lányunk, nekem kellett róla gondoskodnom, mert a férjem, hiába volt már jobban fizető állása, nem volt hajlandó pénzt adni. Ha kértem tőle, talált kifogást, hogy most épp ezt és ezt fizette ki – tekintsem úgy, mintha adott volna. Így szép lassan feléltem a tartalékaimat. Megváltás volt, mikor idő előtt visszamehettem dolgozni!
Aztán a második gyermekünknél is eljátszotta ugyanezt, pedig akkoriban már tényleg komoly fizetéssel rendelkezett! Leszögezem: belőlem nem az irigység beszél.
Értékelem, hogy a semmiből mit épített fel. De az én érdemem is: fizetem a villanyt, a vizet, a biztosítást, a gyerekek kiadásait és a saját szükségleteimet. Könnyű úgy villantania, hogy a fizetése az enyém háromszorosa, a kiadása meg lényegesen kevesebb. Azt mondja, fontos, hogy divatos okosórám, drága okostelefonom meg szép számítógépem legyen – de nagyon jól tudom, hogy csak azért kapok tőle ilyesmiket, mert a magáét is selejtezni készül. Hogy néz az ki, hogy az asszonyét nem cseréli le?
Ugyanez a helyzet kocsifronton is. Kirándulni is azért visz el, mert mehetnékje van, és mit fognak szólni, ha egyedül megy... S hogy miért vagyok mégis vele? Mert még mindig szeretem. Néha beférkőzik ugyan a kétség a gondolataim közé, hogy nem őt, hanem valamiféle álomképet szeretek. De szeretném hinni, hogy valahol legbelül ő még ugyanaz az ember, mint bő két évtizeddel ezelőtt.
K.
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
