Tisztelt Szerkesztőség! Egy régi mondás szerint a szülői szeretet (vagy annak hiánya) elkísér egy életen keresztül. Nagyon igaz.
Én és a testvéreim a szülői szeretetben sohasem részesültünk. Soha egy ölelést vagy egy puszit nem kaptunk. Az én anyám még azt sem mondta nekem soha, hogy „leányom”. Mindig a keresztnevemen szólított.
A nevelés nálunk pofozásból és verésből állt. Fel sem tudtam fogni, miért van ez így. Jobbára csak akkor tudatosult bennem, hogy másképp is lehet, mikor már saját gyerekeim lettek, akiket az első perctől fogva imádok. Anyám még fiatal volt, mikor az unokái születtek (és beteg sem volt), mégsem volt hajlandó besegíteni a gyerekek körül. Ha orvoshoz mentem, még akkor is vinnem kellett őket magammal.
Pedig anyám otthon volt, háztartásbeli, tehát az idejéből bőven kitelt volna, hogy egy-két órára elvállalja a felügyeletüket. Egy idő után a sorozatos visszautasítások aztán oda vezettek, hogy már soha nem kértem meg őt semmire.
Az unokákhoz is ugyanilyen volt a hozzáállása. Jóformán azt sem tudta, hogy a világon vannak.
De ha neki volt problémája, vagy valamiben segítségre szorult, akkor mindig megtalált. Ha a rádióban vagy a tévében anyáknak szóló dal szólt, már kapcsoltam is le, mert rögtön kicsordultak a könnyeim. Nincs is olyan nap, hogy ne jutna eszembe anyám – pedig már több éve meghalt. A sírjánál megállva mindig elgondolkodom: vajon mi vezetett oda, hogy így viselkedett, miért nem voltam szerethető?
Egy régi, hűséges olvasójuk
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
