Sok olyan mozzanata van a történelmünknek, amiről sokáig nem beszéltek, utána is csak módjával. A ligetfalui mészárlásokról, mikor is a csehszlovák katonák csecsemőket, gyerekeket, nőket, leventéket gyilkoltak le, még ma is keveset tudunk. Pedig sokunkat érint, hisz például az én apukám is ugyanolyan kényszersorozott levente volt, mint akiket akkor agyonlőttek, és szintén gyalog indult haza a fogságból. Tizenöt éves volt akkor.
Grendel Lajos röviddel a halála előtt még feldolgozta a tragédiát, úgy érezte, tartozik vele a népének. A mészárlás már békeidőben történt. A szlovákok és a magyarok 95 százaléka a Bukott angyalok megjelenése előtt semmit nem tudott arról, ami két hónappal a második világháború befejezése után esett meg Ligetfalun. (Dunajszky Géza ugyan publikálta róla a kutatását, de az csak kevesekhez jutott el.) Az író Grendel viszont azt mondta: „A múlttal végre szembe kell nézni!”
Grendel Lajos könyve, a Bukott angyalok
A Pozsonyhoz tartozó Ligetfalu a második világháború alatt német megszállás alá került. A nácik gyűjtőtábort működtettek itt, rengeteg zsidót, szlovák ellenállót és civilt gyilkoltak meg. Már béke volt, amikor Németországból a leszerelt magyar katonák elindultak hazafelé. Júniusban érkeztek Pozsonyhoz, ahol egy csehszlovák gyalogezred tagjai elfogták, majd a volt haláltáborba hurcolták őket. A magyar leventék többsége kényszersorozott, 16-18 éves srác volt. Ezek a fiúk boldogok voltak, hogy túlélték a háborút, és végre béke van. Nem is sejtették, mi vár rájuk. Végül hadbírósági tárgyalások nélkül mindannyiukat agyonlőtték a csehszlovák kivégzőosztagok. Egy sorozatos tömeggyilkosságról beszélhetünk, korábban a cseh Přerov községnél is hasonló vérengzések zajlottak le. Az áldozatok között nemcsak leventék voltak, de felvidéki német és magyar civilek is. Nők és gyerekek.
„Ellenséggé minősítésükhöz elegendő indok volt, ha nem beszéltek szlovákul” – mondta regénye megjelenése után Grendel Lajos. „Szemtanúk szerint a csecsemőket feldobták a levegőbe, úgy lőtték agyon őket. Önbíráskodással álltak bosszút a legyőzötteken. Akkoriban már érvényben volt a Beneš-dekrétum, amely a németeket és a magyarokat megfosztotta állampolgárságuktól. Semmilyen jog nem védte már ezeket az embereket.”
Több mint ötszáz áldozatról tudnak, de mások ezerre teszik ezt a számot. A tömegmészárlásokról évtizedeken át tilos volt beszélni. Grendel Lajos anno elmondta, hogy a tragédiáról sokáig ő sem tudott. Mígnem egy író-olvasó találkozón Budapesten felállt egy idős férfi, és megkérdezte tőle, tude valamit a ligetfalui mészárlásokról.
„Döbbenten néztem rá, megböktem Pétert (Balassa Péter író – a szerk. megj.), de azt mondta, hagyjam, ez őrült. Egyikünk sem hitte el, hogy ilyen borzalom megeshet.” Később, mikor hazatért, azért kérdezősködni kezdett, s kiderült, hogy amiről az öreg beszélt, igaz. „Nagyon megrázott, s már akkor elhatároztam, hogy erről egyszer regényt írok. Húsz évig készültem rá” – mondta akkor az író. „Sok barátom van a szlovákok és a csehek között is. A fiúk nemzedéke nem felelős az apák tetteiért, de nem söpörhetjük a szőnyeg alá, ami történt.”
1940-ben Pozsony lakosságának a fele volt szlovák, a másik fele magyar és német. 1945 után Pozsony teljesen szlovák város lett. Jelenleg a pozsonyiaknak mindössze négy százaléka magyar. Anno a gimnáziumban a történelemtanárunk azt kérte tőlünk, kutassunk fel egy történetet a dédszülők elbeszéléseiből. Meséljék el nekünk, hogyan élték meg a régi időket. Amennyiben izgalmas történetre bukkanunk, jelest kapunk érte. Az esszé címe az volt: Amiről a történelemkönyvek nem mesélnek.
Kikérdeztem a nagyszüleimet, a szüleimet, majd megírtam az egyik legrémisztőbb történetet édesapám nagybátyjáról, aki híres hentes és borász volt. Béla bácsit a Don-kanyarba vitték a második világháború ideje alatt, ahol szakácsként szolgált. A magyar katonák ősszel érkeztek, előttük a németek állomásoztak ott, s elrejtettek több ciszterna pálinkát és bort csaliként. Úgy vélték, ha az oroszok megtalálják és megisszák, a magyar hadak könnyebben rajtuk tudnak majd ütni. De a puska visszafele sült el; annak ellenére, hogy figyelmeztették a magyarokat, hogy ne nyúljanak a ciszternákhoz. Béla bácsiék mégis parancsba adták, hogy mérjék ki a katonáknak. Aki megtagadta a parancsot, annak a fejéhez pisztolyt szegeztek. A mínusz negyven fok, a hiányos öltözet és a pálinka megtette a hatását. A dermesztő hidegben aznap éjjel a katonák többsége halálra fagyott.
Elképedve hallgattam Béla bácsi háborús történetét, mint ahogy azt is, hogy a második világháború után államosították a vagyonát – a földjeit és a szőlőit. Mindent elvesztett, amiért egész életében olyan keményen dolgozott. Ekkor tudtam meg azt is, hogyan vált Béla bácsiból hentes, hogyan került Mórra, és miképp vásárolta meg azt a borospincét, ahová még a lovas szekér is befért... De ez már egy másik történet.
Nagyvendégi Éva és Derzsi Bernadett
