Megtapintjuk, megfordítjuk, jobbról is, balról is megmustráljuk: ez a táska bizony tényleg a mi Új Nőnk papírjából van. „És ez még nem minden” – mondja csillogó szemmel Viola Melinda (37, Párkány), majd egy neszesszert nyom a kezünkbe, felületén kedves gyerekrajzokkal. „Szerettem volna valami különlegeset alkotni az anyukáknak. Így most már mindig velük lehet a csemetéjük rajza.”
A jelenet két éve, az Új Nő vállalkozói castingján játszódott le. Viola Melindát, a Violinda Design megálmodóját az első pillanatban megjegyeztük: nemcsak mert mosolygós és szenvedélyesen szeret alkotni, de azért is, mert márkájának fontos üzenete van. Papírhulladékból készített kiegészítőivel a környezettudatosságot hirdeti, valamint fogyatékkal élőket is bevon az alkotási folyamatba. Melindát tervezésről, fenntarthatóságról és társadalmi felelősségvállalásról kérdeztük.
Viola Melinda (37) Bősről származik, jelenleg Párkányban él férjével és hétéves kislányukkal. Violinda Design nevű márkája 2017-ben kezdett el az upcycling művészettel foglalkozni, miután a YouTube-ról elsajátított egy ősi maja hajtogatási technikát. Melinda ma sikeres vállalkozó, keze alatt csodás táskák, ékszerek, lakberendezési tárgyak születnek. Ugyanakkor „civil” foglalkozásával sem hagyott fel: ápolónőként dolgozik egy szociális otthonban.
– Amikor utoljára beszélgettünk, a főállásod és a Violinda jól megfértek egymás mellett. Ez máig így van?
– A Violinda a szenvedélyem, de a főállásom – ápolónőként dolgozom egy szociális otthonban – is hivatás. Nem kevés erőfeszítés menedzselni egy vállalkozást, egyelőre viszont nem szeretném elengedni a gondozást sem. Jelenleg heti három-négy napot „tizenkétórázom”, a fennmaradó időt pedig a márkámnak szentelem. Különben bárhová megyek, viszem magammal a varrókészletem: mindegy, hogy orvosra várok épp vagy a tévé előtt ülök, szinte biztos, hogy jár a kezem.
– Mielőtt a téma sűrűjébe vágnánk: hogyan lesz egy ápolónőből dizájner?
– Eredetileg ruhaipari technikusnak tanultam Dunaszerdahelyen, amit akkoriban inkább kényszernek éltem meg. Sőt, ha a nadrág felhajtására gondolok, a mai napig kiráz a hideg! (Nevet.) Szívem szerint gimibe mentem volna, anyukám viszont fontosnak tartotta, hogy legyen szakma a kezemben. Végül a középiskola után külföldön vállaltam munkát, így jött a képbe a gondozás. Az alkotás ugyanakkor mindig is része volt az életemnek. Szabadidőmben rajzoltam, különböző kézművestechnikákkal – origami, patchwork stb. – kísérleteztem, illetve egyedi esküvői meghívókat terveztem. 2014-ben éppen egy budapesti kreatív börzén nézelődtem, amikor egy érdekes workshopra lettem figyelmes. A kurzust tartó hölgy papírhulladékból készített ékszereket, s a technikát Avon-katalógusból mi is kipróbálhattuk. A foglalkozás egy pontján aztán előhúzott egy ridikült: „Táskát is készíthetünk ezzel a módszerrel!” Amint megláttam kezében a Népszabadság lapjaiból készült, fekete-fehér táskát, azonnal tudtam: „Ezt nekem is meg kell tanulnom!” Szerelem volt első látásra.
Mi az az upcycling? „Ami másnak értéktelen hulladék, az nekem értékes alapanyag!” – vallja az értékmentő újrahasznosítás felvidéki nagykövete, Viola Melinda. Legyen szó régi újságokról, csomagolóanyag-maradékról vagy tapétáról, Melinda új életet lehel a kidobásra szánt anyagokba. (Bővebben: violinda.hu)
– Sikerült is helyben megtanulnod a technikát?
– Á, nem! Az ékszerkészítéshez elég pár perc, a táska viszont sokkal komplexebb. A hölgy tartott ugyan erre is külön kurzust, az akkori munkarendembe viszont nem fért volna bele, hogy visszautazzam Budapestre. Így hát kutakodni kezdtem az interneten. Sikerült is találnom egy YouTube-videót svéd nyelven, ami pontról pontra részletezte a folyamatot. Egy szót sem értettem belőle, de a látottak alapján gyakorolni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát veszem a középiskolai varrástudásomnak, de utólag hálás vagyok érte! (Mosolyog.) Sikerült ugyanis a technikát autodidakta módon elsajátítanom. A legelső táskám a mai napig használatban van, abban tartom a varrókészletem. Kilencéves, de mintha új lenne!
– Elárulod, hogyan készülnek a táskák?
– Az első és a legfontosabb: csak olyan papírhulladékkal dolgozom, amit össze lehet hajtogatni anélkül, hogy megtörne. Így a karton rögtön kiesik a rostán, viszont a papírlapok, plakátok, szórólapok, újságok, de a merevebb anyagok – például a molinók – is jöhetnek. (Különösen szeretek az Új Nővel dolgozni, persze csak a régi számokkal.) Emellett dolgozom még tapétával, könyvkötészeti műbőrrel, kávészacskóval, sőt: egyszer egy árnyékolástechnikával foglalkozó cég több ezer méter szalagfüggönyt hagyott rám. A következő szakasz a tervezés: papírra vetem az ötleteimet, s ennek alapján válogatom össze például a pántokat, hevedereket. (Külön szabásmintát nem készítek: egy ideje már egységes szabásmintákkal dolgozom.) Majd az alapanyagot ipari vágókkal méretre vágom, s klasszikus cellux ragasztóval laminálom, hogy vízálló legyen. Az alapanyagot összesen nyolcszor hajtom félbe, így nyolc rétegre kerül ragasztó. Utána a darabkákat elkezdem cikkcakk formában egymásba fűzni, a kész sorokat pedig kézzel varrom össze. Végül rákerülnek a fogók és a díszítőelemek – és kész a „tudatos táska”! Fenntarthatósági szempontból csodálatos dolog, hogy valaki hajlandó Párkányba utazni Budapestről csak azért, hogy elszállítson nekem egy nagyobb hulladékmennyiséget. És postán is sorra érkeznek a csomagok. Néha fel is adja a leckét, hogy hol tároljam ezt a rengeteg alapanyagot – de egyelőre jó helyük van a pincémben! (Mosolyog.)
Fenntarthatóság és szociális érzékenység – ezek a Violinda Design alappillérei. Melinda a pazarlásmentes életmódon túl a társadalmi felelősségvállalást hirdeti: márkájával fogyatékkal élőket és megváltozott munkaképességűeket is foglalkoztat.
– Kik vásárolnak tőled?
– A legtöbb megrendelésem Magyarországról érkezik: persze próbálkozom itthon is, de úgy tapasztalom, hogy odaát kicsit környezettudatosabbak az emberek. Elsősorban 35 feletti hölgyek vásárolnak tőlem. Vannak köztük, akik az elegánsabb, letisztult vonalat kedvelik, és vannak bohémabbak, akik bátran kísérleteznek színes, feltűnőbb darabokkal. Emellett sok anyuka és nagymama keres fel gyerekrajzokkal, amiket szintén szívesen újrahasznosítok táskák és egyéb kiegészítők formájában. A másik fő profilom pedig a marketingajándék-gyártás. Tavaly például az atlétikai világbajnokság szervezőinek 200 újrahasznosított terméket készítettem a megmaradt molinókból.
– Ez rengeteg munka. Van segítséged?
– De még milyen! (Mosolyog.) Amikor eldöntöttem, hogy segítséget veszek igénybe, tudtam, hogy a fogyatékkal élőket és a megváltozott munkaképeségűeket szeretném támogatni. Vagyis azt a társadalmi réteget, amely a munkaerőpiacon szinte esélyek nélkül indul. Egy ismerősömtől kaptam a tippet, hogy Párkány közelében működik egy szociális otthon, ahol állandó műhelymunka folyik, s szívesen kézimunkáznak a bentlakók. Felkerestem hát az intézményt, és az együttműködés azóta is kitűnően működik!
A jó példa ragadós! „Nemrég workshopot tartottam a lányom iskolájában, s már ő mutatta meg az osztálytársainak, hogyan hajtogassanak. Igyekszem őt is az alkotás szeretetére nevelni: fontos, hogy ne azt lássa tőlem, hogy állandóan nyomogatom a telefonom!” – meséli Melinda.
– Hogy képzeljük el a közös munkát?
– A műhelyfoglalkozásokat szociális munkások vezetik, így megtanítottam nekik a technológia első három lépését. Ezt a gondozottak is ügyesen el tudják végezni – a tűvel való munkát természetesen nem adom ki. Munkájukért pedig a bevételeim egy részével fizetek: volt, hogy az egész csapatot elvitték belőle wellnesselni! S persze a vásárlóimnak is mindig hangsúlyozom, hogy kik állnak a termékek mögött. A Violindával tehát nemcsak a pazarlásmentes életmódra, de a szociális érzékenységre is szeretném felhívni a figyelmet. A családomban is van Down-szindrómás beteg, talán ezért is viselem szívemen a fogyatékkal élők sorsát.
– Tanítod is a technikát?
– Az ékszerkészítéssel rengeteg workshopot tartok – a gyerekek is könnyen megtanulhatják. De készítettem alkotócsomagot táskakészítéshez is. Az alapanyagot szétvágva, laminálva küldöm el a megrendelőknek, nekik csak a sort kell összerakniuk az oktatóvideóm alapján, illetve összefűzni az egyes elemeket. A célom, hogy meglegyen a wow-élmény, hogy ezt bizony ők is képesek megcsinálni! S ha van még kedvük hozzá, innen szépen tovább lehet fejlődni.
– Mi a tapasztalatod, mennyire tekintenek egymásra konkurensként a kézművesek?
– Én sose tekintettem konkurensként a többiekre, hiszen mindenki a saját stílusát, ízlésvilágát viszi bele a munkáiba. A hölgy, akinek a workshopján tíz évvel ezelőtt megismerkedtem a technikával, mára az egyik legjobb barátom lett.
– Előfordult, hogy az utcán szembejött veled a munkád?
– Igen, és hihetetlen érzés volt! De legalább ennyire jólesnek azok a visszajelzések is, amikor a vásárlóim megírják: a táskák szinte mindent kibírnak, évek múltán is olyanok, mintha újak lennének. Legfeljebb a pántok, zipzárak évülnek el: ezekre, sajnos, nincs ráhatásom, de szívesen kicserélem őket, ha szól a kliens. Nekem az a legfontosabb, hogy ők elégedettek legyenek!
– Végezetül mi a víziód a Violindával?
– Szeretnék vállalkozóként és alkotóként is tovább fejlődni. Illetve a legnagyobb célom, hogy olyan közösségi műhelyeket hozhassak létre akár a régió több pontján, ahol megváltozott munkaképességű embereket tudunk foglalkoztatni. Ha egyszer magam mögött hagyom a gondozást, mindenképp ebben és az alkotásban szeretnék kiteljesedni.
