Olvasmányos, humoros könyvet írni komor kérdésekről, tabutémákról? Á, az lehetetlen! − gondoltam magamban. Egészen addig, míg kezembe nem került a Bántalmazó házasság című könyv. A könyvet egy magyar−orosz szakos tanárból lett újságíró, Rados Virág írta.
Csak úgy sorjáztak a kérdések: Honnét ebben a törékeny nőben ennyi erő? Honnan tud ennyit az emberi lélekről? A férfiakról, a szerelemről, az életről − rólunk, Nőkről.
Balra írás közben (© Fotó: Rákossy Péter), jobbra: a kemoterápia idején (© Fotó: Kallus György).
– Évekkel ezelőtt hátat fordítottál a katedrának. Nem hiányzik a tanítás?
– Néha. Szerettem tanítani, és jól is ment. Csak miután jelentkezett nálam a bipoláris zavar (régebbi nevén mániás depresszió), kitört körülöttem a botrány a munkahelyemen. Át kellett mennem egy másik iskolába, ahol viszont nem éreztem jól magam. Vergődésemet látva, édesanyám azt tanácsolta, próbáljam ki az újságírást, hiszen jó az íráskészségem. Ő támogatott, amíg befejeztem az újságíró-iskolát, és állásba kerültem a Népszabadságnál. Azóta sok minden történt, több szerkesztőségben megfordultam. Jelenleg szabadúszó vagyok, különböző lapoknak dolgozom, emellett könyveket írok.
– És nem akármilyeneket! Sorra döntögeted az olyan „nem beszélünk róla” tabutémákat, mint a mentális betegségek, rák, családon belüli erőszak. Ez valamiféle felelősségérzetből fakad, meg akarod javítani a társadalmat?
– Az írás rendkívül szórakoztat. Vesszőparipám, hogy igenis beszélnünk kell a tabutémákról. Semmi jó nem származik abból, ha csontvázakat tartunk a szekrényben. Hiába nem veszünk róluk tudomást, sőt, rejtegetjük őket, azok attól még ott vannak. Amikor engem 2001-ben bipoláris zavarral diagnosztizáltak, nyíltan beszéltem a betegségemről, és senki sem ítélt el. Sok sorstársam viszont retteg attól, mi lesz, ha kiderül a baja. Létezik ugyanis egy tévhit, hogy a bipoláris zavar az intellektust is megtámadja. Ez nem igaz! A bipoláris szindróma hangulati betegség, ám gyógyszeres kezeléssel a végletes hangulatingadozás részben felszámolható. Meg akartam mutatni, hogy a bipoláris ember tünetmentes, teljes értékű életet élhet. Ezért írtam meg a Bipoláris című regényt.
– Könyveid kapcsán azt írták, hogy új műfajt teremtettél a kortárs magyar irodalomban.
– Az én könyveim inkább megújítanak egy műfajt. Gondolok itt Németh László lélektani regényeire. De ez nem volt tudatos. Engem mindig is viselkedésünk oka érdekelt. A Bántalmazó házasság főhősének érzéseit igazából ebben a műfajban tudtam hitelesen ábrázolni.
– Az olyan alárendelt helyzetről, mint a főhős Kárpáti Annáé, lehet írni személyes tapasztalatok nélkül?
– Fantázia nélkül senkiből sem lesz író.
Emellett a családon belüli erőszak témája mostanában került igazán felszínre – az ember lépten-nyomon találkozik vele. Ismerek nőket, akik saját bőrükön tapasztalták a bántalmazást, és olvastam esettanulmányokat.
– Nagyon sok nő inkább él mérgező vagy bántalmazó kapcsolatban, mint magányosan. Mi lehet ennek az oka?
– Ezt sokan kutatják. Aki megnézi a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület) honlapját, végigolvashatja a leggyakrabban felhozott indokok listáját: közös gyerekek, házastársi eskü, bűntudat, félelem, szégyen, anyagi függés. Szerintem az egyik alapvető ok, és ebben pszichológus barátom igazat adott nekem: az önbecsülés hiánya. Az áldozat úgy véli, nem érdemel jobbat a bántalmazó kapcsolatnál, sőt, sok érintett egyenesen azt gondolja, megérdemli a verést, a szidalmakat, a sértéseket. A bántalmazott nők lelke mélyén persze ott munkál a félelem, hogy sokan elítélik őket, amiért eltűrik ezt a bánásmódot. A megaláztatás ellenére – vagy inkább azzal együtt – érzelmileg erősen kötődnek társukhoz. Nem akarnak kilépni a kapcsolatból, sőt, még falaznak is a bántalmazónak – ahelyett, hogy segítséget kérnének vele szemben. Gyakran a szélesebb család is csak akkor szembesül az erőszakkal, mikor már valami visszafordíthatatlan történik. Hetente egy nő belehal a bántalmazásba. Az emberjogi aktivisták ezért is hangoztatják: a bántalmazás nem magánügy. Társadalomban élünk, felelősek vagyunk egymásért, kötelességünk segíteni a szenvedőknek, kiszolgáltatottaknak. Ha ez a joggyakorlatban is érvényesülne, sok tragédia megelőzhető volna.
– Ráadásul a statisztikákban csak a testi bántalmazás van kimutatva, de hány nő élhet úgy, hogy naponta megalázzák, szidalmazzák.
– A bántalmazásról sok tévhit létezik. Sokan hibásan úgy vélik, bántalmazásról csak akkor beszélhetünk, ha valakit üt-ver a párja, eltöri a csontjait, vagy nyolc napon túl gyógyuló testi sérüléseket okoz neki. Pedig már annak az egy pofonnak sem szabad elcsattannia! Az olyan, szóbeli megaláztatásokról nem is beszélve, hogy „te buta liba”, „nélkülem nem mennél semmire”, „rossz feleség vagy”. Szavakkal is alá lehet ásni a másik önbecsülését.
– Csakhogy az erőszakos férfiaknak legtöbbször van egy kedves, aranyos énjük is. El tudják újra és újra hitetni a környezetükkel, hogy bennük aztán hiba egy szem se, igazi főnyeremények.
– Pontosan. Regényem bemutatja, miképpen épül fel egy bántalmazó kapcsolat. Mint a szerelmi viszonyoknál általában, eleinte minden szép és jó. A nő azt hiszi, megtalálta álmai hercegét, az igazi társat, aki szereti őt. De aztán robban a bomba, és a férfi kimutatja a foga fehérét. Úgy gondolom, hogy ha el akarjuk kerülni a rossz (nemcsak a bántalmazó) kapcsolatokat, elengedhetetlen, hogy át tudjuk élni, el tudjuk hinni: önmagunk számára mi is lehetünk tökéletes társaság. Amikor én eddig eljutottam, elkezdtem tudatosan egyedül programokat csinálni. Jógaórákra jártam, hétvégén sétáltam, moziba mentem, órákig üldögéltem az otthonomhoz közeli parkban. Azon kaptam magam, élvezem, hogy nem kajtatok görcsösen kapcsolat után, és nem úgy nézek minden férfira, mint a lehetséges nagy Ő-re.
– Ha valaki görcsösen, szinte lasszóval akar magának társat fogni, akkor belemegy olyan kompromisszumokba is, amiket előbb-utóbb nagyon megbán.
– Ilyenkor annyira szeretnénk, legyen már végre valakink, hogy elvakultak leszünk, és nem tudjuk megítélni, milyen ember az, akivel szerelmi viszonyt kezdünk. Partnerei leszünk azoknak a férfiaknak, akikkel eleve nem lehet harmonikus kapcsolatunk: bántalmazóknak, nőgyűlölőknek, nőfalóknak, kötődésre képteleneknek.
– Te mikor találtál rá a társadra?
– Már majdnem negyvenévesen, ami azt bizonyítja, hogy a lehetőség mindig nyitott. A férjemmel a könyvesboltban ismerkedtünk meg, ahol akkor dolgozott. Gyakran betértem oda vásárolni, olyankor elbeszélgettünk. Ez már akkor történt, mikor egy ideje felhagytam a partnerkereséssel. Elkezdtünk közeledni egymáshoz, és hamarosan egy pár lettünk.
– A sors fintora, hogy mikor életed sínre került, ugyanaz a betegség támadott meg, amibe annak idején édesanyád belehalt. Hogy tudtál ezzel megbirkózni?
– Mivel a mellrák genetikai kódja öröklődhet, nekem nem kétévente, hanem minden évben el kellett volna mennem mammográfiára. Amikor András, aki akkor a vőlegényem volt, megtudta, hogy már három éve nem voltam, rábeszélt, sőt el is kísért a vizsgálatra. Két hónappal azután, hogy eljegyzett, kiderült: mellrákom van. Szerencsére kezdeti stádiumban fedezték fel, így meggyógyultam, de a műtétet, a kemoterápiát, a sugárkezelést és a hormoninjekciókat végigkínlódtam. Sokat jelentett számomra, hogy András mindvégig mellettem állt, biztatott, és akkor is derűt, erőt sugárzott, amikor el volt keseredve a tehetetlenségtől. Ezt később, mástól tudtam meg.
– Nélküle lett volna erőd megküzdeni a betegséggel?
– Nélküle mi most nem beszélgethetnénk, mert már nem élnék. Azzal, hogy rávett, menjek el a vizsgálatra, megmentette az életemet. Ami a harcot illeti: bár sokkal nehezebb, de társ nélkül is meg lehet küzdeni a betegséggel. A bipoláris zavarral így voltam. Négyszer kerültem kórházba, a családom a végén már meg sem látogatott. Akkoriban egyébként a kollégáim segítettek sokat. A rákbetegségnél is érzékeny mozzanat a környezet reakciója. Nagy hiba a rákosnak azt mondani: fel a fejjel, szedd össze magad, gondolkodj pozitívan. A beteg ugyanis szó szerint halálosan meg van rémülve. Az üres szavak, frázisok ilyenkor sokat ártanak, mert fokozzák a magányérzetet. Mert a betegségében mindenki egyedül van, senki nem tudja átvenni a fájdalmadat! A beteg már egy ölelésnek, simogatásnak örül. Második regényem, A visszakapott élet a rákkal való megküzdésről szól. Azért írtam meg, hogy tudatosítsuk: a rák ma már sok esetben gyógyítható.
Ha időben elmegyünk orvoshoz, nagy esélyünk van a gyógyulásra. Sajnos, sokan már a diagnózistól is félnek, és addig halogatják a kivizsgálást, amíg késő lesz. A mellrák az elején tünetmentes, de nagyon eredményesen szűrhető. Minden nőnek rendszeresen kellene mammográfiára és ultrahangra járnia.
– A párod akkor a vőlegényed volt. Nem féltél, hogy mi lesz, ha elveszíted a „nőiességed szimbólumát”?
– A műtét előtt a sebészorvos lehetségesnek tartotta, hogy le kell venni a mellemet. Amikor ezt megtudtam, sírva hívtam fel Andrást, aki azt mondta: „Mellel vagy mell nélkül, te csodálatos nő vagy.” Ez életem legszebb bókja. Végül a mellem megmaradt, és maga a műtét kevésbé viselt meg. Nagyobb baj volt, mikor két évvel később ki kellett venni a méhemet és a petefészkeimet, mert olyan sejtcsoportokat találtak nálam, amelyekből könnyen alakulhatott volna ki méhtestrák.
– Ezzel nemcsak a korai klimaxot idézték elő, de megfosztottak annak a lehetőségétől is, hogy családod legyen.
– Akkor, 43 évesen már nem voltam szülőképes korban, és a bipolárisoknak − bizonyos kutatások alapján − nem is javasolják a gyermekvállalást. Én és a férjem elfogadtuk ezt. Mi így vagyunk boldogok. András rendkívül önzetlen ember, a szeretete határtalan. Ő tanított meg arra – mert ebben jóval előttem jár –, hogyan lehet a másik ember igényeit a saját érdekeim elé helyezni.
– Példaértékű, hogy hányszor volt erőd kimászni a gödörből, újra és újra megküzdeni az életedért, a boldogságodért. Akkor most már jöhet egy kis pihenés?
– Azt nem nekem találták ki. A tervek szerint tavasszal jelenik meg a negyedik könyvem, egy novellaregény. Ez az eddigieknél könnyedebb munka, vicces fordulatokkal. Olyan történeteket mutat be, amelyekben a nők − mély lelki ártatlanságuk közepette − naivan belemennek mindenféle kapcsolatokba. Ahogy összehasonlítom a könyveimet, azt veszem észre: engem mint írót az önismeret témája izgat legjobban. Hőseim mind olyan emberek, akik képesek szembenézni a hibáikkal, majd rálépni az önfejlesztés útjára.
