„És megint vége egy évnek…” Általában ezzel a sóhajjal teszek pontot egy-egy naptári év végére, nem tulajdonítva neki nagy jelentőséget. Nem szokásom elemezni, hogy miben mennyit fejlődtem egy év alatt, hová jutottam, elértem-e egyáltalán valamiféle kitűzött célt, jobb ember lettem-e, vagy hogy jó irányba halad-e az életem.
Tévedés ne essék, foglalkoztatnak ezek a dolgok, de nem csak akkor, amikor éppen vége egy naptári évnek, és ideje lecserélni valamelyik kiránduláson beszerzett új, szépséges falinaptárra a régit. A visszapillantás mindig tanulságos lehet, nem csak december végén.
Találkozások
A tavalyi év sok szempontból más volt számomra, mint az eddigiek. Nagyon sok értékes emberrel találkoztam, illetve készítettem beszélgetést. Életeket, sorsokat ismertem meg, betekintést nyerhettem emberi kapcsolatokba, gondokba, kiteljesedésekbe. Rájöttem, hogy ezek az élmények – pedig néha valóban csak néhány órára vagyok része egy másik ember életének – feltöltenek, elgondolkodtatnak; rávilágítanak arra, hogy milyen jó, hogy a másik ember létezik.
Olyan összefüggésekre nyertem rálátást általuk, melyekre magamtól nem jöttem volna rá. Sok hölggyel beszélgettem például divatról, anyaságról, karrierről, szépségről, s nem egy riportalanyom már túljutott élete felén. Mindenük megvan, ami kell, család, gyerekek, unokák, s egy percre sem állnak meg. Dolgoznak, építik az életüket, fejlődnek – még véletlenül sem hagyják el magukat. Mindenre van idejük, amire időt akarnak szánni, pontosan tudják, mi jó nekik, és nem adják alább!
Furcsa fintora az életnek, hogy megfigyelve ezen nők életútját, szinte mindegyik megküzdött valamilyen súlyos betegséggel, nehézséggel. Nagyon fiatal korban – vagy akár később. Azt vettem észre, hogy ez a küzdés megváltoztatja az élethez való hozzáállást.
Miért van ez így? – tettem fel magamnak a kérdést. Miért nem tudja valaki enélkül ugyanazt érezni, ugyanazt értékelni, miért kell a pofon? Persze, ez nem általánosítható, de a tavalyi évben ráleltem a titok nyitjára. Az ilyenfajta tragédia után nem azért változik meg az ember hozzáállása, mert meglegyintette az elmúlás szele (nyilván ez is), hanem mert megértette az élet lényegét. Megváltoztak az érzései, s a tartalom, ami a szavak mögött van.
A szeretlek szó teljesen mást takar, mint addig; a türelem, az elfogadás, az empátia vagy az idő fogalma ezeknél az embereknél mélyebb jelentéssel bír. Ők valóban felkelnek reggel, s nem csak úgy csinálnak. Élnek, nem csak túlélnek. Minden perc, minden csók, minden ölelés értékes számukra. Nemcsak néznek, de látnak is. Nem lesz mindenkiből csúcsvezető vagy szuperképességekkel bíró egyén, s akár még élvezni is tudják a karrierjük adta anyagi lehetőségeket, de nem vonulnak a pusztába, nem szórnak hamut a fejükre. Ugyanúgy megkínlódják a mindennapokat, mint más, csak soha, egyetlen percre sem felejtik el, hogy élnek.
Valódi kapcsolatok
A másik nagy felfedezésem, hogy mennyire látszik, milyen minőségű emberi kapcsolatok vannak az életekben. Lehet ez akár egy klasszikus család (apa, anya, gyerekek), egy papír nélküli harmonikus párkapcsolat, egy baráti, egy munkahelyi vagy akár egy anya-lánya kapcsolat. A minőségi kapcsolatot nem lehet színlelni – kiütközik az embereken, mi mindent tettek bele évek hosszú sora alatt. A harmónia nem jön létre magától, hiszen semmi nem lesz csak úgy a nagy semmiből. Ez kőkemény munka, és azoknak az embereknek, akiknek sikerül, ugyanúgy napi 24 óra áll rendelkezésükre, s ugyanúgy vannak megoldandó gondjaik – fizetik a számlákat, nevelik a gyerekeket, próbálnak egyről kettőre jutni. Ők viszont tudják a nagy titkot: nemcsak kivenni kell egy kapcsolatból, de bele kell rakni magadat egészen. Ők valóban ismerik az elfogadás és a szeretet szavak értelmét. Mert enélkül nem megy.
S amit ezért kapnak, amit talán ők nem is tudatosítanak – csak egy vándor idegen látja, aki néhány órára bekukkant hozzájuk beszélgetni –, az egy valódi emberi kapcsolat. Mert vannak még szép emberi kapcsolatok.
Történetek
Ülök a laptopom előtt, s visszapillantok, kikkel beszélgettem az elmúlt évben. Különböző témában, különböző időszakban, más-más lelki szinten voltam részese néhány órájuknak. Amikor egy család beengedett az intim szférájába, és elmesélték, hogyan valósították meg otthonukat egy nádtetős vályogház formájában, azt csodaként éltem meg. Most, a hideg napokon még biztosan ropog a tűz a búbos kemencéjükben, s ebből a melegből mennek együtt vasárnaponként szentmisére. A családfő reggelente ugyancsak a kemence melege mellett mondja a zsolozsma szavait, hálát adva Istennek a családjáért… Vagy ott van a „kecskés család”, amelyik ezekben a hideg hetekben izgatottan figyeli az újszülött kiskecskéket.
A két festőművésznő – anya és lánya – mennyire különböző volt, s mégis mekkora harmónia sugárzott belőlük. Teljesen másfajta a művészetük, mégis minden alkotás mögött ott van a határozott anya – és a megfelelni vágyó lány. Milyen intim, milyen varázslatos!
A párkányi Vénus fagyizó és cukrászdában a fagyiszezonnak már régen vége (lassan lehet készülni a következőre), de a jó cukrász mindig feltalálja magát – s mit csinál az uborkaszezonban? Csokifigurákat önt ki, melyeket hét határról jönnek megcsodálni. Méhész barátunk ilyenkor kísérletezik az új mézpaszta ízeivel, melyekkel tavasztól elő akar rukkolni a piacon. Mert mindig kell valami új, valami fincsi. A zöldségesek, virágosok most tervezik el, miből mennyit palántáznak majd a következő szezonban, s a kaktuszok még téli álmukat alusszák az üvegházakban.
A berkenyések felolvasztás után feldolgozzák a fekete levet, hogy különböző formában ajándékba tudják adni egymásnak az emberek. A pékek kenyeret és gesztenyés-meggyes sütit sütnek, a virágkötő diákok az iskolában szebbnél szebb asztali díszeket készítenek csupa természetes anyaggal dekorálva. A virágoskert pihen, az anya altatódalt dúdol kisbabája fülébe…
Mit viszünk magunkkal?
A tavalyi évtől rengeteget kaptam, de el is veszítettem valamit. Egy jövőképet, amelyik egyik szerettem életét vetítette előre. El kell engednem, meg kell gyászolnom, hogy már soha nem lesz minden úgy, ahogy eddig. Fájdalmas a tehetetlenség érzése, hogy nem rajtam áll a változás. De valójában senkin sem múlik. Ez van. Nem írom tovább, hogy ezt kell szeretni, mert nem. De előre tudok nézni, tudok elfogadni, tudok szeretni. Minden áldott nap – naptártól függetlenül.
Már jócskán benne vagyunk egy új évben. Ismét jönnek-mennek az emberek az életünkben, megtapasztalhatjuk, kik az igazi társak, igazi barátok, s kik a hamisak. Rájöhetünk, mibe érdemes kapaszkodni, mibe nem. Ha akarjuk, észrevehetjük, jó úton járunk-e, és csak rajtunk múlik, hogyan állunk a változásokhoz. Az év így is – úgy is elmegy. Rajtunk múlik, mit viszünk belőle magunkkal.
