– Apuka mindig azt mondta, hogy a víz sokkal rendesebb, mint a tűz, mert amit az egyiktől elvesz, azt a másiknak odaadja – kezdi a doborgazi Czafik Rózsi néni (93), aki szerint a 20. század derekán egy-egy nagyobb áradás igazi népünnepélynek számított a felső-csallóközi falvakban. A víz gyakran hozott magával gerendát, ólat, bódét, fát, melyet a helyiek csáklyával szedtek ki, s fordítottak a hasznukra. Az 50-es évek körül például jóképű, két és fél méteres fahordókat hozott a víz, melyből hatot kifogtak, majd jó pénzért eladták azokat.
A Duna mentén élő ember az idők során megtanult együtt lüktetni a természettel. Nem félt a víztől, számolt azzal, hogy a folyó év közben többször is kilép a medréből. A víz azonban nemcsak adott, de el is vette a jussát az embertől: volt, hogy a megélhetést biztosító termést vagy éppenséggel a kukkók otthonát sodorta magával. Ennélfogva több árvízvédelmi társulat is létesült az évek során, hogy megelőzzék a bajt.
Czafik Rózsi néni
– Nemegyszer volt csúnya, jeges árvíz az Öreg-Dunán. Egy ilyen alkalommal pont kint voltunk a töltésen, és láttuk, hogy a víz hordja fel a jégtáblákat, s ekkor olyat láttunk, mint még sose: igazi jéghegy keletkezett, amely magasabb volt a vajkai templomtoronynál is! A víz csak jött, jött, a jég meg rakódott egymásra. Ekkor megjelent két repülő, és lebombázta az egészet, hogy az áramlás meginduljon alatta. Másképp eláztatott volna mindent – meséli Rózsi néni. Ám nemcsak a jeges ár, hanem a tavaszi és a zöldár is igen veszélyes volt.
A ’65-ös árvíz idején míg a Felső-Csallóközben a víz „csupán“ a termést vitte el, addig az Alsó-Csallóközt tulajdonképpen a földdel tette egyenlővé.
– Emlékszem, erős ár áztatott minket, buzgárok keletkeztek, a pince megtelt fenékvízzel. A szakemberek nyúlgátat építettek Doborgaz mellé, nehogy szakítson a Duna. Az öregeket, a gyerekeket, a betegeket és az állatokat gyorsan elszállították, ekkorra már víz alatt volt az egész kert.
Eltűnt falvak
Az utolsó pusztító árvíz az a bizonyos ’65-ös volt, azonban hajdanán többször kellett szembenéznie a csallóközieknek a víz erejével. Utazzunk vissza az időben, és beszéljen helyettünk a múlt! Khín Antal 1929-es cikkéből tudjuk, hogy az első történelmi adatunk arról, hogy a Duna kárt okozott a Csallóközben, a tatárjárás utáni időből való (1248–51), ekkor ugyanis Ethura pozsonyi várjobbágy birtokára tört be a víz (a mai Etrekarcsa őrzi a nevét). Később, Károly Róbert idejében, 1388-ban már töltéseket is említenek Hidas községnél, s azt feltételezték, hogy talán arra folyt a Duna fő ága.
Ezt követően, Zsigmond király uralkodása idején, 1425-ben Somorját és környékét sújtotta állandó árvíz (Szemetnél többször szakított), a lakosság életét és élőhelyét állandó veszélybe sodorva ezzel. Nem csoda, hogy több település is eltűnt ezekben az időkben.
A víz elmosta Marcha-Magyar faluját, amely Csölösztő, Tejfalu, Kiliti és Somorja közt terült el – a falunak a mohácsi vész előtt veszett nyoma egy nagyobb árvíz következtében. Egy másik ilyen község Görgeteg volt, mely Tejfalu és Doborgaz között feküdt, s nevét ma is a Görgeteg erdőről szóló monda tartja fent. De elvitte az árvíz Körtvélyest, Doborgazt, Vajkát, Gútorszeget és Csölösztőt is – ez utóbbit a jeges ár pusztította el, méghozzá egy vasárnapi napon, hívekkel, pappal együtt. Úgy tudni, a romokat alacsony vízállásnál még sokáig látni lehetett, ám a mai Csölösztő már egészen új helyen fekszik, ahogy Vajka és Doborgaz falvak is.
Ma már korántsem ugyanarról az árvízről beszélünk, mint egykoron. A 19. század végére kiépült a védvonal, a 20. században a kanálisrendszerek, majd a bősi vízi erőmű. Működnek az előrejelző rendszerek, sőt az interneten könnyen utána lehet nézni, hogy Dévénynél mekkora a vízállás. Ezt Fekete Zoltán bősi erdész meséli, aki hangsúlyozza, hogy a bősi erőműnek legjelentősebb hozadéka az árvízvédelem. Ezért más a „jelenlegi vízállás”. Az előrejelzések alapján szabályozni tudják a Dunát, vagyis nagyobb víztömeg esetén elengedik, kisebb víz esetén „megfogják”, és ha netán árad a Vág, akkor visszatartják a vizet
– Erdészeti szempontból a jeges ár a legpusztítóbb, hiszen letarolhatja az erdőket, s a vízben sodródó jégtáblák és a torlódó jég tömege elmetélheti a fiatal facsemetéket. Régen a nádat is elfektette, ami, mint tudjuk, rendkívül fontos termény volt. Emellett a vad is megfázik a hidegben, sőt sok el is pusztul – figyelmeztet minket Zoltán, akitől megtudjuk, hogy valamikor régen ún. vadmentő dombokat emeltek az állatok részére, melyek magas, gazzal benőtt emelkedők voltak, s ott a szarvas, a róka és az őz egymás mellett, békében vészelte át a telet. Ilyen dombokra ma is szükség lenne, no meg arra is, hogy ha kiömlik a Duna, akkor a vadászok figyeljenek arra, hogy ne űzzék-hajt-sák a nagy víz idején a töltés mentett oldalára kényszerült, védtelen állatot. Ugyanis ha jön a víz – akár jeges, tavaszi vagy zöld árvíz –, akkor a vad így is, úgy is futni kényszerül.
A jeges ár a téli árvizet jelenti, ami nem egyenlő a jégzajlással. Ez utóbbi ugyanis a vízen úszó jégtáblákat jelenti: vagyis hosszan tartó fagy hatására a part mentén jégtáblák alakulnak ki, melyek összetorlódnak és megfagynak! Ha e hatalmas jégtömbök megakadnak, lelassítják a víz áramlását, és megnövelik a víz szintjét. A 19. században lejegyzettek szerint: „Az előre bocsájtott kimutatás szerint 77 év alatt 52 évben volt jég Dunánkon; a leghosszabban tartott 99 napig (1829/30)...” A tavaszi ár ezzel szemben a téli árvíz utáni – hótömegből keletkező – árvizet jelöli. Ezt követi a zöldár! Gyakran tekintik a tavaszi és zöldárt egynek, de a zöldár már a vegetációs időszakban, tehát később érkezik. A neve is a kizöldült természetre utal.
Az utolsó nagy árvíz
A legnagyobb dunai árvíz az 1965-ös volt, mely teljesen elöntötte az Alsó-Csallóközt, ekkor több mint 50 ezer embert evakuáltak. A június közepei árvíz először Patnál, majd Kulcsod és Csicsó között szakított. Az árvíz elmosta a legtöbb csallóközi tanyát, és sokan ma is úgy vélik, hogy az alsó-csallóközi gátat szántszándékkal robbantották fel, hogy megvédjék a fővárost és Komáromot. A Duna áradását magyar nóták őrzik, mint például az „Árad a Duna vize”.
(Az írás az Új Nő kiadásában megjelent Vizeskönyvből való, megrendelhető a szerkesztőségben.)
