A nyéki Kósa Rudi bácsi 104 évet látott a világból. Élő tudástára ő az eltelt időnek. Szemhatára kis falujáig, Nyékvárkonyig terjedt, de a tágas világ is ott volt a horizontján, hisz határok mentek át úgy felette, hogy ő közben nemigen mozdult ki Várkonyból. (Ha a hadifogságot nem számítjuk.) Mit kell tudni róla?
Olyan ember ő, aki elfelejtett megöregedni, aki a sétabotot keresztben a háta mögött fogja két kezében, így tartva egyenesen derekát. S mi a hosszú élet titka? Nem szabad meghalni. Az életet élni kell, nem szabad kiégni. Fodor Péter és testvére, Fodor Tamás gyönyörű szép kiadásában jelent meg szómondása. Fogadják szeretettel!
MINDENNAPOK (részlet a könyvből)
– El tudná mondani, hogy nézett ki régen egy parasztudvar?
Rudi bácsi: – Mindenre volt épület. Volt kocsiszín, ahova a kocsit behúzták, fogasokat, hengert eltették télre. Minden háznál volt gémeskút, nyitott kút volt, úgy húzták föl vödörrel a vizet. A nagyobb gazdáknál volt istálló, szín, egy nagy pajta, ólak, tyúkház...
– Akkoriban hogyan zajlott az építkezés, mivel építkeztek?
Rudi bácsi: – Kézzel. Mindent kézzel. Elég hamar elkészült a ház, mert abban az időben összement a sógor, koma, voltak elég sokan. Például emlékszem arra a házra, a kert alatt, a Pap Janiéké volt, először Nagy Balázséké, annak a nevén volt. Ott rakták a falat hatan, pedig egy se volt kőműves, de hát rakták. Ha azt látták, elgörbül, akkor oda visszatértek. Tégla nem nagyon volt, cementre nemigen került pénz, mórt raktak, rárakták a földet, de raktak ám ilyen széles falakat. El nem dőlt, méteres falakat raktak. Földes szobák voltak, nem volt padló. Hát az a talaj olyan hideg volt, talán még arra sem volt ész, hogy legalább valami rongyot terítsenek rá, onnan mentünk az ágyba. Olyan hideg volt, hogy alig vártuk, hogy belemenjünk az ágyba.
Bözsi néni: – Aztán milyen kellemetlen volt az a földes szoba, hogy úgy mondjam. Az minden héten olyan sáros vízzel föl lett söpörve. Papucs nem létezett. Se fürdés. Úgy bele az ágyba.
– Nehéz ma elképzelni. Egyet fordult a világ. Ha mégis tégla kellett, azt honnan lehetett beszerezni?
Rudi bácsi: – Téglagyárból, azok akkor is voltak. Minden uradalomban volt téglagyár, mert ott az épület, istállók, cselédházak, mind téglából épültek. Ahogy megyünk Szerdahelyre, ott is volt balról, csak az nem uraság volt, hanem gazdaember. Kétszáz hold földön gazdálkodott, annak is volt téglaégetője. Én még a falakra emlékszem. Meg minden uradalomban volt, mert ott minden épület, istállók, cselédházak, mind téglából voltak. A várkonyi uradalomban is adtak el téglát. Nyékben is volt valameddig, egyszer égettek benne, de nem sikerült a tégla, és abbahagyták.
Tudom, voltunk ölfáért Bakán, mert azzal tüzeltek. Úgy mondták, Hálóterítő, mert a halászoknak mindig oda volt kiterítve a hálójuk, onnan hoztunk ölfát. Én csak gyerek voltam, a bátyám elvitt magával, így emlékszem rá. Nem volt jó a föld neki, mert annak kötött föld a jó, ami összetapad.
– El tudná mondani, hogyan volt berendezve egy ház?
Rudi bácsi: – A konyhaszekrényt tálasnak mondták. Alul ajtaja volt, fönt meg fiókok. Abba voltak a tányérok, edények berakva, de nem volt ennyi tányér, edény, mint most. Aztán a falon is volt. Végig a falon. Volt neki feneke, elölről meg léc, oda beszúrták a tányérokat. Volt neki hátulja is a fal felől. Ilyenben tartották a tányérokat. Ha a huncut legények kitalálták, hogy „Seggeljük meg a falat!”, és a feneküket nekiverték a falnak, az rengett, bent a tányérok meg zörögtek. Közben aztán elfutottak, nehogy megtudják, kik voltak. Ilyennel szórakoztak.
Bözsi néni: – Vagy volt a tisztaszoba. Lehetőleg oda nem mentek az ott lakók, hanem ha jött valaki hozzájuk vendég, csak az.
– Előfordult, hogy télen a háziállatok, például csibék bent aludtak a házban?
Rudi bácsi: – Csibék is, kislibák is. Amíg kicsik voltak. Volt olyan nagy, úgy mondták, libáskosár, alacsony oldala volt, abban voltak a kislibák. Vagy ha ősszel keltek kiscsibék, azok is bent teleltek a szobában. Az olyannak jó ára volt, mert korán lett, megadták darabjáért a 10 koronát a tyúkászok.
– Mik voltak a mindennapi teendők a ház körül?
Rudi bácsi: – Megetettük az állatokat reggel, este. Az ökröket vagy a lovakat befogták munkára. A teheneket megfejték reggel és este is. Aztán elhasználták azt a kis tejet. Túrót, vajat köpültek, meg ha mást nem tudtak csinálni, malacokkal etették, hát arra meg már kár volt. Tejcsarnok nem volt. Aztán, mikor már lett Várkonyon tejcsarnok – háború után, az 50-es, 60-as években –, a fölösleg tejet oda vittük. Ott volt a kastélykertnél. Egy nyéki asszony volt benne, Zeleneczkiné, Fáni néni.
– Az ágyneműt, paplanokat honnan vették?
Bözsi néni: – Paplanok nem voltak. Dunnával takaróztunk.
Rudi bácsi: – Lúdtoll volt benne. Azt fosztották a házaknál. Kivétel nélkül mindenkinek volt libája. Kinek kevesebb, kinek több. Akkor volt húsra, májra, mindene föl volt használva. Galambjaink is voltak, sok. Aztán rájuk csapott a patkány, az utolsó kilencet le is vágtuk, hogy ne disznólkodjon itt a patkány.
JELES NAPOK
– Annak idején is megünnepelték a születésnapokat?
Rudi bácsi: – Ó, sokszor azt sem tudták, mikor van a születésnap. Akkoriban arra nem került pénz.
– És István napját megtartották?
Rudi bácsi: – Azt sem, pedig hát az ünnepre esik. Egyáltalán nem. Abban az időben télen más munka nem volt, mint reggel és este megetették a szarvasmarhákat. Aztán összementek beszélgetni, tüzeltek. Akkor még elhitték, hogy vannak kísértetek, boszorkányok, a halottak hazajárnak. Ilyenekről beszélgettek. Aztán elhitték.
– Gondolom, az esküvők is szerényebbek voltak. Hogyan nézett ki régen egy esküvő a faluban?
Bözsi néni: – Abban az időben mindenhol otthon készülődtek rá. Otthon volt a sütés, főzés, minden. Kicsiben volt.
Rudi bácsi: – Akkor nem voltak ám ilyen nagy menyegzők, mint most. Meg akkor nem volt torta, fújott kása volt. Most rizskónak mondják. Nyéken először, emlékszem rá, Kántor Juli esküvőjén volt torta. Az volt a legelső torta. De egy volt. Ott ült a vőlegény, a menyasszony meg a két násznagy a feleségeikkel.
A közel ülőknek jutott belőle, a többi meg nézte. Biztos fájt nekik, hogy nekik nem jutott. Meg éjfél után volt kis tálkákban aszalt szilvalével együtt. Az mindenhol megvolt.
– Hogyan ismerkedtek a fiatalok? Rudi bácsi és Bözsi nem ismerkedtek össze?
Bözsi néni: – Hát az olyan egyszerű volt. Semmi. Mikor legelőször beszéltünk, én magáztam. Van közöttünk 12 év. Aztán beszélgettünk egyszer-kétszer, ez volt ősszel. Úgy szeptemberben. Aztán, hogy eljönne hozzánk. „Jól van – mondom –, de nekem vasárnap délután marhákat köll legeltetnem.” El is jött, én meg nem voltam otthon. De aztán eljött újra. Aztán január végén meg is esküdtünk. 67 éve lesz januárban, ha megérjük. Az esküvő az olyan kis uzsonnaféle volt a háznál.
Rudi bácsi: – Ügyesen összekerültünk, ugye. Tudod, a házasság lutri. Vagy sikerül, vagy nem. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Akkor olyan nagy tél volt, hogy a vadnyulak bejártak a határból. Olyan soványak voltak, csak a hosszú lábaik voltak nekik, mert hát koplaltak szegények.
– Hogyan kezdődött a közös életük? Kaptak valamit a szülőktől?
Rudi bácsi: – Igen csekélységet. Voltak földek, megéltünk valahogy. Akkor sokat köllött dolgozni a földeken, de meg lehetett élni. 1958-ban kezdtünk építkezni, akkor már volt a JRD. Az 1952-ben alakult. Addig nehéz volt építkezni, nem is építkeztem, mert drága volt minden, a bevétel meg nem ahhoz volt, mert az én apám is gazdálkodott. 24 hold földje volt. Ha tudtunk, a cséplés után búzát adtunk el, de 18 mázsa búza volt a legtöbb. 10 mázsa ára volt 1500 korona, tehát összesen 2700 korona. Annak a fele mindig elment, mert az adót ősszel meg köllött fizetni.
Bözsi néni: – Mi meg akkor úgy voltunk, hogy én jöttem ide férjhez. Itt volt a párom, hogy úgy mondjam, meg még az édesapja, a Kósa Lőrinc. Vele voltunk, az ő házában hét évig. Annak a helyére épült ez a ház. Aztán, hogy ehessek, el köllött hozni a fejadagot otthonról. Akkor olyan világ volt. Dolgozgattunk, éldegéltünk.
– Volt beleszólásuk a szülőknek a gyerekük párválasztásába?
Rudi bácsi: – Abban az időben igenis volt. Csak azt nézték, mennyi földje van. Lehetett az a leány, magyarul kimondva, tappogó, de elvetették vele. Volt olyan, hogy a leányt összeszereszurálták a legénnyel a szülők. A legény nem akarta elvenni, de elvetették vele, mert azt mondták, „Hogyha nem veszed el ezt a leányt, akkor kitagadunk!” Azt jelentette, hogy „Mehetsz a háztól, nem kapsz semmit!” Nem örökölt semmiből. Az lelketlen munka volt. Elvette, utána lumppá vált. Az volt a nótája, hogy „Mit ér ez az átkozott élet, ha boldogság nincsen.” Mert hát nem tudta szeretni azt a lányt. Várkonyon volt egy ember, úgy hívták, Szabó Gáspár. Volt itt egy tehenes, aki a teheneket etette, fejte, annak a lányát úgy hívták, Bora Hermina. Itt szolgált a kastélynál. Azt mondják, hogy az a leány nem is szép volt, hanem gyönyörű. Annak kezdett udvarolni. A szülei megtudták, s azt mondta neki az anyja: „Egy tehenes leányát akarod elvenni? Kitagadunk!” Attól meg félt, mehetett volna semmi nélkül. A leány körülbelül hozzáment volna, mert egy kis földje volt a legénynek. A szülők belebeszéltek.
Nem azt vette el a legény, akit szeretett, hanem azt, akihez hozzáengedték a szülők. Azt mondják, minden rendszerben van hiba. Sokszor alkotnak tényleg olyan törvényt, ha a kutya megenné, hát futna tőle. Nem válik be sehogy sem. Voltak érdekházasságok is. Olyankor gyakran hazásodtak közeli rokonok, első unokatestvérek, hogy a földek egymás mellett maradjanak.
– A hozományt ki hozta, a lány vagy inkább a férfi?
Bözsi néni: – Olyan világ volt, hogy egyiknek is egy kicsi, a másiknak is egy kicsi. Párnát, azt okvetlen köllött. Egy darabig még itt hagyták az ő bútoraikat, aztán nekem is csináltatott az édesapám szobaberendezést. Aztán így jött össze.
Rudi bácsi: – Akkor úgy volt, hogy lentről indult valaki. Mert az sosem jó, mikor az ember föláll a létrának a legfölső fokára, mert onnan csak visszafelé jöhet, ugye. Mindig alulról fölfelé, fokozatosan, lassan-lassan. Mi is úgy voltunk. Értek kisebb lopások, tyúkok, de azt jobban a cigányok csinálták, mert hát azoknak is élni köllött valamiből.
– Több gyerek született azokban az időkben egy családba, ugye?
– Általában olyan 7-8. Aztán pl. a Csapláréknál voltak tizenegyen. A Szőkééknél is lettek volna tizenhatan, de meghalt belőlük. Hét megmaradt. Abban az időben sok gyerek meghalt. Például a Nagy Gézáéknál is lettek volna heten. Négy meghalt. Minden a torokgyíkba. Meg hát abban az időben lovas kocsival hordták ki az orvost, aztán volt, akinek olyan sovány lovai voltak, hát futni majd nem tudott, lépésben jöttek. Mire az orvos kijött, akkorra meghalt.
– Voltak régen olyan hiedelmek, babonák, amikhez aztán tartották magukat az emberek?
– Például voltak olyan gyerekek, akikre azt mondták, hogy megigézték. Azt mondták, hogy akinek a szemöldöke összeért, hogy annak a szeme ártott. Voltak ilyen hiedelmek. Vagy temették az egyik bátyámot, itt lakott Kertek alatt. Itt volt Nyárasdról is egy rokon. Mikor megvolt a szertartás, hogy most már mennek a temetőbe, bement a szobába, én meg utána mentem, akkor új ház volt... A székeket a lábával fölfelé forgatta. Kérdeztem tőle, hogy miért csinálta ezt. „Ha a halott hazajön, ne tudjon leülni, akkor visszamegy a temetőbe.” Akkor ő még elhitt ilyet, én meg, ha nem a bátyámról lett volna szó, elnevettem volna magam. Voltak ilyenek.
