Zárug Zita és Harkányi Árpád egymásba szerettek, majd úgy döntöttek, hogy összeházasodnak, és nászútra mennek. Mindebben még nincs semmi különleges, viszont a mézeshetük közel 224 hétig tartott. Kerékpárra pattantak, és a négy év során körbetekerték a világot. A több mint 40 ezer kilométeren új helyeket ismertek meg. Sok csodát láttak, számtalan élményben volt részük. Szeptemberben érkeztek haza Budapestre, a Hősök terére. Azóta pedig előadásról előadásra járják az egész Kárpát-medencét, és eljutottak hozzánk is.
Utazás számokban: 1550 napot voltak úton, ami = 4 év 2 hónap 3 hét és 5 nap. 40 075 km tekertek = az egyenlítő hosszával. 46 országban jártak, és 11 defektet kaptak. Átlagban napi 3353 Ft-ot költöttek fejenként (ebbe már a repülőjegyeket is beleszámolták).
– Több mint négy évet tekertetek a világban. Hogy jött az ötlet, hogy ilyen nem mindennapi nászútra induljatok?
Zita: – Gondolkodtunk, hogy nagyon jó volna világot látni. Beszélgettünk, merre induljunk, majd Árpi javasolta, hogy biciklivel tegyük meg az utat.
Árpi: – 2010 nyarán történt a lánykérés. A következő évben nekiálltunk a tervezésnek: az útvonal, vízumok, támogatók, felszerelés, mindenre gondolni kellett. Közben az esküvőt is szerveztük. 2011. június 4-én volt az esküvőnk, és egy hétre rá elindultunk. 2015. szeptember 6-án ért véget az út. Amikor elindultunk, akkor csak reméltük és hittük, hogy ez sikerülhet. Előtte más, hasonló gondolkodású emberekkel is találkoztunk. Nem a hírekből informálódtunk, mert az eléggé negatív világképet tud felépíteni az ember fejében. A valóság ennél sokkal szebb, jobb, barátságosabb.
– Voltak hasonló kerékpározók, akik inspiráltak benneteket?
Zita: – Igen, mint például a komáromi Bujna Zoltán, aki Vámbéry Ármin útját járta meg. Utazóktól tanultuk meg, hogy nem kell ahhoz különlegesnek lenni, hogy ilyen útra elinduljunk. Mi is hétköznapi emberek vagyunk. Árpinak volt ugyan kerékpáros múltja, de én minden külön felkészülés nélkül vágtam neki. Vágy volt bennünk az út után, és ennek tettünk eleget.
Árpi: – Európában csináltam néhány pár hetes túrát, és egy 100 naposat. Ezek annyira jól sikerültek, hogy mély nyomot hagytak bennem.
Mikor Zita jött az ötlettel, hogy utazzunk, akkor egyértelmű volt – kerékpárral. Persze gyalogtúráztunk is közben. Ám ez adta a fő keretet, a tisztán 40 ezer kilométert.
– Miért pont a fekvő kerékpárt választottátok?
Zita: – Sokkal kényelmesebb, hosszabb túrára jobb, mert nem fáj rajta a nyak, a csukló, a kar, a fenék, és a csigolyákat nem éri az ütés.
Árpi: – Emellett gyorsabb is lehetne, mint az átlagos kerékpár, de nekünk sok csomagunk volt. Masszív túrára épített, 18 kg-os szerkezetekkel indultunk útnak. Erre kerültek a fejenként 30 kg-os csomagok, amelyek a házunkat képezték a négy vízálló táskában. Végigvitt minket a világban.
– Mennyire tudtatok előre felkészülni az útra?
Zita: – Abszolút lehetett. Egyrészt tudtuk, milyen időjárási körülmények között leszünk. Persze volt, hogy útközben vásároltunk ruházatot, mert nem tudtunk annyit magunkkal vinni.
Árpi: – Nagyjából ugyanannyi dolgot pakol be az ember egy hétre, mint négy évre. Azért volt szükségünk különlegesebb felszerelésre is, mert elhagytuk Európát. Volt vízszűrőnk és olyan tábori főzőnk, ami a gázon kívül másra is működött. Csomó gyógyszert is vittünk magunkkal. Ezt máshol is megkaptuk volna, csak ezt nem tudtuk. A meleg ruháinkat, amelyekre nem volt szükségünk, Észak-Malajziából átküldtük Sydneybe, mert olcsó volt a posta. Mindezt Latin-Amerikában is megpróbáltuk, de ott nem ment olyan könnyen.
– Mi az, amit ki tudnátok emelni a négy évből?
Zita: – A legjobb az volt, mikor nem a turistahelyszíneken jártunk. A helyiek őszinte kíváncsisággal fordultak felénk. Az utazót látták bennünk. Mi is őszintén rájuk tudtunk csodálkozni, igyekeztünk megtanulni a nyelvükön. Egy pici kis faluban, ahol még a busz sem jár, befogadott egy család. Együtt ültük körül a tüzet, vacsoráztunk. Megmutattuk a képeinket, volt nálunk egy füzetecske Magyarországról. Érdekes volt látni, hogy a helyiek hogyan élnek közösségben, kultúrában, vallásban. Ezen felül a Taj Mahal, Új-Zéland, Machu Picchu, a Titicaca-tó nem véletlenül lettek nagy látványosságok. Volt néhány gyöngyszeme az útnak: nagy élmény volt, amikor a Pamír magashegyi úton mentünk. Ez volt a legmagasabb, ahol kerékpárral jártunk, pontosan 4655 m. Túráztunk Nepálban, az Annapurna körtúrán, Pakisztánban a hunzák völgyében, de csodás volt a Karakorum Highway, és búvárkodtunk Thaiföldön...
Emellett az ősi civilizációk nyomait is igyekeztünk végiglátogatni. „Van három gyereked, melyiket szereted a legjobban?” Hát így válasszon az ember a négy évnek az élményeiből.
– A sok felejthetetlen élmény mellett azért akadhatott probléma, kevésbé jó dolog is.
Zita: – A legnehezebb az indulás pillanata volt, mert nem tudtuk, mibe vágunk bele, kivel találkozunk, mit fogunk enni, hol fogunk aludni... Kiléptünk a komfortzónánkból.
Árpi: – A négy év alatt voltunk betegek is. Amikor Indonéziában mind a ketten dengue-lázasok voltunk, az nehéz volt. Ám csak egy hétig tartott. Amikor vesekövem volt, akkor az nagyon fájt. Két alkalommal éltem át. Először azt hittem, hogy meghalok, mert sosem fájt úgy semmim. A másodiknál azt kívántam, hogy bárcsak elájulnék. Szerencsére jött a mentő, infúziót kaptam. Mindez Brazíliában volt. Az első Nepálban történt, és ott két napra volt a kórház, ahol végül egy magyar vesespecialista doktornő diagnosztizált. Vannak még csodák! Két és fél év után lélekben is elfáradtunk – és nem mellesleg a pénztárcánk is kiürült. Így pont jókor jött, hogy fél év új-zélandi tartózkodás során két hónapot dolgozhattunk a világ legdélebbi szőlősében. Számunkra akkor ez volt a pihenés. Jót tett nekünk, mert mindig ugyanott ébredtünk fel, ugyanazt csináltuk, végre nem volt az állandó harc az elemekkel. Egy idő után fárasztó tud lenni, hogy mindig új élmények jönnek. Kellett időt adni, hogy lerakódjanak. Ezért megálltunk, hogy a lelkünk utolérjen bennünket.
– A két hónap munkán kívül négy évig állandóan úton voltatok. Hogyan tudtátok megoldani az anyagiakat?
Árpi: – Előtte volt annyi pénzünk, hogy vásárolhassunk egy alsó középkategóriás autót. A trükk az volt, hogy az autót nem vettük meg, hanem elindultunk erre az útra. Azt hittük, hogy két évig tart majd, és a pénz elég lesz rá. Végül hosszabb lett, mert más ritmusban élveztük, mint gondoltuk előtte. Több olyan országba is elmentünk, ahova kezdetben nem terveztünk. Egy év után cikkeket kezdtünk írni az Origó utazási rovatába. Majd jött az ötlet, hogy készítsünk falinaptárt, illetve adomány alapon képeslapokat küldtünk bárkinek a világon, de főként Magyarországra. Így ezekből mindig volt némi bevételünk. Hazajöttünk üres zsebbel, de másban viszont gazdagodtunk egy életre.
– Mennyire volt megtervezve az útvonal?
Zita: – Inkább országok és útirányok voltak. Az amerikai kontinensnél teljesen más irányból kezdtük. Előtte úgy terveztük, hogy délről fogunk haladni északnak.
Árpi: – Indiáig a selyemúton haladtunk. A kerékpártúrázók dicsérik ezt az utat, és egykor Kőrösi Csoma Sándor is ezen az úton jutott el Ázsiába.
– A hosszú utazást követően nem furcsa újra egy helyben lenni?
Zita: – Mindenki azt mondta, hogy a hirtelen váltás miatt ránk tör majd a szomorúság. Még nem volt időnk ezen gondolkodni. Nem érünk rá unatkozni.
Árpi: – A készülő könyvvel sem haladunk úgy, ahogy szeretnénk.
Annyit már tudunk, hogy nem kronologikusan szeretnénk írni, mert arra ott a blog, amit az elmúlt években folyamatosan írtunk. Mindez letölthető e-könyv formájában.
– Mik a jövőbeli tervek? Újra útnak indultok, vagy megállapodtok?
Árpi: – Állásinterjúkra járok, szeretnék visszamenni az informatikai szakterületre, de még nem azonnal.
Zita: – Azelőtt gyermekfelügyelő voltam egy kollégiumban – a későbbiekben is humánus munkát képzelek el magamnak. Egyébként mások is vannak úton: Enikő és Balázs Új-Zélandig tekernek, és a Magunk útján blogot vezetik; ott van még Adorján és Ádám, akiket A nap gyermekei blogon lehet követni, és Zsófi a Dies Diem Docet blogon írja le utazási élményeit.
– Az elmúlt négy év alatt házastársként állandóan együtt voltatok…
Zita: – Nem végződött válással, még szóba állunk egymással! Nagyon jó kapcsolaterősítőnek, ha egy pár végigcsinál valamilyen extrém dolgot, amikor együtt kell megoldani a problémákat. Nálunk életre szóló csapatépítés lett belőle!
