Ahány lány, annyiféle lánybúcsú

Szolid vacsora, őrült bulihétvége, tengerparti kiruccanás: ahány menyasszony, annyiféleképp szeretné elbúcsúztatni a lányságát. Az ünnepség mindig az ara igényeihez szabott, egy dolog azonban biztos: ilyenkor jócskán kitesznek magukért a barátnőkből álló csapatok. Hogyan zajlott régen, s hogyan zajlik ma egy lánybúcsú? Milyen buktatói lehetnek a szervezésnek, és min múlik a jó hangulat? Cikkünkben fiatal nők mesélnek a menyasszony és a barátnők perspektívájából. 

A lánybúcsúk gyökerei az ókori spártai legénybúcsúkhoz vezetnek vissza: kezdetben a vőlegény azért gyűlt össze a barátaival, hogy együtt elűzzék a gonosz szellemeket. A ma ismert lánybúcsú a régi leánysirató utódja, viszont csak az emancipáció után, az 1960-as években vált elterjedtté. Pontosabban Angliából szivárgott át Európa többi országába.

Egy kis történelem

A legény-, illetve lánybúcsú a magyar hagyományokban is jelen volt. A régiek úgy tartották, hogy minél nagyobb zajt csapnak, annál boldogabb lesz az ifjú pár. Éppen ezért a legénybúcsúkat rendre hangos dáridózás közepette, a falu kocsmájában ünnepelték. A leánybúcsúk viszont ennek ellentétei voltak: az ara az édesanyjával, illetve idősebb barátnőivel összegyűlt a házban, ahol főzőcskéztek és régi történeteket meséltek egymásnak.

Évtizedekkel később aztán beköszöntött a lánybúcsúk vad korszaka. Hogy ez mit jelent? Kötelező bulizást, éjfélkor felbukkanó sztriptíztáncost, avagy mindent, amit csak a lánybúcsúk „nagy könyve” megkívánt. Mostanra valamelyest letisztult ez a hagyomány: a barátnők már nem ragaszkodnak konkrét sémákhoz – ehelyett a szervezést a menyasszony ízléséhez igazítják. 

A vad, „ereszd el a hajam”-bulik mellett már nem ritkák a kerti partik, túrázások, wellnesshétvégék sem – s ezt az interjúalanyaink is alátámasztják.

Kiki mesebeli lánybúcsúja

„A lánybúcsúm napjának reggelén csak ültem az ágyon. Miközben a barátnőimet vártam, azon gondolkodtam: »Te jó ég, tényleg én leszek a menyasszony? Ez az én lánybúcsúm lesz?« Legszívesebben elmenekültem volna!” – kezdi nevetve Kiki, azaz Darnay Krisztina (30, Bős). Menyasszonyunk végül nem iszkolt el, s milyen jól tette! Hiszen elmondása szerint mesébe illő lánybúcsút tudhat magáénak. 

– Kikkel ünnepelted a lánybúcsúdat?

– Szerettem volna olyan emberekkel megosztani ezt az eseményt, akiket régóta ismerek, s közel állnak hozzám, tehát igazán el tudom engedni magam mellettük. Két-három hónappal a lánybúcsúm előtt megbeszéltem Esztivel, a húgommal – ő volt a főszervező! –, hogy kiket szeretnék meghívni. Majd támpontként megadtam a két kedvenc helyemet, a budapesti Twentysix és Aranybástya éttermeket. A választás végül a másodikra esett.

– Vagyis azért tudtál egy-két információt…

– Igen, de maradt meglepetés is bőven. Mivel szervező típus vagyok, elég rosszul éltem meg, hogy nem vehettem részt a szervezkedésben, így állandóan a tesómat kérdezgettem. Eszti pedig minden egyes alkalommal leállított, hogy „Nyugi, kézben tartjuk a dolgokat!”. Mivel a barátnőim tudják rólam, hogy imádom a technót, sejtettem, hogy a zene is része lesz a programnak. Így is lett: kaptam a lányoktól egy „techno bride” (technó menyasszony – a szerk. megj.) feliratú napszemcsit mindjárt a találkozásunkkor, sőt még egy technópartira is elvittek! Na de kezdjük az elején…

– Hogyan indult a nap? 

– Reggeli merengésemből a telefon csengése zökkentett ki: „Megérkeztek a lányok, nincs visszaút!” S valóban: a lakásunk bejáratnál vártak rám, kezükben egy üveg proseccóval. A „welcome drink” után beültünk egy bősi kávézóba, ahol kaptam egy menyasszonyi ajándékdobozt, tele apró meglepetéssekkel – melyek egyik éke a már említett napszemüveg volt. De kedveskedtek még éjszakai szemfedővel, harisnyakötővel, egy gyöngyös, fátylas csatocskával és egy csodaszép karkötővel is. Illetve babapúderrel, ami a legfontosabb kellékem! (Nevet.) Emellett kaptam egy „Bride to be”, vagyis „Menyasszony leszek” feliratú szalagot, amit végig viselnem kellett. Sőt, még egy általuk megfogalmazott fogadalmat is fel kellett olvasnom. A lánybúcsú ezután Budapesten folytatódott. 

– Mesélj!

– Az egész hétvégét Budapesten töltöttük. Két autóval mentünk a szálláshoz, ahol a lányok megint csak kitettek magukért: feldíszítették az egész lakást. Amikor beléptem, mindenhol lufik, menyasszonyi kiegészítők, sütemények, bolondos fotók díszelegtek. Természetesen feladatokat is találtak ki számomra: például több fotó közül ki kellett találnom, hogy melyik a párom testrésze. Továbbá kvízkérdéseket tettek fel, majd Activityt játszottunk. Ezután elindultunk az Aranybástya étterembe, ahol csodás panoráma mellett vacsoráztunk. S persze lőttünk vagy kétszáz fotót! Majd a városba indultunk, előtte azonban óriási meglepetés várt…

,,A lányok lefoglaltak egy limuzint, és bejártuk vele egész Budapestet! Ehhez egy egyszerre vicces és bizarr történet is kapcsolódik. Éjfél körül a limuzin sofőrje megállt, mert megkértük, hogy készítsen rólunk egy fotót a Várkert Bazár előtt, amikor egyszer csak egy iskolás csoport állt meg minket vizslatni és fotózni. Senki sem értette, mit keresnek ott ilyen későn ezek a gyerekek, ők viszont nagyon élvezték az egészet. Néhányan közülük azt hitték, sztárok vagyunk, és még a limóba is behajoltak, hogy egy-két képet lőhessenek!"

– S ezután jött a technóparti?

– Naná! Igaz, először kicsit megijedtünk, mert a buli egy furcsa, elhagyatottnak tűnő gyárépületben volt. Végül óriásit táncoltunk, sőt: később a Budapest Parkba is áttaxiztunk! Hajnalban aztán, aki fáradt volt, visszavonult a szállásra, a „kemény maggal” viszont még reggel hatkor is egy karaokebárban dalolásztunk. 

– Feltételezem, az eseménydús szombatot egy nyugis vasárnap követte…

– Máig hihetetlen, hogyan fért bele ennyi minden egy napba! Egyébként igen: a lányoknak előre szóltam, hogy másnap már csak lazulni szeretnék, így a napot a Lupa Beachen töltöttük, ahol a fiúkkal is találkoztunk. A páromék szintén Budapesten ünnepelték a legénybúcsút, így együtt pihentük ki a szombatot. Olyan hosszú ideig vártuk az eseményt, s végül egy szempillantás alatt eltelt az egész! 

– Szerinted mi a jó lánybúcsú titka? 

– A jó társaság! Az sem baj, ha a csapatban vannak lányok, akik nem ismerik egymást. Nálunk is volt ilyen, ezért úgy döntöttünk, hogy a lánybúcsú előtti héten „csapatépítésként” bulizunk egyet közösen. Nekünk bevált! (Mosolyog.) A másik fontos dolog a szervezés: nem mindegy, ki mennyire veti bele magát. Fontos a csapatmunka, hogy a barátnők együtt tudjanak működni. Szerencsére nálam minden a lehető legjobban alakult. Olyan jó, hogy számíthatok a barátnőimre! Páran például nem kedvelik a technózenét, mégis eljöttek velem a partira. Megtettek értem olyan dolgokat, amelyekre amúgy nem vállalkoztak volna, mert az érdeklődésükön kívül esik. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! – zárja szavait Kiki.

Kalandos lánybúcsú a természetben

„Anna, az unokatestvérem nem szeretett volna szokványos, bulizós lánybúcsút. Őt inkább a természetben barangolás hozta lázba, így egy nőknek meghirdetett túrázós programot nézett ki magának. Az egészben az lett volna a csavar, hogy az útvonalról a találkozási helyen kívül semmit sem tudtunk. Szándékos viszont a feltételes mód, nekem ugyanis sajnos nem felelt meg a túra kötött időpontja – így Anna is lemondott róla. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kárpótoljam őt, így hát kézbe vettem a dolgokat… – meséli Valkó Nóra (26, Dunaszerdahely), aki unokatestvére lánybúcsújának fő szervezője volt. 

– Hogyan folyt a szervezés?

– Elhatároztam, hogy – ha kicsit más verzióban is, de – valóra váltom Anna álmát. Először is megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha én szervezném meg a lánybúcsús túráját. Hogy megmaradjon a titokzatosság, nem árultuk el, hová visszük, csak hogy milyen öltözetben jöjjön, illetve mit hozzon magával. Nagyon tetszett neki az ötlet, így bele is vágtam a szervezésbe. Anna lánybúcsúja abban is eltért a szokványostól, hogy nem a barátaival, hanem a családjával szeretett volna ünnepelni. Rajta kívül négyen voltunk: az anyukája, az én anyukám (Anna keresztanyja), a húga és én. Végül a Kis-Kárpátok nyugati oldalára esett a választásom: jártam már ott korábban, így tudtam, hogy szép útvonalak vannak arrafelé. Autóval indultunk reggel hatkor, nyolc óra tájékán pedig már el is kezdtük a túrát. Egy Rohožník nevezetű kis falucskában parkoltunk le, s onnan indult a gyalogos kalandunk.

– Hogyan zajlott a túra?

– Az első megállónk egy kis kápolna volt, amelyik a semmi közepén, egy dombon állt. Nagyon romantikus hely; elsőre meg sem találtuk, mert nem vezetett hozzá turistaútvonal. Tudtam azonban, hogy a térkép szerint körülbelül merre kell keresnünk, így hát átvágtunk egy dzsungelszerű erdősávon – izgalmas, filmbe illő jelenet volt, ahogy egy keskeny csapáson haladva egymás után hajtottuk el az előrehaladásunkat gátló ágakat, illetve csalánbokrokat kerülgettünk...

„Végül a kápolnánál letelepedtünk és megreggeliztünk. Mindenki hozott valami finomságot: volt szárított gyümölcs, szőlő, szendvicsek, meg persze csoki. A természetben aztán közösen imádkoztunk azért, hogy a nap folyamán senki se sérüljön meg, s hogy képesek legyünk észrevenni az apró csodákat.”

– A lánybúcsú akkor inkább csendes, megbékélés jellegű volt? 

– Olyan értelemben nem, hogy kemény fizikai kihívást jelentett: 22 kilométert tettünk meg összesen. A végén azt fogalmaztuk meg, hogy a túra magát az életet szimbolizálta: „hegyre fel, völgybe le” jellegű útvonal volt, tele mélységekkel, magasságokkal, fizikai és egyben lelki megpróbáltatásokkal. A túra során ugyanis vártak ránk még izgalmak, amíg nem értünk fel a kiszemelt csúcsra: rövidíteni akartunk, ám végül eltévedtünk az erdőben, ahol érintetlen, mocsaras részeken küzdöttük át magunkat. De volt olyan is, hogy patak felett kellett átugranunk vagy kidőlt rönkökön átmásznunk. Elfáradtunk, viszont fel is töltődtünk. Amikor éppen nem lihegtünk az emelkedőkön, jókat beszélgettünk, és gyönyörködtünk a természetben és a kilátásban.

– Hogyan folytatódott a program?

– Egy közeli kisvárosban, Stomfán foglaltunk szállást. Miután megérkeztünk, már nem volt energiánk elvánszorogni egy étterembe, így végül a helyszínre rendeltük magunknak a vacsorát. Ezután kikapcsolódásként Körvonal-kártyák segítségével beszélgettünk, majd viszonylag hamar el is aludtunk a kimerültségtől. Másnap reggel együtt mentünk misére a helyi templomba. Különleges élmény volt: a helyi gyerekek saját kis zenekarukkal gyönyörű énekeket adtak elő. Egy kicsit még sétáltunk a városban, fagyiztunk, a következő állomásunk pedig Pozsony volt, ahol a Duna-parton üldögélve megebédeltünk.

– Mennyiben volt más a barátok helyett családtagokkal ünnepelni?

– Bensőséges volt, illetve nem állt fenn, hogy valakik esetleg ne ismerjék egymást – mint a hagyományos lánybúcsúk esetében. Anna el is nevezte az egészet „családi csajos túrának”, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy lehetne folytatása a jövőben. Volt a lánybúcsúnak egy másik felvonása is: egy héttel az esküvő előtt mi, koszorúslányok összeültünk, s elkészítettük a saját koszorúnkat, amelyet később az esküvőn viseltünk. Ehhez Anna biztosította a virágokat és a drótokat. Lényegében egy délutáni piknik volt a barátnőivel: mindenki vitt magával valami finomságot. Énekeltünk, beszélgettünk, fotózkodtunk: nagyon jó hangulatban telt ez is.

– Hogyan élted meg az eseményt szervezőként?

– Fő szervezőként nagyon is kézben akartam tartani a dolgokat, hogy minden tökéletes és zökkenőmentes legyen. Például, hogy tartsuk magunkat a tervezett időhöz, ne időzzünk túl sokáig sehol, de azért ne rohanásból álljon a nap, és mindenki jól érezze magát. Mindez természetesen nem ment volna egyedül, a többiek segítsége nélkül. Anna lánybúcsúja nem a buliról meg a kényelemről szólt: mindenki odatette magát fizikailag és lelkileg is egyaránt a leendő menyasszonyért – és persze önmagáért. 

Amikor semmi sem a terv szerint alakul

A következő lánybúcsú is filmbe, pontosabban inkább horrorfilmbe illő. Hányféle módon sülhet el rosszul egy lánybúcsú? Mi a teendő, ha semmi sem az eredeti terv szerint alakul? Hogy mennyit számít az önzetlenség és a csapatmorál, azt Zsuzsi (31) története bizonyítja. 

– Hol kezdődtek a gondok?

– Rögtön a legelején. Amikor elkezdtük a szervezést, a legnagyobb probléma máris abból adódott, hogy ki vezessen Prágába. Mivel a többiek megszokták, hogy mindig én vagyok a sofőr, ezúttal is rám akarták ruházni a feladatot. Akkor is, ha én nem szerettem volna! Így a feszültség már a szervezés kezdeti szakaszában jelen volt.

„Végül nagy nehezen az egyik lány elvállalta a dolgot. Két órát vesztegeltünk a dugóban, majd lerobbantunk.” – idézi fel Zsuzsi. 

– Ez a helyzet, gondolom, rányomta a bélyegét a hangulatra…

– Így van. Nem volt elég, hogy eleve feszülten keltünk útra, minden más is keresztbe akart tenni nekünk – és hol volt még a vége!

– Hogyan folytatódott az út?

– Megérkezett a vontatóautónk. Elvitt minket a szállásra, de mindent, amit aznapra terveztünk, halasztanunk kellett. Ekkor jött a következő csavar a történetben! Kiderült, hogy páran a csapatból nem végezték el a közös megegyezés alapján rájuk kiszabott feladatot. 

– Sikerült kiküszöbölni a hibákat?

– Nem volt egyszerű. Őrült telefonálgatásba kezdtünk, s nagyjából fél óra alatt összedobtunk egy rögtönzött programlistát. Egy kis késéssel, de elértünk az első helyszínünkre, majd visszamentünk a szállásra, s játszottunk egy kicsit. Utána megvacsoráztunk. Az étteremben szerencsére jól alakult minden, de a balszerencse később megint a nyomunkba szegődött. Menyasszonyunk ugyanis összeesett! Nagy nehezen besegítettük őt egy taxiba, majd a másik két lány visszament bulizni. Én pedig őriztem az arát reggelig. A másnapi program után megvettük a vonatjegyeket, és hazajöttünk.

– Mit gondolsz, hogyan lehetett volna mindezt elkerülni?

– Szerintem a hozzáállással volt a legnagyobb probléma. Mindenki feszült volt, s csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. Az ingerült légkör pedig csak úgy vonzotta a rosszat! Kicsit félre kellett volna tenni az egót, s arra törekedni, hogy segítsük a másikat! A legfontosabb tehát a csapatjáték, de az sem árt, ha a leendő ara is értékeli a barátnők erőfeszítését. 

Ildikó első lánybúcsús élménye

„Éppen azon gondolkodtam, hogy lassan harminc leszek, de még nem voltam egyetlen lánybúcsún sem, majd egy héttel később megkaptam az első meghívásomat” – kezdi a beszélgetést Olláry Ildikó (29, Nemesócsa). „Elképzelésem sem volt arról, hogy miképp zajlik egy ilyen esemény megszervezése, de nagyon bezsongtam tőle.”

– Miképp zajlott a szervezés?

– Rékának házibuli jellegű lánybúcsút képzeltünk el: lefoglaltunk egy apartmant Csopakon, a Balaton mellett. Szerettük volna, hogy minden tökéletes legyen, így előzetesen végigtelefonáltuk az estéket a teendőkről. Bevásárlólistát írtunk; felhívtuk a tulajdonost, hogy a tervezett piknikünkhöz van-e elég étkészlet a szálláson; és még az apartman paramétereinek is utánanéztünk. Mivel nagyon szeretek szervezni és díszíteni, otthon elkezdtem összegyűjteni a szép vázákat, gyertyatartókat – ezeket aztán papírba csavartam, és telepakoltam velük egy hatalmas hátizsákot. Így vártam a vonatot felpakolva, szakadó esőben. 

„Mindenkinek megvolt a saját feladata, és mindenki kivette a részét a szervezésből – ami meg is látszott az eredményen. A pikniket a hideg miatt végül átköltöztettük a teraszra, de elképesztően hangulatos volt az egész, a kertből látszott a Balaton. Estére pedig programokat szerveztünk, például grilleztünk – miközben menyasszonyunk ünnepélyesen elégette azoknak a sztárpasiknak a fotóit, akikért lánysága folyamán rajongott.” 

– Mit tartasz a legfontosabbnak egy lánybúcsúban?

 – Hogy a menyasszony érdekeit, ízlését tartsuk szem előtt, hiszen bízott bennünk annyira, hogy kiválasztott minket. Számomra különösen jó érzés volt, hogy az első meghívásomat egy gyerekkori barátnőmtől kaptam, akivel – miután Budapestre költözött – már nem tudtunk sok időt együtt tölteni. Ennek ellenére mégis gondolt rám – s ez még inkább motivált, hogy odategyem magam a szervezésnél. Meg aztán: ha jól alakul a lánybúcsú, a menyasszony barátnői is összecsiszolódnak, ami kihat a nagy nap hangulatára is. 

– Vettél azóta részt más lánybúcsún is?

– Tavaly összesen öt esküvőre voltam hivatalos, s az első lánybúcsúval idén is elstartolt a „szezon”. Mindegyik lánybúcsún jó élményekkel gazdagodtam: magasra tették a lécet a lányok, annyi biztos.

– Mennyiben különböztek egymástól ezek az események?

– Amennyire csak lehet! (Nevet.) És pont ez benne a legszebb. Mindegyik menyasszony más karakter, tehát más lánybúcsúra vágyott. Ami viszont egyezett, hogy mindegyik esetben össze tudtunk dolgozni, és a cél érdekében sikerült félretennünk a saját érdekeinket. Jó látni ilyenkor az örömöt, amit a csapatmunka okoz a barátnőnknek, s ennek köszönhetően aztán mi is jól érezzük magunkat. Nincs két egyforma lánybúcsú, ahogy nincs két egyforma menyasszony sem. S ez így is van jól.