Bede Lóránt asztalosmester azon igyekszik, hogy a régi fába új életet leheljen: sokat látott gerendából lerakóasztalt készít – vagy éppen kaput. A munka egyes fázisait mutatják képeink.
Egy csapásra a friss fa otthonos melegsége vesz körül, amint a nádszegi asztalosműhely ajtaját kitárom. A helyiség gyomrában már lázas munka folyik: a friss forgácsba szőtt alkotás illata lengi be az ügyes gépekkel és titokzatos szerszámokkal benépesített termet. Vendéglátóm körbekalauzol, közben elmeséli, hogy a mai délelőttön egy rusztikus kerti kapucska készül majd el a műhelyben, fényképezőgépünk „szeme láttára”. A kaput öregített fából készíti, a fát szálkásítja, keféli, a végén viaszolja, hogy minél „öregebbnek” hasson. (Mert ma a dizájnban ez a legtrendibb irány!)
– Az első, és talán az egyik legfontosabb mozzanat a megfelelő alapanyag kiválasztása – mondja Lóránt, miközben a fűrészárut vizslatja. – Először is: csakis teljesen száraz fával lehet dolgozni. Mindig a fa mintázatát nézem, az a fontos, hogy egyenes szálú legyen. Az úgynevezett vad szálak ugyanis a kész bútorban is tekerednek, görbülnek, és végül a bútor akár szét is repedhet. Sokan nem szeretik a fában lévő csomókat, pedig szerintem kiemelik a fa jellegét, és karaktert adnak az elkészült darabnak! Persze, csomókból is többféle van. A fekete színű csomók nem szépek, sőt kieshetnek a fából, így azokat én is kerülöm – tudom meg mesterünktől, miközben a kiválasztott falapot leszéleli, azaz levágja róla a kérget.
Elsőként a fűrészáruként érkező faanyag széleit távolítom el.
Az éles fűrész hatására újabb illatfelhők szabadulnak el a műhelyben, az illatorgia pedig a gyalulás alatt egyre fokozódik. Nagyokat szippantok, hátha ebből a ritka kincsből elspájzolhatok valamicskét. Közben pedig megtudom, hogy Lórántban asztalos édesapjának köszönhetően alakult ki a fához való kötődés: gyakran lábatlankodott körülötte a műhelyben. Édesapja azonban nem szerette volna, ha asztalosnak tanul. Féltette a fiát, hogy csak egy tucatárukat gyártó, arctalan bútorgyárban tud majd elhelyezkedni. Inkább a gépészet felé terelgette, de azért az asztalosszakma fortélyaiba is bevezette nagy türelemmel.
És a végén mégis asztalos lett. Aztán egyszer úgy adódott, hogy apa és fia közös külföldi munkát vállalt, és Lórántot az ottani műhelyben ejtették rabul az öreg bútorok.
– Minden egyes darabot, ami a műhelyben megfordult, csodálkozva néztem. Azóta szeretem a régi bútorokat – mondja. – Megfigyeltem a fa megmunkálását, az illesztéseket, még a titkos rekeszeket is megtaláltam. Hazatérve azon kezdtem el gondolkodni, hogyan is érhetném el, hogy az új fából is öregnek ható darab készülhessen. Mert ritkán fordul elő, hogy múlttal rendelkező fából dolgozhatok. Mifelénk nem becsülték meg a régi tetőszerkezeteket, gerendákat: csak egyszerűen a tűzre hajították. Pedig az öreg fa bizony nagyon drága, sőt, minél több benne a szúrágta nyom, annál többet kérnek érte. Ezért egyesek képesek sörétes puskával szúettévé varázsolni a deszkát!
A gyalulást követően a kapu lábait ragasztom össze.
– Leginkább büszke a várkonyi Amade hotelbe készített asztalaimra vagyok: öreg tetőgerendákból készítettem a rusztikus darabokat.
Az Amade Kastélyszálló szivarszobájának mennyezete is az én gyermekem.
– A gerendákat először fejszével megkocogtattam: a korhadt fa egy üres dobozhoz hasonló tompa, míg az egészséges éles, fémes hangot hallat. A gerendákról leszedtem a kézzel készült vasalást, és a szegeket, csavarokat is eltávolítottam, majd megtisztítva lerakóasztalnak álmodtam őket újra – meséli Lóránt, miközben a kapu lábait összeragasztja.
A kapu egyes részeit saját készítésű sablon alapján szabom ki.
A ragasztás után a lábakat srafcingokkal, azaz szorítókkal rögzíti, és megvárja, hogy a fa, akár a hisztis kisgyerek, kirugdalja magát. A száraz fa ugyanis a ragasztótól nedvességhez jut, és dolgozni, dagadni szeretne. A szorítók azonban a helyükön tartják a láb darabjait, míg a ragasztó meg nem köt. Mivel ilyenkor 24 órát várni kell, csalunk egy kicsikét, s a kapu másik szárnyával folytatjuk tovább, melyet mesterünk már előző nap előkészített.
A csapolás annyit jelent, hogy fúróval helyet csinálok a faszegeknek, azaz tipliknek.
A sablonnak megfelelően a kapu egyik oszlopát kihegyezi, és a kapu egyes elemein elvégzi a csapolást, azaz fúróval lyukat készít az elemeket összetartó csapoknak, vagyis faszegeknek.
– A csapokat méretre kell reszelni, hogy a szomszédos elemen lévő nyílásba pontosan passzoljanak. Ha erőltetni kell, az sem jó, de ha kipottyan, az sem. Épp úgy, akár a legóban. Ha a részek passzolnak, akkor minden egyes darab széleit fejszével megsarkítom, azaz belemélyesztem az idő vasfogát. De csak óvatosan, lassan, mindig a szálirányt követve. Ezután az egyes darabokat a marógép acélkeféi öregítik tovább: a kefék ugyanis, akár a port, kiszedik a puha szálakat a felületről, így a fa kemény szálai által képzett természetes minta mintegy kiemelkedik a bútorból. Ettől a művelettől lesz a fának igazi struktúrája, azonban a kikefélésre csak a tölgy, a kőris és a fenyő alkalmas. Azért is jobb az öregebb, ugyanis a fiatal fa bolyhosodik. A keféléstől a fa gyönyörűségesen gazdag, érdes felületű lesz, ám épp emiatt nehezen tisztítható. Semmiképp sem alkalmas így lépcsőnek, sokkal inkább kandallópárkánynak vagy kisebb asztalkának, komódnak – tudom meg mesterünktől.
Hogy a ragasztótól nedvességet kapó fa kirugdalhassa magát, ideiglenesen szorítókkal rögzítem.
Miután minden egyes darab szép lassan megöregszik, nincs más hátra, mint a ragasztás. Az elkészült darabokat Lóránt jó erős ragasztóval rögzíti egymáshoz. A tisztítást követően pedig következik az igazi antikolás. Az ilyen eljárással készült bútordarabokat, mivel felületük nem sima, nem lehet lakkozni.
A kinti bútorok, hogy ellenálljanak az időjárás viszontagságainak, olajos bevonatot kapnak, míg a bentiek felületét viasszal kezelik le. Épp emiatt ezek a bútorok a későbbiekben is igényesebbek: minden évben újra kell őket olajozni vagy épp viaszozni, tudom meg még búcsúzóul.
A csapokat ráspollyal igazítom a megfelelő méretre.
Az olajréteg száradása után felkerül a kapu csúcsára a védőkúp, majd a kész remekmű elfoglalja méltó helyét a gondosan ápolt angolkertben. De annyit, sajnos, már nincs időm várni. Még utoljára nagyokat szippantok a felém áramló intenzív illatokból, megsimogatom a kezem ügyébe kerülő deszkákat és félkész bútorokat. Ilyen nehezen már rég búcsúztam. Ennek a helynek különös varázsa van: a sok törődéstől és szeretettől a fa nemcsak életre kel, de itt lélek is száll belé.
A talpakat is kifúrom.
Ha a régi bútorok beszélni tudnának, bizonyára szaftos pletykákkal kényeztetnének bennünket. Ennek hiányában azonban illatukkal, sérüléseikkel, repedéseikkel mesélnek a megélt idő viszontagságairól. A lakberendezésben ma oly divatos, „megöregített” darabok is ezt a hangulatot sugallják. Ha pedig nincs kéznél öreg fa, az asztalos „csalimunkába” kezd, az illatos fenyőt vágja, szálkásítja, keféli, simogatja, mígnem az öregség bölcsességét belé nem varázsolja.
Még ragasztó nélkül, szárazon összeillesztem a darabokat, hogy lássam, nem szabtam-e el valamit.
A fejszével apró sebeket ejtek az elemek szélein: ezzel utánzom az idő múlását.
A marógép kemény acélkeféi eltűntetik a fa puha szálait.
Az acélkefék kidomborítják a kemény szálak alkotta mintát.
Ha mindegyik rész egyformára öregedett, az egyes elemeket összeragasztom.
A fa felületét végül olajjal kenem le.
A kapu hegyes csúcsára felkerül a védőkúp is.
Az elkészült kapu az angolkert dísze lesz...
