Kopecsni Gábor jelenleg sok időt tölt Gömörpéterfalván, ahol a Felföldi Barantaszövetség – lévén ez a szlovákiai magyarság által lakott terület kellős közepén helyezkedik el – egy barantaközpontot igyekszik létrehozni.
– Hogy lett a dunaszerdahelyi (majdnem) aikidooktatóból, aki egykor a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán igyekezett elsajátítani e távol-keleti harcművészet minden csínját-bínját, elkötelezett barantás?
– Mindig is érdekelt a sámán hitvilág, ezért elmentem egy dobolásra, ahol az egyik vezető elmondta, hogy ő sokat volt kint az indiánoknál. Az indiánok azt mondták nekik, hogy szívesen tanítunk benneteket, de nálatok ez nincs meg otthon?! Ekkor rádöbbentek, hogy igen, megvan a sámánhit, csak fel kellene kutatni otthon. Szöget ütött a fejembe, hogy tényleg, én az aikido révén a japán hagyományokkal foglalkoztam, de nekünk is van egy hagyományunk. A magyar hagyományban ugyanúgy megvan a lelkiség, szellemiség is. A másik „megvilágosodás” a járási Csemadok-ünnepségen, Bősön ért, a lovasíjász-bemutatón. Láthattam, hogy még él a magyar harcmodor. Először tehát a lovasíjászokkal kerültem kapcsolatba, majd rajtuk keresztül egy ünnepségen megismertem a barantásokat. Ekkor beszélgettem Vukics Ferenccel, a baranta alapítójával, és eldöntöttem, hogy barantaedzésre fogok járni. Így találkoztam a barantával – és ez lett az én utam.
– A baranta nevezhető ősi magyar harcművészetnek?
– Úgy pontosítanám, hogy a magyar hagyományokra épülő harcművészet. A pásztorok mai napig élő testi harckultúrája éppen úgy beletartozik, mint az íjászat, ami valóban ősi. Arra törekszünk, hogy valóban a magyar népi hagyományokra alapozzunk. Vannak egyszerűsítő törekvések is, mely szerint a barantát más népek hagyományaival is ötvözhetjük. Én úgy tartom, inkább járjuk az utat lassan, akár tíz évig, a valódi magyar gyökereket szem előtt tartva, mint hogy gyorsan érjünk el látványos eredményt, viszont nem a saját hagyományunkból táplálkozva.
– Tudomásom szerint ápolod a még fellelhető barantás hagyományokat.
– A magyar néptáncnak és népzenének az a szerencséje, hogy még idejében elkezdték a gyűjtéseket, a még élő hagyományból. Ezért olyan sokrétű a fennmaradt magyar népzene- és népitánc-kincs. Ha most fogtak volna hozzá, akkor nagyon kevés és silány anyag maradt volna csak fenn belőle.
Sokan megkérdőjelezik, kritizálják a barantát, hogy nem is igazi hagyomány, hogy régen ilyen nem is volt. Igenis volt, csak nem történtek ilyen látványos gyűjtések.
– Nem lehet, hogy ha gyűjtötték volna, akkor sem mutatják meg azt a gyűjtőknek, hiszen szellemisége nem a keresztény hagyományokhoz kapcsolódott – tehát egyfajta titkos dolog volt?
– Magyarország mindig is egy kérdőjeles területnek számított a Vatikán szempontjából. Az ősi magyar hitre nem mondhatom, hogy pogány, hiszen az istentelent jelentene – a mi őseinknek ellenben volt istenhite. A régi hit fennmaradt a népi hagyományokban, és beleépült a kereszténységbe. (Boldogasszonyunk = Szűz Mária). Azért sem volt könnyű ezeket a dolgokat felkutatni, mert a Habsburgok az 1848-49-es események hatására betiltottak számos, harccal összefüggésbe hozható eszközt, így a csikósoknak a nyereg használatát, a fegyverviselést. Ezért ők a harcot egyéb eszközökkel, botokkal, karikás ostorral gyakorolták, és táncokban őrizték meg a harci mozdulatokat. A botos táncok eredetileg részben kardtáncok voltak – a korábbi leírások kardtáncokról beszélnek. Az egyik legfontosabb értékünk a huszárhatvágás, és a botos táncban a botforgatások ezt is egyértelműen visszatükrözik. Martin György népitánc-kutató gyűjtötte a botos táncokat, melyeknek bot, botoló, vagy bot alá való, botvágás és hatvágás volt az elnevezésük. Ő maga is alátámasztja ezt. A baltás vagy fokos táncokat ugyanúgy botolónak nevezik, és mozdulataiban szintén ezt tükrözi.
– Lehet még újdonságot találni a gyűjtések folyamán?
– Tavaly és tavalyelőtt kétéves kutatómunkával összegeztem a Csallóköz népi harci testkultúráját. Összesen 30-40 ostoros felvételem van a Csallóközből. Jelen vannak különböző birkózási formák, ostoros gyakorlatok, játékok. Most a Gömörben gyűjtök, ahol például a fokos vívást sikerült fellelnem, ami annyira ritka, egyedi dolog, hogy szinte már teljesen feledésbe merült. Más népeknek is vannak fokos táncaik, de ott nincs jelen a víváselem. Szerencsére sikerült találnom két bácsit, akik még emlékeztek rá: az egyikük pásztor volt, a másik kapcsolatban volt a pásztorokkal. Azzal, hogy két embert is találtam, és az egyik elbeszélését a másik is igazolta, az információ hiteles. A Gömörben még vannak pásztorok, fiatalabbak is, az idősebbek tartják a hagyományokat, de már egyre kevesebben vannak. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy sikerült még találnunk egy-egy ilyen pásztort. A harci testkultúrával kapcsolatban az a gond, hogy csak az idősek emlékeznek rá, és gyakran már nincs meg az a testi erejük, hogy bemutassák. Inkább részletesen elmesélik, és ennek alapján igyekszünk rekonstruálni ezeket. Ostorhasználatból, birkózásból sikerült begyűjteni fogásokat.
– Lányok is barantáznak?
– Ezzel kapcsolatosan van egy régi párhuzam, és van egy mai. A régi párhuzam az, hogy mindig voltak női harcosok, ahogy voltak olyan férfiemberek is, akik alkalmatlanok voltak a harcra. A szkítáknál volt egy női sereg, amelynek tagjait amazonoknak nevezzük. A barantában most is vannak lányok, s érdekes módon a baranta visszahozhatja a nő nőiességét. A baranta ugyanis nemcsak a harci testgyakorlatokat foglalja magába, hanem a hagyomány teljes egészének megélését teszi lehetővé, mert tágabb értelemben magában hordozza a népi táncot, a népi hagyományok újraélesztését, a főzést, a mesemondást és egyéb, régen természetes tevékenységeket. Ha a nők gyereket szülnek, a barantán tanultakat is hasznosíthatják, a gyermeküket is tudják tanítani. Merthogy a kisgyermek általában a legtöbb időt az édesanyjával tölti. Ugyanúgy a férfinak is megvan a maga dolga, neki is meg kell tanulnia férfiaknak lenni. A hadban mindenkire szükség van, mert a had nemcsak sereget jelent, hanem egyszerűen a nagy családot is. A barantában a nők ugyanazt tanulják, mint a férfiak, csak a vizsgaanyagban van egy picike különbség: a nőknek valamivel könnyebb. Mindemellett nekik is jól kell bánni az ostorral, íjjal, bottal (rövid bot, hosszú bot, kardbot), szablyával, lándzsával, hajítóbaltával, csatakereszttel, kelevézzel, és van birkózás is. A menyasszonyom, Bencze Mikolt szintén barantázik, és népi bútorfestészettel foglalkozik.
– Mennyire balesetveszélyes a barantázás?
– Gyakorlatilag mindenki, aki harcművészetet gyakorol, ki van téve a balesetnek. Bemutatóra nemcsak úgy ötletszerűen szoktunk menni, hanem alaposan begyakoroljuk a gyakorlatokat. Ráadásul látványosnak is kell lenniük, tehát nem csak egyszerű gyakorlatoknak.
Előfordul sérülés, de alapos körültekintéssel és begyakorlással állunk hozzá, így szerencsére komolyabb sérülés még nem volt. Nekem viszont mindjárt az első edzésen volt egy balesetem, ami nemhogy eltántorított volna a barantától, hanem annál inkább ott tartott. Szenvedés nélkül az ember nem érhet el fejlődést.
– Rendszeres résztvevője vagy a Kurultajnak, az elsők között látogathattad meg a kazakisztáni (az általunk ismert Kazahsztán az ország orosz elnevezése) magyarokat.
– Az első Kurultaj Kazakisztánban volt, és az egész abból indult ki, hogy Bíró András antropológus rátalált a kazakisztáni magyar törzsre. Kutatócsoporttal mentek ki, és genetikai vizsgálatokat is folytattak, ami igazolta a rokonságot. Az első Kurultaj a kazakisztáni magyarok és a Kárpát-medencei magyarok találkozója volt. Köztiszteletben tartottak minket, nyugati testvéreiket, mert tudták ők, hogy valahol Európában vannak testvéreik, csak az egykori orosz elnyomás miatt (nem beszélhették a nyelvüket, nem őrizhették szokásaikat) nem tudták felvenni velünk a kapcsolatot. Ezután 2008-ban Magyarországon, Bösztörpusztán volt a Kurultaj, s azóta kétévente rendszeresen megrendezésre kerül. A találkozó jelentősen kinőtte magát, mert jelentkeztek ujgurok, törökök, baskírok és más rokon népek is. 2010-ben már úgy hirdették meg, mint a testvérnépek találkozóját. Mi, barantások eddig minden találkozón szerepet kaptunk, és bemutatót tarthattunk több ezer ember között. Mivel a Kurultaj kétévente van, a köztes időben – ahogy az idén is – a Kárpát-medencei magyarok találkoznak az Ősök Napján.
– Milyen munka áll előtted?
– Sikerült létrehoznunk egy kutatási központot, így most szervezett keretek közt tudunk gyűjtéseket szervezni. Gömörpéterfalván egy jó barát révén 20 ha területhez jutott a Felföldi Barantaszövetség. Az ország magyarlakta területeit tekintve a Gömör középen helyezkedik el. Egy barantaközpontot készülünk ott létrehozni: egy gyalogos és egy lovas szakágat tervezünk ott kialakítani. Idén a szállást fogjuk befejezni, a kutatási központnak pedig irodát és könyvtárat biztosítunk. Távlati terv a különböző edzőpályák kialakítása, valamint az ősi magyar állatfajták tartása – csak olyan számban, ami elég az önellátásra és a fajfenntartásra. A baranta szempontjából a Csallóköz, a Mátyusföld, az Ipoly mente, a Bodrogköz van felkutatva, és a Gömörnek nagyjából a fele. Ha jól megy, és minden sikerül, akkor körülbelül öt év, és a Felvidéken sikerül lezárni a gyűjtést. Ezenkívül szeretnénk a határainkon túli területekre − Kárpátalja, Hortobágy, Őrvidék, Délvidék, Erdély − is kitekinteni. Kapunk külföldi meghívásokat is, Bécsbe, Törökországba.
