Manapság már ritka, hogy egy közösség – törődjék az idősebbekkel.
A nagyölvedi Emmanuel foglalkoztatóban látogatásunk idején épp selyemsálat festenek. A foglalkoztató vezetője ugyanis Balogh Ildikó, aki tudását megosztotta az idősekkel is, és ők ebben a kreatív elfoglaltságban nagy örömet találnak. Mint minden másban. Az apropót írásunkhoz a selyemfestés adja, de sok minden másról is szó esik benne. Arról például, hogy az Emmanuel az a hely, ahol a kor érték, és ez a szemlélet a mai világban ritka értékes.
A nagyölvedi Emmanuel nappali foglalkoztatót a község tartja fenn, és azért akarat létre, hogy az idősek, az egyedül élők vagy a segítségre szorulók is a közösség fontos részének érezzék magukat. Az ilyesfajta intézményeket az állam támogatja, így kialakításuk nem pénz, sokkal inkább akarat kérdése. S Nagyölveden volt rá akarat.
A verőfényes márciusi napsütésben elsőként az épület hatalmas ablakaiban berendezett kirakatra esik a pillantásom: a rongyszőnyegek, az újságpapírból készült ötletes díszek és különleges formájú szappanok társaságában, megsárgult esküvői fényképekből készült installáció hirdeti, hogy a foglalkoztató tagjai bizony nem tétlenkednek.
Szorgalmasan tevékenykednek. Belépve is épp munka közben találom a csapatot: ecsettel a kezükben közösen selyemsálat festenek.
– A reszketeg kezünkkel még ezt is megpróbáljuk – mondják. – Először minden újtól félünk egy kicsit, de megbarátkozunk a feladatokkal. -- A hangulat egyre oldottabb, kedvesen ugratják egymást, akár a gyerekek.
– Én vagyok itt a legfiatalabb, hát szót kell fogadnom – mondja nevetve a hatvanas Johanics Anna. – Miután elvégzem otthon a dolgomat, mindennap benézek. Már a postás is ide jár utánam. Tudja, hogy itt biztosan megtalál.
– Az itt végzett munka kétszer szerez örömet: először azt teszi boldoggá, aki végzi, másodszor pedig azt, aki részesül a munka gyümölcséből. Családtagokhoz, iskolások, óvodások kezébe kerülnek ezek az alkotások. Vagy épp a polgármester asszony ajándékozza el azokat, s így az Emmanuel híre túljut Nagyölved határain. A jó példán felbuzdulva a környékbeli települések is hasonló intézmények létrehozására készülnek – mondja az intézmény vezetője, Balogh Ildikó.
Az egyik szegletben akasztókon lógó nyakkendőkre leszek figyelmes.
– Ez volt a belépődíj a tavalyi farsangi ünnepségre! – mondják. Megtudom, hogy a különféle anyagokból patchwork technikával mutatós falidísz készül majd. Megborzongok. A sors furcsa fintora ez. Az egykori kocsma épületében a megfáradt férfiak helyét az élet súlya alatt meggörnyedt asszonyok vették át. S a valamikori férfiseregre ma már csak pár színes kravátli emlékeztet.
A nagy asztal körül mindenki elfoglalja magát. Van, aki fonalat gombolyít, és van, aki a megunt ruhadarabokat fejti szét, majd repeszti, azaz csíkokra vágja. Megint mások a rongycsíkokat mutatós gombolyagba tekerik, hiszen ezekből lesznek a kirakatban is látott rongyszőnyegek.
Közben pedig mesélésbe fognak, emlékeznek, még nótára is gyújtanak. Ha lenne kitüntetett kedvencem, most azt is elénekelnék nekem. Aztán a társaság korelnöke, Fazekas Eszti néni kér szót: – 86 éves vagyok, mindenre emlékszem, amit az iskolában megtanítottak velünk. De arra már nem, hogy miért nyitottam ki a hűtő ajtaját.
Megsúgom, a bolondosabb napokon én sem vagyok mindig tisztában ezzel. Aztán Eszti néni szavalni kezd, mindenki elhalkul, és a kedvesen mosolygó előadóra figyel. Egy tüzes verset szaval, s nem tudom, miért, de egyszer csak nem bírom nyelni a könnyeimet. Biztos csak az óriási ablakokon beszűrődő, tavaszi napfény teszi…
