Az elvetélt babákat átsuhanó babáknak nevezik. Mit illendő kérdezni egy anyától, aki elvesztette a kisbabáját?
Kanovits Judit (32, Dunaszerdahely) mikrobiológus. Munkája együtt jár az állandó készenléttel, tanulással, a rendhagyó munkaidővel, az aktív publikálással. Judit most egy rövid „eltávozást” kapott: gyermekgondozási szabadságát tölti. Legfontosabb álma, hogy munkájával segítse a nők életét. (Fotó: Dömötör Ede)
Kanovits Judit mikrobiológus, jelenleg hat hónapos kisfiával, Hunor Zoltánnal van otthon. A kisfiú fényes napocskaként ragyogja be a fiatal család életét. Megélték azonban a babagyászt is – Judit a 38. héten elveszítette a kislányát.
– Szép és problémamentes várandósságom volt – meséli. – Folyamatosan dolgoztam, végeztem a dolgomat. Volt ugyan egy kisebb riadalom a második trimeszterben, nyitódni kezdett a méhszájam, de egy kis pihenés segített. Szóval, minden rendben ment, vártuk a szülést. A kiírt dátum előtt két héttel, egy pénteki napon azonban nem éreztem a baba mozgását. Az ultrahang egyértelműsítette, hogy a magzat elhalt, és vasárnap este sürgősségi császárt kaptam. A patológiai zárójelentésben azt írták, hogy a baba halálát köldökzsinór-trombózis okozta. Ez egy ritka, orvosilag nem kivédhető tragédia, a perc töredéke alatt megtörténik.
– Nem kerested az okot, hogy mi miatt történt?
– Dehogynem! Az anya mindig nyomoz, s magát okolja. Pedig nem szabad. Azt eddig is tudtam, hogy a várandósság alatt fiziológiásan megnő a vérsűrűség az anya szervezetében; a test ezzel is készül a szülésre. A trombózis kialakulásában pedig szerepet játszhat az elhízás, a dohányzás vagy a genetika. Nálam ez utóbbira terelődött a gyanú.
Mint szakember ebből a nézetből kezdtem keresni a tragédiánk okát. Nagyon nagy segítségemre volt a helyi hematológiai osztály főorvosa, a genetikai laboratóriumban pedig a kolléganőim. Ezúton is köszönet nekik!
– Végül mire jutottatok?
– Az én esetem annak a példája, hogy ahová nem ér el a tudomány, ott kezdődik a hit. Racionális emberként persze ezt nehéz elfogadni. Ugyanis soha nem kaptam egyértelmű választ arra, hogy miért kellett idejekorán elbúcsúznunk a kislányunktól. Igazság szerint – bármennyire fejlett is az orvostudomány – a legtöbb korai vagy akár későbbi vetélésre ma még nincs magyarázat.
– A perinatális gyászt tabuként kezeljük. A gyászoló kismamákkal senki nem foglalkozik. Mit enged meg a kórházi protokoll például akkor, ha az édesanyja el szeretne búcsúzni a kisbabájától? Neked mi a tapasztalatod?
– Mindenkin látszott a megrendülés. Hiszen az orvosok, nővérek naponta az új élet megszületésénél asszisztálnak, s a vetélés ennek az ellentéte. De figyeltek rám, például nem a friss anyukákkal étkeztem, hanem a műtét utáni lábadozókkal. Apró dolgok ezek, de akkor lelkileg sokat segítettek. Később szűk családi körben tartottunk egy búcsúztatót, és eltemettük a babánkat. A szakemberek szerint ez is fontos, ez a gyászfeldolgozás első lépése. Ezután három hónapot töltöttem otthon. Közben kellett valami, ami leköti a figyelmemet. Hiányzott a felsőfokú angol nyelvvizsgám, így aztán levizsgáztam angol nyelvből. A férjemmel nem engedtük el egymás kezét, sőt, a megpróbáltatás még erősebbre fűzte a kapcsolatunkat. Egy ideig nem jártunk össze senkivel a szűk családon kívül. Sokat beszélgettünk, igazán nagy mélységeket jártunk meg, nem féltünk kimondani a fájdalmainkat és a keserűségünket.
Egy élet helyébe soha nem tud egy másik kis élet lépni.Egy szeretett családtag elvesztése soha nem kétszemélyes történet. Fontos arról is beszélni, hogy miként élik meg a gyászt az apák vagy a nagyszülők, dédszülők. A fájdalom megmarad, emlékezni kell, de tovább lehet lépni. Nem tabu a vetélés. Beszéljünk az átsuhanó babákról, a perinatális gyászról! (Ruha: SugarBird)
– Azt mondják, ez a legjobb küzdési stratégia.
– A mi stratégiánk ez volt. Erős védőháló vesz körül bennünket, a családunk. Az ő támogatásuk is segített. Három hónap után úgy éreztem, munkába kell állnom. Azonban nem tudtam ott folytatni az életemet, ahol abbahagytam, nem voltam képes visszamenni a régi munkahelyemre. Fájó szívvel búcsút vettem az egyetemi kutatómunkától, s átléptem az egészségügybe. Ma egy orvosdiagnosztikai cégnél dolgozom.
– Az elején könnyes szemmel azt mondtad, hogy segíteni szeretnél a gyermekre vágyó nőknek. Ez mit jelent?
– A kutatóintézetben a kromoszómák szétválásának hibáit kutatjuk a munkatársaimmal. Új helyemen – igaz, csak a háttérből – a párok sikeres szülővé válását próbálom támogatni. Fluoreszcens mikroszkópos eljárással a kromoszóma-rendellenességeket vizsgáljuk, rákdiagnosztikai és hematológiai vizsgálatokat végzünk. Folyamatos vetélések után például ajánlott a magzatszövettani kivizsgálás, amellyel az öröklődő kromoszóma-rendellenességeket tudjuk megállapítani. Az apai és anyai mintavétel után kromoszómatenyésztést végzünk.
A munkám nem megy érzelmek nélkül, mert én a minták mögött látom az embert is; a reménykedő családokat, akik babára várnak. Megnyugtat a tudat, hogy közvetve az én munkám is elősegíti az ő szülővé válásukat.
– A vetélés ma még tabu. Nem mindenki akar beszélni a gyászáról. Küldetésnek fogod fel, hogy mesélsz róla?
– Igen. Hiszem, hogy azzal, hogy beszélek róla, reményt adok. Mert fel lehet állni egy ilyen tragédiából is. Nálunk két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Utána köszöntött be hozzánk a kisfiunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a várandósság alatt madarat lehetett volna velem fogatni, mert sokat aggódtam.
– De megint csak a hitet tudnám kiemelni. Azt, hogy mennyire fontos volt, hogy el tudjam hinni: nem lesz semmi baj! Így is lett, egy életvidám és szeretetre éhes gyermekkel ajándékozott meg minket az élet. És most az anyaságom is szüntelen tanulás. Tanulgatom, hogy bármennyire is szeretek rendszerekben gondolkodni, itt néha az irracionálissal kerülök szembe. Szóval alkalmazkodom gyermekem igényeihez. (Nevet.) Már nem érzek bűntudatot, ha valamit nem sikerül befejezni estig. Ha a kisfiamnak babusgatásra van szüksége, akkor mindent félre tudok tenni...
