Az önéletrajzi regények ritkán hitelesek, mert csak kevesen veszik a bátorságot ahhoz, hogy szembenézzenek önmagukkal. Szépítenek, hárítanak, titkolóznak. Mindennek azonban nyoma sincs Pallavicini Zita sikerkönyvében, az Egy őrült őrgrófnő naplójában. Miután egy szuszra elolvastam a könyvet, elhatároztam: találkozom az őrgrófnővel, hogy megkérdezzem tőle, miért is vállalkozott az őszinte vallomásra.
Pallavicini Zita Borbála őrgrófnő, színésznő az újkori magyar történelem számos nevezetes alakját tudhatja felmenői között, például az Osztrák–Magyar Monarchia első miniszterelnökét, Andrássy Gyulát. Jól hangzik, és most gondolhatnánk: egy vérbeli arisztokratának könnyű gyerekkora lehetett. Hát nem! Pallavicini Zita édesanyja, a gyönyörű, excentrikus cseh grófnő depresszióval küszködött, majd még mielőtt kiderülhetett volna, le tudja-e küzdeni démonait, brutális kettős gyilkosság áldozata lett. Ez a tragédia beárnyékolta Pallavicini Zita életét. Anorexia, depresszió, alkoholizmus, öngyilkossági kísérlet – megannyi formája a segítségkérésnek, jelzése a szeretethiánynak.
Aztán rátalált a szerelem, ásó, kapa, nagyharang, és ha nem is az első pofonok után (de majdnem) rájött, hogy a neves bécsi nagypolgári családból származó férjjel – pontosabban az autokrata apóssal – egy fedél alatti közös életnek nincs nagy jövője. És ekkor – mint ahogy a filmekben lenni szokott – jött a herceg, csak ezúttal szó szerint: Karl von Schwarzenberg, a mostani cseh külügyminiszter (akit maga Havel elnök hívott vissza Csehországba).
Ez a cseh érzelmű herceg azonban nem a filmek romantikus hőse, hanem egy csapodár, modern kori (37 évvel idősebb), nagy étkű férfiember, aki számára a monogámia ismeretlen fogalom. Újabb csalódás, fájdalom, amit csak kisfia születése enyhített. Amikor aztán a herceg exneje elrabolja a kicsit, hogy DNS-mintát vegyenek tőle, valóban Schwarzenberg-sarj-e, Pallavicini Zita Bécsből átköltözik Magyarországra (szeretett „mamija”, vagyis nagyija itt élt, sokáig ő nevelte Zitát).
Zita Pesten bulvárlapoknak dolgozik, és ismét szerelmes, de szíve megint rosszul súg neki – egyedül csak az újabb gyermek, egy szép kislány vigasztalja. Hogy mi a történet vége? Azt megtudhatják az „őrült őrgrófnő” szenvedéllyel és provokatív őszinteséggel megírt önéletrajzi regényéből.
– Terápiaként kezdtem írni a könyvet – mondja mosolyogva. – Öt évvel ezelőtt, amikor lányommal, Lavíniával voltam terhes, érzelmileg megváltoztam. Annyira hiányzott az édesanyám, mint addig még soha. Azon töprengtem, milyen lenne nagymamának, mit szólna, ha most mellettem állna... S akkor elkezdtem írni ezt a könyvet. Nem az volt a célom, hogy sztorizgassak: a párhuzamokat kerestem édesanyám és saját sorsom közt. A közös démonainkkal akartam szembenézni, és tiszta vizet önteni a pohárba. Tudnivaló ugyanis, hogy sok tévhit, másodkézből kapott információ kering rólam. Pedig én is ugyanolyan gondokkal küzdök, mint bárki más, csak az emberek valami miatt azt képzelik, hogy ha valaki ilyen névvel születik, semmi gondja nincs.
– Megdöbbentő, hogy képes volt szinte kívülállóként, sőt humorosan leírni a harcát az alkoholizmussal, a depresszióval és az anorexiával. Hogy sikerült elkerülnie az önsajnálat csapdáját?
– Szerintem a panaszkodás nem túl attraktív, és nem szeretem, ha mások sajnálnak. Remélem, ha valaki elolvassa a könyvet, akkor elgondolkodik. Mert mindig van kiút, csak észre kell venni.
– Kilenc évvel ezelőtt, miután szakított nagy szerelmével (a mostani cseh külügyminiszterrel), Karl Schwarzenberg herceggel, szinte visszamenekült az akkor pár napos kisfiával Magyarországra. Mennyire volt befogadó az akkori magyar társadalom egy arisztokratával szemben?
– A rendszerváltás után Magyarországon másképpen alakultak a dolgok, mint Csehországban például. Itt nem volt restitúció (a kisajátított vagyon visszaadása, illetve kárpótlás), mint Csehországban. Pedig ezzel a cseh állam csak jól járt, hiszen a kastélyok fenntartásának költsége többé már nem az államkasszát terheli. A cseh nemzet kezdetektől fogva valahogy kulturáltabban viszonyult a műemlékekhez: rengeteg épület maradt meg gyönyörűen. De nem csak ebben látom a különbséget. Magyarország kivételével a többi volt szocialista állam kormánya felismerte, hogy politikailag igenis hasznos az a kapcsolati tőke, amellyel az arisztokraták rendelkeznek. Itthon viszont mindegyik kormány részéről csak félelmet tapasztaltunk: féltik a saját hatalmukat. Ezért úgy gondolom, hogy Magyarországon még nem történt meg a rendszerváltás.
– Nemegyszer halljuk, hogy a magyar arisztokrácia a királyság visszaállítására törekszik. Van ennek a híresztelésnek valami alapja?
– Királyság?! Badarság, amit a politikusok terjesztenek. Megfelelő személy sem lenne erre a pozícióra. Habsburg Ottó volt az egyetlen, aki erre alkalmas és méltó lett volna.
– Az ön családjának Andrássy ága nem egy kimagasló személyiséggel gazdagította a magyar történelmet, nagyapja Pallavicini Antal őrgróf pedig mártírhalált halt.
– Nagyapám a Magyar Királyi Honvédség tisztje volt, de miután felismerte, hogy a háború rossz irányba sodorja az országot, bekapcsolódott az antifasiszta mozgalomba. Megismerkedett a kommunistákkal, és belépett a pártba. Később még a nevéről is lemondott, és Pálinkás Antal néven próbált beilleszkedni – de hiába. Az 56-os forradalom után koncepciós perben kötél általi halálra ítélték, esélyt sem kapott a védekezésre. Bátyjához, Györgyhöz sem volt kíméletesebb a sors: először a németek hurcolták el Dachauba, majd miután hazatért, a magyar hatóságok száműzték egy szibériai lágerbe. Mégis úgy gondolom: családunkban az igazán elismerésre méltó személyiségek a nők voltak. Dédnagyanyám, Andrássy Borbála például egy zokszó nélkül viselte a kitelepítést.
– Amikor rájuk tört az ÁVO, és öt percet kaptak a csomagolásra, és az egyik nagynéném azon töprengett, melyik viseletét vigye magával az ötórai teázáshoz, ő csak annyit mondott: ugyan, az sem biztos, hogy lesz teánk! Még akkor sem panaszkodott, amikor kiderült, hogy azontúl egy disznóólban kell élnie. Humorral viselte a sorsát, a vagyon elvesztése nem tudta megtörni – egyedül a fiai elvesztésén nem tudta magát túltenni. Keresztanyám, Katinka, aki a történelembe a vörös grófnő néven került be, emigrációban élte le az életét.
A húga, Kája miután belépett a csehszlovák kommunista pártba, szabotázsakciókat szervezett német vasúti és közúti szállítmányok ellen. Egy bombatalálat következtében elveszítette mindkét lábát, és belehalt a sérüléseibe. Mondom, különleges asszonyok voltak ők!
– Ha nem tévedek, Tőketerebesen az övék volt a Felvidék egyik legszebb kastélya.
– Igen, az Andrássy-család birtokában volt. A kastélyhoz tartozik egy csodálatos 40 hektáros park, lovarda, krikettpálya, termálfürdő, és ott van a családi mauzóleum is, ahová dédnagyapám kérésére Munkácsy Mihály készített egy festményt, ami a Siratóasszonyok Jézus keresztje alatt címet kapta. Ez a festmény jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban van. Szeretném feleleveníteni a régi tradíciót, és a farsang időszakában – több mint fél évszázad után – ismét megszervezni az Andrássy-bált a kastélyban.
– Nem mindennapi személyiségek közt nőtt fel. De ha belegondolunk, az ön élete is rendkívül különleges. Budapesten született, kisgyermekkorát édesanyjával Bagdadban töltötte, Prágában kezdett iskolába járni, majd Budapestre került a Balettintézetbe, utána pedig Torontóba az édesapjához. Miközben szövögetett egy álmot...
– Kislány koromtól az volt az álmom, hogy balett-táncosnő leszek. Mivel nem csupán alkatilag voltam rá alkalmas, de tehetségem is volt hozzá, tízévesen felvettek a budapesti Balettintézetbe. Sorra megtaláltak a szerepek: a Diótörőben eltáncoltam a gyermek Marikát, majd évekkel később Svédországban a felnőtt Máriát. Szerepek, sikerek, álmok – majd jött egy lovasbaleset, és minden a múlté lett. Két évig még a tévében sem bírtam balettet látni. Kiköltöztem az édesapámhoz és a mostohaanyámhoz Torontóba. Mivel a Balettintézetben színészmesterséget is tanultunk, pályámat a torontói Cseh Nemzeti Színházban folytattam, majd televíziós sorozatokban, filmekben játszottam. Kanada azonban mindvégig idegen maradt számomra, ezért visszatértem Európába.
– És jött a divatszakma, a modellügynökség, vacsora Valentinónál: egy olyan élet, amiről minden lány álmodik. Ilyen tapasztalatok birtokában hogyan látja a magyar nők divathoz való viszonyát?
– Úgy gondolom, a magyar nőknek még sokat kell tanulniuk. Attól függetlenül, hogy jól áll-e nekik, vagy sem, szolga módra követik a trendeket. Nincsenek tisztában a saját adottságaikkal, előnytelen holmikat viselnek – valaki attól, hogy Dolce & Gabbana ruhát vesz fel, még nem lesz elegáns. Az elegancia a stílusban rejlik. Ehhez pedig nem a trendeket, hanem a saját egyéniségünket kell követni. Én például mindig is ragaszkodtam az elvhez: a kevesebb több. Szerencsére már nem köt bennünket az arisztokrácia szigorú öltözködési kódexe – én már a saját ízlésem szerint válogathatok. Azokat a ruhákat szeretem, amelyek látszatra egyszerűek, de rafinált kis trükköknek köszönhetően mégis különlegesek, mint Givenchy kollekciói. Játszom a gondolattal, hogy megtervezek valami hasonlót.
– Magas értékrendben, igényes környezetben nőtt fel. Hogy érezte magát, amikor visszaköltözése után egy bulvárlapnál helyezkedett el?
– Borzasztóan! Rettenetesen! Az én életemben is sokszor vájkált a bulvársajtó. Megesett, hogy egy-két szóból írtak egy kétoldalas cikket, feltételezésekbe bocsátkozva, ködösítve, hogy még véletlenül se legyen támadható. Csakis azért vállaltam el, mert szükségem volt a munkára, főleg a társasági rovatot utáltam. Ötperces sztárok, celebek, akik nem igazán tettek le valamit az asztalra. De azért voltak pillanatok, amelyeket szerettem: kimehettem Cannes-ba a filmfesztiválra, ahol Scorsesével és Leonardo di Caprióval készíthettem interjút, vagy amikor kiküldtek a Karlovy Vary-i filmfesztiválra. ..
– Lehet, hogy nemsokára színésznőként fog végigvonulni a vörös szőnyegen?
– Az még kicsit odébb van. Igaz, már készül az Egy őrült őrgrófnő naplójának angol nyelvű változata. Káel Csaba filmrendező már több producerhez is eljuttatta a belőle készült forgatókönyvet.
– A filmben ön alakítaná az édesanyját, aki fiatalon lett gyilkosság áldozata. Mi motiválta egy ilyen fájdalmas feladat elvállalására?
– Ez részemről tiszteletadás: annyira hasonlítunk, annyi a közös vonás kettőnk életében, küzdelmeinkben, hogy el sem tudok képzelni mást erre a szerepre. Őt nekem kell eljátszanom! De ez még a jövő zenéje.
Most két dologra összpontosítok: írom a második könyvemet, amelyben sokkal erősebb lesz a szerelmi szál, és persze a közelgő karácsonyi ünnepekre...
– Milyen emlékei vannak az év végi ünnepekről?
– Gyermekkoromban a karácsony és az újév mindig varázslatos volt. Édesanyám és nagyapám csodálatos módon megőrizték a karácsony misztériumát. Nagyapám reggel elvitt a Hradzsinba, sétáltunk az Óvárosban, és amikor hazamentem, már ott várt a fenyőfa, illatozott a vacsora. Sokáig abban a hitben voltam, hogy szenteste surrognak az angyalok, és jön a Jézuska... Büszke vagyok arra, hogy sikerült a gyerekeimnek átadni ebből valamit. Nálunk a karácsony nem az ajándékozásról szól, hanem a szeretetről.
– A gyerekeimet mindig arra buzdítom, hogy saját maguk készítsék a karácsonyi ajándékokat. Fontos számunkra a hit, a gyerekeim is járnak hitoktatásra. A fiam játssza évek óta a Bazilikában celebrált karácsonyi szentmisén Menyhárt királyt a betlehemi játékokban. Aztán jöhet a vacsora... Gyerekkoromban nálunk mindig halleves, rántott ponty és krumplisaláta volt. Később Kanadában ez nagyon hiányzott, mert ott sült pulyka a hagyományos étel. Én rendszerint vajas-fűszeres lazacot készítek, mert ezt szeretik a gyerekeim. A rafinált ízekre később érik meg az ember.
– Sokan ülik önnél körbe az ünnepi asztalt?
– Nem. Gyermekeim, a szűk család, a legjobb barátaim és a szerelmem, Robin Sperling festőművész is. Ő az a férfi, aki egyet jelent számomra a szerelemmel.
