Küldj egy írást, és legyél Te is Új Nő!
Lányok, régi olvasók, jövőbeli munkatársak, küldjetek egy jó írást, szösszenetet, s mi itt megjelentetjük!
(© Laetitia Hotte)
Amikor kicsi voltam, anyával kézen fogva jártunk. Mentünk együtt mindenhová, Dávidkáért az iskolába, az arkába új ceruzáért, meg az üzletbe a tíz kifliért. Én mindig mondtam, hogy a világ hogy van, magyaráztam sokat, de kérdeztem is, és anya magyarázott. A barna kenyeret én vihettem mindig, még meleg volt, de nem szabadott lerágni a héját.
Nyár volt és nagy hőség, amikor egyszer mentünk a kifliért. A lakótelepen sok volt a cigány, még most is ott laknak, ott az üzletnél. És én bámultam őket, de láttam, hogy anya is. Kivitték a fotelt a ház elé, meg a rádiót is, és a gyerekek táncoltak, meg hangosak voltak. És akkor mondtam anyának, hogy: Anya, a Robi bácsi cigány? És akkor mondta anya, hogy igen, és Robi bácsi jó ember. És hogy az a fontos.
Szeretjük őt, ugye? Hát szerettük őt, persze. És akkor tudtuk anyával, hogy ők ott, az üzletnél is jó emberek, csak kicsit boldogabbak, mint mi. Pedig nekem otthon ott a Barbie-m, a matelos.
Aztán nem volt pénzünk, és mondta anya, hogy készülődjünk, mert megyünk a keresztanyához vacsorázni, mert az ő férje amúgy a Robi. És van két gyerekük, velük szerettünk játszani. De ez úgy volt jó, ahogy volt, mert amikor anyu barátnőjének, a másiknak, nem volt pénze, ő jött át a lányokkal vacsorázni. Mert anyu mondta, hogy segíteni kell mindig, ha lehet. És akkor karácsony lett, és csináltunk anyuval cipősdobozt egy kislánynak, akinek nincsen anyukája meg apukája. És beletehettem olyanokat, amiket kaptam az arkából, de nem kellettek. És a dobozt is becsomagoltuk, együtt azt is, és ott volt az ujjam a szalagon.
Dórika, rakd oda az ujjad, anya meg mindig túl erősen húzta rá a masnit, és odacsípte az ujjam. Aztán lett kutyánk, igazi, nem csak plüss, és akkor már még többet sétáltunk az anyával. És lett egy új ismerősünk, a Laci bácsi, aki egy kicsit hajléktalan, és anya mindig levitte neki a maradékot meg ami kicsit lejárt. Mert azt anya már nem adja nekünk, mert nagyon szeret minket.
És akkor jött a Gulyás is, ő is hajléktalan, de alkoholista is. Neki mindig adunk pénzt borra, ami nem mindenkinek tetszik. De anya szerint segíteni kell, meg ha ide jutna – ő is inkább inna. Amúgy mindketten szeretik a kutyám, amely foltos, mert barna meg fehér és fekete is. És anya azt mondja, aki szereti a kutyákat, az rossz ember nem lehet.
Tegnap is sétáltunk anyával, de nem figyelt rám, mert tele volt minden szegény emberekkel. Csak nekik nem volt foteljük meg rádiójuk se, és a földön volt az ágyuk, és nem volt benne párna. Pedig én párna nélkül nem is tudok aludni. És akkor anya majdnem sírt. Én mondtam neki, hogy ne sírjon, mert van nálam csokoládé, és együtt odaadhatjuk valakinek. Csak hát nagyon sokan vannak, annyi ujjam nincs is, sajnos, és akkor anya sokáig szomorú volt. Mondta, hogy ő az emberek miatt szomorú. Hogy milyenek az emberek. Én meg nem értettem, hogy mire gondol az anya, hogy milyenek. Pedig azt tudom, hogy az a fontos. Mert a Robi bácsit is azért szeretjük, mert jó ember. Meg Laci bácsit és Gulyást is. Azóta egy kicsit én is szomorú vagyok, de nem mondom el anyának.
Janković Kincsi Dóra
