Kollégista koromban piackutatással egészítettem ki ösztöndíjamat. Én voltam az interjúalany: meg kellett mondanom, emlékszem-e az új Domestos-reklámra a sok közül, mit szólok a legújabb joghurt nevéhez, stb. Egy alkalommal furcsa, kicsit vicces helyzetbe kerültem: el kellett játszanom, hogy kismama vagyok – mégpedig egy pelenkás piackutatás kedvéért.
A dolog nem esett nehezemre: a nővéreim akkor már összesen négy gyermeket szültek, tudtam, hogyan kell pelenkázni. Az asztal körül velem együtt vagy hat nő üldögélt. Elkezdődött a reklám vetítése: az anyuka csókolgatja a dundi kisbabát, az visszamosolyog rá – és a végén elhangzik egy blőd szöveg. Rajtam kívül még egy hölgy – Emma – jelezte, hogy neki ez a reklám „nyálas”.
Megkérdeztük: miért gondolják, hogy ilyen csöpögős dumával eladható egy pelenka? A nagy hévben nem vettük észre a többiek értetlenkedő pillantásait. Ők szívhez szólónak tartották a szöveget, a dundi kisbabáért pedig rajongtak. Amikor elhagytuk a házat, kiderült: rajtam kívül még valaki füllentett. Emmának sincs gyermeke! Ledöbbentünk: lehet, hogy a reklám igenis jó volt? Lehet, hogy másképp gondolkodnak azok a nők, akik már hordtak a szívük alatt gyermeket, mint azok, akik még nem? Telt-múlt az idő, és magam is anya lettem. Kérdezték tőlem: milyen érzés?
– Nehéz erről beszélni – feleltem. – Az ember hirtelen másképp látja a világot. Tele van olyan érzésekkel, amelyekről addig fogalma sem volt. Mosolyog, ha babakocsit lát az utcán, és könnyeket ejt, ha a tévében egy gyermeknek fájdalmat okoznak. Hirtelen már nem érzi értelmetlennek a munkáját, és felfogja, hogy minden cselekedetének súlya van. Röviden: ha az ember szül egy gyermeket, már van értelme az életének!
– Egy barátnőm meg is jegyezte: – Nem hittem, hogy te ilyen szentimentális is tudsz lenni!
Aztán ez a barátnőm is anyává vált. A múltkor bevallotta nekem, hogy valósággal imádja a csemetéit.
„Néha olyan, mintha szerelmes lennék beléjük. Csodálom a szépségüket, tehetségesnek látom őket. Meggyőződésem: ők a lehető legtökéletesebb gyerekek, akik valaha is világra születtek... Mit gondolsz, normális dolog ez?” – „Hát azt nem tudom – feleltem. – Az biztos, hogy én is hasonlóan érzek az enyémek iránt! Hiába látom, hogy vannak gyerekek, akik tehetségesebbek. Számomra akkor is ők a legszebbek, a legokosabbak!” Mert egy anya már csak ilyen...
Ülök a nézőtéren: a fiam szerepel. Már reggeltől ideges volt – és egyszercsak észre vettem, hogy átveszem a feszültségét... Morzsolgatom a kézitáskámat, falfehér vagyok... Később rámszól a férjem: „Nem látod, hogy ő már régen feloldódott? Simán oldja a helyzet!” És tényleg! Ekkor váratlanul újabb érzések törnek rám. Milyen tehetséges ez a gyerek! És hetekig szétvet a büszkeség.
A lányom ragyogó arccal jön haza az úszótanfolyamról.
– Képzeld anya – selypíti –, ma be mertem menni a nagyvízbe! – Ez igen! Ügyes! Tudom, mekkora félelmet kellett leküzdenie. Boldogan mesélem mindenkinek, mintha legalábbis nekem sikerült volna megmásznom a Mount Everestet...
Persze, vannak rossz napok is, amikor valami bánat éri őket. Panaszukat hallgatva elszorul a szívem. Mintha engem bántottak volna meg! Képes vagyok napokig rágódni egy-egy ostobaságon.
A tévében négy híresség beszélget egymással az anyaságról. A műsorvezető meglepetéssel rukkol elő: tudtuk nélkül megkérdezték a hírességek gyermekeit, mit gondolnak az édesanyjukról. „Az én anyukám csodálatos asszony! – mondják a kamaszok. – Mindent meg lehet vele beszélni, mindig mellettem áll, bármikor fordulhatok hozzá. Ő a legjobb, a legtökéletesebb ember a világon! Köszönöm, Anyukám!” Olyan megható... Mi tagadás, elpityeredem. És nem csak én, hanem a stúdióban ülő nők is törölgetik a szemüket! A férjem a háttérben döbbenten néz, majd megjegyzi: „J-a-a-a-j, ez női műsor! Nektek való. Sírjatok csak, sírjatok. Ki érti ezt? Én inkább kimegyek a konyhába.”
Nem lehet ezt elmagyarázni – és talán nem is kell. Anyának lenni a világ legszebb feladata, és a „Köszönöm Anyukám!” pedig a legmeghatóbb mondat...
