„Az én igazgatónőm” – kanyarintom fel reflexszerűen a lap tetejére. Aztán eszembe jut: talán mégsem lenne ildomos „kisajátítanom” valakit, akit több száz volt diák tarthat a tanárnőjének. Így inkább csak elmesélem: miért határoztam el gimnazista koromban, hogy – ha egyszer sikerül, és tényleg újságíró leszek – interjút fogok készíteni Véghné B. Zsuzsannával (Csiliznyárad), a nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia és Corvin Mátyás Gimnázium egykori igazgatónőjével.
Máig látom magam előtt, ahogy felszegett fejjel, egyenes háttal sétál a folyosón. Léptei határozottak, de sohasem siet. Mindenkinek, aki elhalad mellette, kedvesen odaint, mosolyog, biccent. Gazdasági tárgyakat tanít, így gimisként esélyem sincs jobban megismerni őt. Ám még erre sincs szükség ahhoz, hogy a példaképeim közé válasszam az igazgatónőt. (© Fotók: Ugróczky István)
Véghné B. Zsuzsanna Léváról származik. A nyolcvanas évek elején, férje révén került a Csilizközbe. Huszonkét éven át állt a nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia élén. A 2018-ban – fennállásának 61. évében – megszűnt Corvin Mátyás Gimnázium szintén az ő igazgatása alá tartozott, így 2013-as nyugdíjba vonulásáig két önálló jogi státusszal rendelkező iskoláért, évi hatszáz diákért és közel ötven pedagógusért felelt.
„Egy jelenség. Nem lehet rá nem felfigyelni” – ennyit érzékelek a kisugárzásából tiniként; majd eltelik néhány év, s közben pontosan megértem, mi tette őt a szememben ennyire kivételessé. Három szó: öntudat, elegancia és méltóságteljesség, melyek együttese alkotja – legalábbis az én olvasatomban – a nagybetűs nőt. Különös véletlen, hogy az újbóli találkozást éppen az Új Nő adta meg nekünk, így végre felfejthettem: mi táplálja benne ezt a karizmát és erőt.
– Ildikó, biztos, hogy rám gondoltatok? – teszi fel másodjára is a kérdést, miközben a Villa Rosa teraszán kávézunk. – Talán 74 évesen már nem annyira új az a nő… – mondja mosolyogva. A fejemet csóválom.
– Hát persze! Különben is: a tanárnő az elmúlt tíz év alatt mit sem változott!
– Szóval már akkor is ennyire öreg voltam?! – kérdezi, majd látva a rémült arcomat, rögtön hozzáteszi: – Nyugi, csak ugratlak!
A beszélgetés első öt percében mindjárt két feltevésem is beigazolódik. Az egyik, hogy gyakran a legmagabiztosabbnak látszó emberek kérdőjelezik meg a legtöbbször önmagukat. A másik, hogy az a nő, aki az évek során nem felejt el önfeledten nevetni, örökifjú marad…
– Ha már az idősödésnél tartunk… Képzeld, Zsóka húgomat nemrég műtötték. Operáció előtt felpattant a tolóágyra, mellette viszont egy másik – jóval fiatalabb – hölgy is várt a műtétre. A testvérem, mivel kicsit félt, elpityeredett. Erre megszólalt a kishölgy: „Jaj, néni, ne sírjon!” Több sem kellett a húgomnak, a néni szó hallatán le is ugrott az ágyról: ő jól van, őt nem is kell műteni! (Nevet.) Ezt csak azért mondom, hogy lásd: valahogy így állunk mi az öregedéshez…
– Tehát máig aktív életet él?
– A tüdőorvosom nemrég megkérdezte, mit sportolok, hogy ennyire jók az eredményeim. „Talicskázom!” – feleltem. Mióta nyugdíjas vagyok, a lehető legegyszerűbb életet élem: rengeteg kerti munkával, unokázással, főzéssel. És – ami nagyon fontos – van egy fantasztikus közösségem! Alig, hogy befejeztem a tanítást, felkerestek, hogy lennék-e a csiliznyáradi nyugdíjas egyesület vezetője. S bár már nem vágytam vezető szerepre, végül elvállaltam. Csodás emberek közé kerültem! Az egyesületből „kinőtt” egy énekes klub is, a Dalárda, amelyre ugyancsak büszke lehetek. Mi ez, ha nem ajándék az élettől?
– Ahhoz, hogy valakit megtaláljanak ezek a lehetőségek, kell egy lendületes alaptermészet. Kitől hozza ezt a fáradhatatlanságot?
– Az, hogy hova születünk – milyen szülőket kapunk, és milyen hatások érnek bennünket –, nagyban alakítja a személyiségünket. Engem két olyan szülő nevelt fel, akiknek nagyon nehéz sorsuk volt, mégis megtalálták a humort és a szépséget az életben. Édesanyám hadiárva volt: nagyapám elesett a háborúban, így a nagymamám egyedül maradt a kicsivel. Mivel házaknál szolgált, volt, hogy nem tudta kire bízni a kislányt, így anyukám rövid ideig árvaházban, majd nagymamám testvéreinél nevelkedett. Egy alkalommal a nagymamám odaszólt neki: „Gyere, Marikám, megyünk haza!” Mire édesanyám visszakérdezett: „Nekem hol van a haza?” (…) Anyukámból később varrónő lett, műkedvelőként pedig rengeteg színdarabban játszott: bárhová ment, a közönség szerette. A másik oldalon pedig ott volt az édesapám, aki szintén árva gyerek volt. A ’44-es lévai bombázáskor az egyik találat a házukat érte, így a család múltja, mondhatni, teljesen megsemmisült. Összesen négy évet raboskodott orosz fogságban, ugyanakkor kapott az élettől egy olyan páratlan humorérzéket, ami minden nehézségen átsegítette. Ez volt tehát a kiindulási alap – a szüleim mégis nyugodt gyerekkort biztosítottak nekem. A sürgést-forgást, szervezkedést, szereplési vágyat egyértelműen tőlük örököltem! Zongoráztam, szavaltam, baletteztem, s ha valahol történt valami, nekem biztosan ott kellett lennem. Emiatt persze nem mindenki szeretett, pedig – jaj! – mennyire vágytam én a szeretetre! Este, lefekvéskor néha még most is arra gondolok: „Nem lenne jobb inkább félreállni, s csendben meghúzódni a sarokban?” Állandó harcban, vívódásban állok magammal.
– Ha valakit két ennyire erős, szívós ember nevel fel, maga is erőssé válik?
– Inkább azt mondanám: a problémás helyzetektől nem megijedek, hanem feladatként fogom fel őket. És – édesapámnál maradva – humorral minden könnyebb! Emlékszem, amikor annak idején építkezni kezdtünk: a család összes pénze ráment. Mi, gyerekek viszont nem keseregtünk, inkább viccet csináltunk a helyzetből. A húgommal, miközben raktuk a téglát, így játszottunk: „Ez egy kiló narancs!” – mondtuk, majd feltettük a téglát. „Ez meg itt a szép ruhánk!” – nevettünk, és jött a következő tégla. Édesapám sajnos nagyon fiatalon, 52 éves korában elment, így a házunk ott maradt befejezetlenül. Mivel én vagyok a legidősebb a négy testvér közül, nekem kellett átvennem az összetartó szerepet. Onnantól kezdve, hogy tanítani kezdtem, még sok-sok éven át fizettem a kölcsönt – de ezt ne vedd panaszkodásnak, se dicsekvésnek. Ezek egyszerű tények: mindegyik formált engem.
A nők nehezebb helyzete a tanári pályán abban mutatkozik meg, hogy anyaként sokszor kerülnek olyan szituációba, hogy a gyerekük például megbetegszik – mégis tanítaniuk kell, mert nincs helyettesítő tanár. Női igazgatóként sem könnyű kezelni az ilyen helyzeteket: hiszen hiába a női empátia és szolidaritás, a folyamatos tanítást biztosítani kell.
– Apropó, tanítás… Hogy lesz egy kislányból, aki ennyire fogékony a művészetek iránt, közgazdaságtan-tanár?
– Gimnazista koromban egyszer azt mondtam az osztálytársaimnak: ha olyan pályát választok, amelynek köze van a matematikához, többet szóba se álljatok velem! Erre néhány évvel később a lévai Közgazdasági Középiskolában tanítottam könyvvitelt és statisztikát. (Nevet.) Igazság szerint magyar–német szakra szerettem volna menni, de nem vettek fel. S mivel apukám ekkor már betegeskedett, tudtam: tanulnom kell, hogy mihamarabb a saját lábamra állassak. Ekkor jött szembe velem egy hirdetés, hogy a Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetem – akkor még főiskola – pedagógiai tanszéket nyit. S mivel érdekelt a tanítás, jelentkeztem. A „szárazabb” közgazdasági tanulmányok mellett így jelen lehetett a humán szakterület is. Útközben pedig az ökonómia is megtetszett! Hiszen itt ugyanúgy létrehozunk valamit, mint a művészetekben – csak az alkotás nem egy festmény, hanem például egy vállalkozás, amelyhez kell ész és kreativitás is. De hogy a magyar nyelvhez is visszakanyarodjak… Évekkel később Jakab Pista bácsi – aki a felvételim idején a pozsonyi magyar tanszék vezetője volt – meghallgatta az egyik ünnepi beszédemet. Utána odajött hozzám, és azt mondta: „Rehabilitállak, lányom.” No, ez nekem felért az elmaradt bölcsészdiplomával.
– S hogy lett Lévából Nagymegyer?
– Mivel pedagógusként a nyaraim szabadok voltak, jelentkeztem a Čedok utazási iroda idegenvezetői kurzusára. Miután letettem a szakvizsgát, rengeteg utat vezettem Budapesttől Kelet-Szlovákián át egészen Ungvárig. Nagyon intenzív időszak volt: este hazaértem az autóbusszal, másnap hajnalban pedig már indultam is tovább a következő csoporttal. Aztán az egyik nyáron végre megkaptam az engedélyt, hogy a tenger mellé, az akkori Jugoszlávia területére is vihetek csoportokat – ám erre már soha nem került sor. Az egyik utamon ugyanis megismerkedtem a férjemmel, akinek révén 1980-ban a Csilizközbe kerültem. Júniusban nagy sírás-rívás közepette még elbúcsúztam a régi osztályomtól, szeptembertől pedig a nagymegyeri közgazdasági szakiskola könyvelés- és statisztikatanára lettem.
Hogy mi volt a legfurcsább Léva után a Csilizközben? Hogy itt a hangosbemondó magyarul mondja a híreket, s ha a szomszédasszony áthoz egy tálca süteményt, nem illik azt üresen visszaadni! (Nevet.) Mi, Léván talán kicsit egyszerűbbek, szerényebbek voltunk; a Csilizközben nagyobb jólétben élnek az emberek. De dolgoznak is érte rengeteget!
– Azt hiszem, erre szokták mondani: a többi már történelem…
– Hamar akklimatizálódtam, s minden energiámat a tanításba fektettem. Nem sokkal később megszületett a lányom, de csak fél évet voltam otthon, utána mentem is vissza az iskolába. Szerettem tanítani, s még annál is jobban szerettem a gyerekeket! Az óráimon nem voltak rossz diákok – még akkor sem, ha nem tanultak, súgtak vagy csevegtek. Éreztem a felelősségét annak, hogy tőlem is függ, hogy ezek a diákok milyen emberek és szakemberek lesznek, ezért mindent, ami tőlem telt, megtettem. Az egyik legnagyobb elismerés, ami a pályám során ért, az a ’89-es eseményekhez köthető. Novemberben egy egész évfolyam készülődött Pozsonyba, a demonstrációkra, s az iskolavezetés az összes pedagógus közül engem kért meg, hogy hozzam vissza a gyerekeket. „Rád hallgatnak!” – mondták, és útnak indítottak az iskolakocsival. (Nagy érdemnek számított akkor, ha egy pedagógusnak iskolakocsit adtak.) Bizony, ott állt az egész társaság a vasútállomáson, felvértezve a tüntetésre…
– Sikerült visszahozni őket?
– Sikerült. Titkon egy kicsit sajnáltam a gyerekeket, hiszen pontosan értettem, hogy ők is az események részesei szeretnének lenni. Mindig a diák a legharcosabb jellem. Viszont nem tudhattuk, hogy az akkori rendszer hogyan védekezik majd. Én ’68 augusztusában, az egyik vizsgámra menet megéltem, hogy az oroszok tankokkal, katonákkal teli autókkal és ágyúkkal elfoglalták a pozsonyi SZNF teret. S akkor bizony lőttek… Szerencsém volt, mert egy családi barátunk kikapott a tömegből. Az iskolavezetés féltette a diákjait, hiszen nem lehetett tudni, hogy esetleg a ’89-es események nem fajulnak-e idáig. Egy hónappal a történtek után aztán a könyvesboltban összefutottam egy akkori parlamenti képviselőasszonnyal. „Hallom, téged akarnak javasolni igazgatónak!” – súgta oda, ami számomra annyira meredek kijelentésnek tűnt, mintha az utca emberének azt mondanák: „Holnaptól te vagy az USA elnöke!”
– Ha az USA-é nem is, de az iskola első embere bizony Ön lett. A nagymegyeri Kereskedelmi Akadémiát hosszú éveken át a járás legerősebb szakiskolájaként emlegették…
– Egyrészt szerencsém volt, mivel két színvonalas iskolát vehettem át. Akkoriban válogatott diákokkal dolgoztunk, tehát még a tiszta egyes tanulóknak is felvételizniük kellett. Ha valaki nálunk végzett, az sok munkahelyre ajánlólevélnek számított… Ugyanakkor, mivel a rendszerváltás után teljesen átalakult a gazdasági és a társadalmi helyzet, szinte a nulláról kellett újraépítenünk mindent. Nekem a 22 év alatt egyetlen fontos jelmondatom volt: „Tudni kell az iskola útját”. Érezni és ráérezni a helyes lépésekre. Vinni, vinni előre az iskola ügyét, még akkor is, ha az ember, a társadalom vagy épp a politika nem segíti az igazgatót az előrehaladásban. Sokszor vetettem, de nem mindig arattam. Sokszor voltam a munkámban magányos, de csodás segítőim voltak. S talán itt tudnék visszakanyarodni ahhoz az alaphoz, amellyel a szüleim és a tanáraim útnak indítottak engem. Nem voltam tévedhetetlen: rengeteget hibáztam, sőt máig tele vagyok esendőséggel. Ugyanakkor volt egy szilárd értékrendem, melynek köszönhetően nem engedtem letéríteni magam az útról. A legszebb pillanataim mégis azok voltak, amikor az osztályterembe lépve becsukhattam magam mögött az ajtót, kizárhattam a külvilágot, és csak a diákjaimmal lehettem. A kollégáimnak mindig azt mondtam: a diákot egyetlen szóval fel lehet repíteni a legnagyobb magaslatokig, de le is lehet rántani a mélybe. A kimondott szavaknak óriási erejük van: fontos, hogy jóra használjuk őket.
– Talán ezért is szerették annyira a diákjai. Mert meglátta bennük az embert…
– Az akkori harmincas létszámú osztályokban nem volt könnyű minden diákra külön odafigyelni. De tudtam: ha például valakinek hirtelen romlani kezd a teljesítménye, vagy a viselkedésével próbálja magára felhívni a figyelmet, ott általában mélyebb problémák húzódnak meg a háttérben. Volt egy fiatalember, akinél arra lettem figyelmes: állandóan jobbra dől, balra dől az óráimon, s néha bizony el-elszundikál. Ha ez sorozatosan megesik, mire gondol a tanár? A drogtól az italig minden megfordult a fejemben. Végül behívtam őt az irodámba, ahol a fiú kibökte: „Igazgatónő, én egész éjjel egyedül vagyok a nagy házban. Apu kamionos, anyu pincérnő, testvérem nincs – és félek. Éjjelente megy a tévé, és nem tudom kipihenni magam…” De hogy egy vicces történetet is meséljek: míg nem volt autóm, évekig busszal jártam dolgozni, s nem egyszer ott ácsingóztam az iskola előtti buszmegállóban. Egy diákomtól, aki valamiféle probléma miatt ugyancsak bent ült az irodámban, megkérdeztem: „Van elképzelésed arról, hogy mi érdekel vagy mit szeretnél csinálni?” Mire azt mondta: „Én csak azt tudom, hogy mit nem szeretnék.” „Az remek, és mi az?” „Nem akarok úgy ácsingózni a buszmegállóban, mint az igazgatónő!” (Nevet.) Egy másik tanuló pedig a könyvelésórám közepén bejelentette: ő bizony adócsaló lesz. „Ez a te döntésed!” – mondtam. „De azt ugye tudod, hogy akkor neked kétszer annyira jól kell tudnod a könyvelést, mint a többieknek?”
– Feltételezem: nemcsak a diákok, de néha a tanárok lelkét is ápolni kellett…
– Az iskola egy zárt világ, a tanári kar pedig olyan, akár egy művészközeg. Ahogy a művészek túlérzékenyek, úgy mi is azok vagyunk. Hiszen a tanításban teljes lényünkkel, habitusunkkal benne vagyunk… A tantestületben ugyanazok az érzelmek és viselkedésformák figyelhetők meg, mint a való életben – csak kicsiben. Sokszor én is úgy éreztem magam, mint egy családanya, aki próbálja terelgetni, összetartani a gyerekeket – de ez persze nem mindig sikerült. Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy mindig lesznek, akik nem szeretnek, s ez ellen nem tehetek semmit.
– Megviselte, ha esetleg negatív kritika érte?
– Volt, ami megviselt, volt, ami kevésbé. Az őszinteség – pláne, ha empátiával társul – sokkal kevésbé fáj, mint amikor érződik a rosszindulat egy-egy mondat vagy cselekedet mögött. Kifejezetten szerettem az olyan kollégákat, akik nem voltak bólogató Jánosok, és akik tükröt tartottak nekem – még ha néha fájt is belenézni ebbe a tükörbe. Ám a fiataloknak is elmondtam mindig: „Nem azoktól az emberektől kell tartanotok, akik a szemetekbe mondják a problémájukat, hanem azoktól, akik nem!” Különben a diákok a legjobb szűrők: seperc alatt átlátnak rajtunk, tanárokon, s pontosan érzékelik, ha valaki hamis vagy nem őszinte.
A gyereknevelés nem ott kezdődik, hogy ránézünk az óránkra: „Most épp ráérünk, szóval 3-tól 4-ig neveljük a gyerekünket...” Az is a nevelés, ahogy reggel kikászálódunk az ágyból, ahogy végigcsináljuk a reggelt. Hiszen a gyerek pontosan lát, érzékel mindent, s ezeket a mintákat raktározza el. Hatalmas felelősség van a szülő kezében!
– Két intézmény, az étkezdével és a kollégiummal együtt négy költségvetés, közel ötven tanár, hatszáz diák… Hogy tudott mindemellett nőként a többi szerepkörben is helytállni?
– Ha őszinte akarok lenni, nálam a női szerep egy kicsit háttérbe szorult. A pályám inkább a munkáról, a szolgálatról szólt. Nem volt ebben semmiféle kényszer vagy mazochizmus: egyszerűen csak így osztották le a lapokat nekem. Nagy szerencsém volt, mert a férjem – aki szintén pedagógus – ezt pontosan megértette, s támogatott engem az utamon. Persze időnként, ha összejött a barátnői társaság, azért jólesett egy kicsit nőciskedni. Ilyenkor félretettük a hétköznapi teendőket, feldobtunk egy kis sminket, felvettük a szép ruhánkat, és éltünk!
Anyukám – aki csodálatos ruhákat varrt – arra tanított: a ruha alatt mindig selyemkombiné legyen, s hogy harisnya nélkül szép ruhát soha nem illik felvenni! Ezek olyan apróságok, amelyekre mindig is ügyeltem. S bár ma már nincs sok ruhám, néha azért meg-megdobban a szívem egy-egy szép darab láttán.
– Mennyire vitte haza az iskolai gondokat, teendőket?
– Hazavittem. De vigyáztam, hogy ne terheljem se a férjemet, se a lányomat a saját gondommal-bajommal. Édesanyám egyszer azt mondta: „Bár jólesik, hogy fogod a kezem, a harcomat nekem kell egyedül megvívnom.” Ezt a mondatát azóta is őrzöm. S őriztem néhány évvel ezelőtt is, amikor egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül.
– Megkérdezhetem, mi történt?
– Megtámadott egy daganatos betegség, és Pozsonyba kellett terápiára járnom három hónapig. Hajnalonként egyedül beültem a kis autómba, október lévén sötétben, esőben, később fagyban, csúszós utakon, elautóztam a fővárosig, végicsináltam a kezelést, a kórház melletti templomban sírtam egy kicsit, majd újra autóba ültem, otthon megálltam az akkor már nyugdíjas férjemnél, és bementem az iskolába, ahol ötig-hatig tettem a dolgomat. S tudod, mi az érdekes? Ahogy sétáltam kifelé az épületből, boldog voltam. Azt éreztem: enyém az iskola! Aztán az egyik hajnalon, Pozsony felé haladva, beugrott egy mondat, amit az egyik szalagavatói beszédemben idéztem: „Ha az élet hoz valami nehézséget, mindig ad hozzá mankót.” Körülnéztem, és lám, ott volt előttem a „mankó”! Akkor tudatosodott bennem, hogy éppen a betegségem előtt újítottam fel a vezetési tudásomat, így venni tudtam magamnak egy autót. Annyi csodának és lehetőségnek vagyunk a részesei nap mint nap! De nemcsak néznünk, hanem látnunk is kellene…
– „Enyém az iskola!” Ezt a mondatot, így, ennyi év után kicsit megható is az Ön szájából hallani.
– Az utolsó napomon a kollégáimtól kaptam egy fényképalbumot. „Az én iskolám” – ez volt a címe. És tényleg: az iskolát valahol tényleg a sajátomnak, az én iskolámnak éreztem. Egy családi döntés miatt egy évvel korábban hagytam ott a funkciómat, amit a tanári karnak csak az utolsó pillanatban mondtam el. Egyedül a titkárnőm gyanakodott: észrevette, hogy az utolsó napokban fényképezőgéppel járom a folyosókat, meg is jegyezte, hogy nem tetszik ez neki… Én már akkor magamban búcsúztam, próbáltam megörökíteni minden sarkot, minden szegletet. Aztán eljött az utolsó nap, és kisétáltam az igazgatói irodából, ahol annyi minden – szép is, keserves is, tervezgetés is, kiborulás is – történt a közel negyed évszázad alatt. Mégis ott, abban a pillanatban elégedettséget éreztem. Nem volt miért sírni. Engedtem, hogy múljon, aminek múlnia kell, és jöjjön egy másik élet.
Ahogy az első szerelmünket, úgy az első osztályunkat sem felejtjük el sohasem! 50 év után is, a mai napig ott vár a képeslap Zsuzsanna-nap alkalmából minden évben. Az állandó búcsúzkodást az évek során sem lehet megszokni, hiszen szinte több időt töltünk az osztályunkkal, mint a saját családunkkal.
– Igazgatónő, most már ugye elhiszi, hogy az Ön esetében igazán helytálló a kifejezés: új nő?
– Végül is… (Mosolyog.) A 74 éves nő is új nő, mert nem hord kendőt és kötényt, fitten tartja magát, követi a divatot. De azért a biológiát nem lehet meghazudtolni – én is fáradok. Néha riogatom is a lányomat, hogy egy nap kendőt és kötényt kötök, mint a régi nagymamák, s akkor talán ahhoz mérik majd a rugalmasságomat és az erőmet! (Nevet.)
– Végezetül: mit kívánhatnánk Önnek?
– Hogy legyen egészség. És persze humor! A humor átsegít mindenen!
