Néha még most is elolvasok egy-egy beszámolót arról, kit hogyan próbáltak tőrbe csalni álprofilt használó adathalászok. Ilyenkor rendszerint végiggörgetem a kommenteket, s azon tűnődöm: vajon akkor és ott hogy nem vettem észre, mi történik velem?
Tíz hónap telt el. Ma már nem rándul görcsbe a gyomrom, amikor visszagondolok a történtekre – az elmúlt időszakban azonban megjártam a fentet és a lentet. Tavaly júniusban ugyanis csalók áldozata lettem, akik óriási összeggel rövidítették meg a családi kasszánkat. Ráadásul éppen házfelújítás előtt álltunk, két pici gyerekkel.
Szalma Nikoletta
Horrorrá vált gardóbtakarítás
Átlagos nyári nap volt. Elhatároztam, hogy végre befotózom a kinőtt gyerekruhákat, illetve néhány rég nem viselt saját holmit, hogy egy kis pénzt gyűjtsek a közelgő házfelújításunkhoz. Esedékes volt már az ablakcsere és néhány egyéb munkálat, nem beszélve arról, hogy egy kisgyermekes háztartásban – a lányom ekkor hároméves, a fiam két hónapos volt – minden centnek megvan a helye. Elkezdtem hát a ruhákat fényképezni, s felöltöttem a képeket az internetre.
Eredetileg csak arra specializálódott csoportokban hirdettem, de mivel néhány ruhám nem talált gazdára, megpróbálkoztam a Marketplace-szel. Mondanom sem kell: nagyon örültem, amikor a feltöltés után pár perccel már írt is az első érdeklődő. Gyanútlanul válaszolgattam hát neki, amikor a fizetés és a kézbesítés részleteiről érdeklődött. Ráadásul éppen a kisfiamat altattam, így a figyelmemet is megosztottam. Visszatekintve, az első hibát mindjárt itt követtem el…
Meg sem kondult a vészharang
Hasonlóan pórul járt emberek beszámolóiból tudom: a történetem klasszikus forgatókönyv szerint zajlott. A „vásárló” felajánlott egy kedvezőnek tűnő kézbesítési lehetőséget egy olyan társaságon keresztül, amelyet én csak felületesen ismertem. (A saját tájékozatlanságomnak tudtam be, hogy nem voltam tisztában ezzel a módszerrel.) Egy linkre kellett kattintanom, melyen egy kitöltött űrlap várt a vásárló nevével, lakcímével, illetve az összeggel, amelyben előzetesen megegyeztünk. Majd egy újabb kattintásra volt szükség, amellyel jóváhagyom a tranzakciót. Ezután – látszólag – a bankom online ügyintézési felületére kerültem.
Nincs mit szépíteni: a gyanútlanságom és a jóhiszeműségem naiv anyukává degradált. Fel sem merült bennem, hogy rosszakaróval van dolgom. Még csak meg sem kondult odabenn a vészharang…
„Jelezzen, ha a megérkezett a pénz. A futár másnap megáll a csomagért” – írta a „vásárlóm”. Közben hibát jelzett a rendszer. Mivel nem voltam biztos a bankfiókom jelszavában, többször is hibásan pötyögtem be. Úgy döntöttem, jelszót változtatok: a fiókomat azonban 30 percre blokkolták. (Állítólag sokszor ütöttem be helytelen kódot – visszatekintve azonban ebben sem vagyok biztos.) Fél óra után végre sikerült a jelszócsere, s én szépen beírtam az új kódom az akkor még valósnak hitt banki felületre.
Ezután SMS-kóddal is hitelesítenem kellett a kilétem (ami ugyebár a kétfaktoros védelem ismérve). Amikor a saját bankomtól érkezett meg a hitelesítési SMS, végképp nem gyanakodtam. A megnyitott – mint kiderült, hamis – oldal azonban többszöri próbálkozás után is elutasított, vagy volt, hogy teljesen ki is dobott a rendszer. Így újra és újra le kellett kérnem a számkódot, hogy továbbléphessek. „Vásárlóm” mindeközben – mint aki mit sem sejt – kedvesen érdeklődött: van-e még eladó portékám, illetve megérkezett-e már a pénz a számlámra.
3500 euró veszett oda
Nem sokkal az incidens után egy ismerősömnek szerettem volna átutalni egy kisebb összeget, de nem tudtam belépni a bankom mobilalkalmazásába. Ezen a ponton nemhogy gyanakodni kezdtem, de egyből leesett, mi történt. Olyan pánikroham tört rám, hogy nem bírtam kinyögni az éppen éjszakai műszakba készülődő férjemnek, hogy mi történt.
Mivel a számlához neki is volt hozzáférése, azonnal megpróbált a saját készülékén bejelentkezni – mindhiába. Majd felhívtam a bankomat, de még a születési számomat is elfelejtettem a sokk hatására. Elő kellett kotornom a személyi igazolványomat, hogy egyáltalán utána tudjanak nézni a történteknek.
Ahogy sejtettem, lopás történt. Pontosabban valójában én magam hagytam jóvá a tranzakciókat (vagyis a pénz leemelését a számlámról). A „hibásan” beírt SMS-kódok nem is voltak hibásak: ezt csak a jól kitalált hamis rendszer hitette el velem, hogy a csalók visszaélhessenek a jóváhagyásommal. Ráadásul a fiókomon keresztül két számlához is hozzáfértek. Az egyiken a házfelújításra szánt megtakarításunk volt, a másikat pedig nemhogy lehúzták, de tartozást is felhalmoztak rajta, amit nyilvánvalóan vissza kellett fizetnünk a banknak.
Összesen 3500 euró veszett oda. Több tételben és több országban fizettek az elektronikus kártyámmal, amelyet ugyancsak ők aktiváltak. Hiszen ezt a fizetési lehetőséget korábban nem élveztem soha. Másnap elmentem a rendőrségre, és jelentettem a történteket. Illetve a bankhoz is íródott egy panaszlevél, miszerint a kártyám illetéktelen kezekbe került, s a beleegyezésem nélkül emeltek le róla pénzt. Még mindig naiv voltam: hittem abban, hogy az illetékes szervek mellém és az igazság mellé állnak – hiszen ez lenne a dolguk. Ehelyett még az ügyet is ejtették.
Kiderült: az SMS-kódok arra szolgáltak, hogy hozzáférést engedélyezzek más készülékeknek, amelyek így a bank alkalmazásán keresztül beléphettek a fiókomba. Tehát valójában nem volt alapja a vádaknak. Az, hogy emögött totális félrevezetés állt, senkit sem érdekelt. „Legközelebb legyek szemfülesebb, és ne kattintsak rá semmilyen linkre!” – hangzott el a nyomozó szájából.
Hogyan tovább?
Az első napokban elképesztően szégyelltem magam a családom előtt, tükörbe sem tudtam nézni. Naphosszat azon rágódtam, mit tegyek. Hogyan tovább? Hogy fogom mindezt jóvá tenni? Otthon voltam a két gyerekemmel, és úgy éreztem: szétfeszülök a haragtól, a bűntudattól és a tehetetlenségtől.
Ám szerencsére nem vagyok az a fajta, aki beletörődik a sorsába, és csak sopánkodik cselekvés helyett. Így mérlegelni kezdtem, hogyan tudnám a kárt mihamarabb helyrehozni. Mivel a pénz nem hullik csak úgy az ember ölébe, arra gondoltam: folytatom a babaholmik eladását egy megbízható platformon keresztül, illetve amikor csak tudok, dolgozni fogok. Hiszen kézműves vagyok, mellette egy kicsit író is: nekiálltam hát varrni és újra írogatni. Illetve megkértem a követőimet, hogy ha módjukban áll, vásároljanak tőlem valamit – ezzel is segítve a felépülésünket.
Szárnyakat kaptam
Az igazat megvallva azóta sem álltam meg. Közben a fiam egyéves lett, a lányom megkezdte az óvodát, és ha akad mellettük néhány szabad percem, azt munkával töltöm. Annyi a különbség, hogy már egyszer sem jut eszembe, miért kerültem ebbe a helyzetbe. Már nincs bűntudat és jóvátétel. Már nem számít, hogy csalás áldozata lettem, és az a tény sem foglalkoztat, hogy ha mindez nem történik meg, most gondtalanabbul telhetnének a napjaim.
Az alkotás világéletemben az elemi részem volt. Az anyaság korai szakaszában nehezemre is esett távol tartanom magam tőle. Ez a váratlan helyzet viszont egy csettintésre visszarántott a szeretett kedvtelésemhez: így most, bár kőkeményen dolgozom, szárnyalok is egyszerre. A napjaim sokkal színesebbek és élhetőbbek, mint ha csak pelenkázásról, szoptatásról és gyermeknevelésről szólnának. A kihívások közt megerősödtem, és időközben az anyagi károkat is sikerült helyrehoznom.
A népmese úgy tartja, hogy a körtefáról csak az szakíthat gyümölcsöt, aki energiát nem sajnálva teszi a dolgát, és jósággal fordul a környezete felé. Az átverést, hogy alattomosan csőbe húztak, szorgalommal és munkával igyekszem felülírni. Mert – lehet, hogy naivan, de – még mindig azt hiszem, hogy az egyetlen helyes út a becsület.
