Bemutatkozik: Zirig Árpád, a főállású apa.
Zirig Árpád (42) Dunaszerdahelyen született, járt iskolába, de több mint egy évtizede Magyarországon él. Pontosabban Verőcén – feleségével és három gyermekével: Pirivel, Zsigával és Rozival. Árpád gasztronómiai szakíró és televíziós szerkesztő. A Csak az reszel neked almát, aki igazán szeret című írásával 2019-ben elnyerte a Média a Családért Alapítvány fődíját.
És József?
Az apát, Józsefet csak futólag említik meg a karácsonyi történetekben. A mai történetekben az apa is a helyére került. Sőt, sokszor az apa marad otthon a gyerekekkel. Vajon mit érez egy főállású apa? Zirig Árpádot (42) kérdeztük, akit a TV Paprika szerkesztői listájáról ismerhetnek.
– Első gyermekem születésekor 31 éves voltam – kezdi Árpád. – Különösebben nem készültem az apaszerepre. Gimnazistaként gond nélkül átpelenkáztam az egyik barátom kistestvérét, a saját gyerekeimnél miért lett volna ez másképp? Legkisebb lányom, Rozi, nyolchónapos volt, mikor feleségemmel úgy döntöttünk, főállású apa leszek, ő pedig visszamegy dolgozni. Ha az ember vidéken él, és kisgyermekeket nevel, nehéz megoldani az ingázást Budapestre. Az ment vissza dolgozni, aki jobban keresett.
– Nem érezte úgy, hogy feladta a karrierjét?
– Már több mint tíz éve itt élek. Dolgoztam a Totalcarnak, újságot írtam az Origónál, ahol aztán a Táfelspicc nevű gasztronómiai rovat vezetője lettem; s közben elkezdtem televíziós műsorokat is szerkeszteni. Mikor a gyerekekkel otthon maradtam, átálltam home office-ra. Később, mikor a Magyar Konyhához kerültem, már otthonról dolgoztam.
Ez tulajdonképpen egy fél munkahely, az online felület felelős szerkesztője vagyok, s mellette annyi más feladatot vállalok el, amennyi belefér. Az én időbeosztásom rugalmasabb, mint a feleségemé, így a gyerekeket el tudom látni.
– Mit jelent főállású apának lenni? Mi, nőként tudjuk, hogy mit jelent napi 24-ben anyának lenni...
– Soha nem komplikáltam túl a dolgokat, ha kellett, fogtam a három gyereket, és elmentem velük nagybevásárlásra. Volt, hogy valamelyik épp a karomban aludt, a többi meg felfedezte, mi van a polcokon. Nem volt lehetőségünk arra, hogy másképp csináljuk. A nagyszülők távol éltek, néha ugyan bevontunk külső segítséget, de alapjáraton igyekeztünk mindent önerőből megoldani. A főzésnél például a pultra ültettem a gyerekeket, és legalább kóstolással próbáltam őket bevonni. Egyébként mediterrán típusú apuka vagyok. Hangos családból származom, ahol a szüleim is teret adtak az indulatoknak; nálunk sincs másképp.
– Egy fia és két lánya van. Másképp neveli őket?
– Nem. Ha valamelyikük el akar velem jönni motorozni, vagy épp szeretné megnézni a konyhakéseimet, megteheti. Nem lennék önazonos, ha korlátokat állítanék eléjük csak azért, mert lánynak, vagy fiúnak születtek. Hiszen én is örömmel töltök el több órát a konyhában. Felesleges előre kijelölni szerepeket, az ember úgyis ösztönösen fog cselekedni.
– Szerveznek apa és fia, apa és lánya programokat?
– Ezt csak akkor lehetne kivitelezni, ha mindkét szülő ráérne, ami nálunk ritka eset. Az, hogy az embernek nincs kötött munkaideje, magával hozza azt a hátrányt is, hogy állandó munkaideje van. Sokszor hétvégén is megtalál a munka, vagy az is előfordulhat, hogy épp iskolába járok. Frissen végzett gombaszakellenőr vagyok, így gyakran járom az erdőt. Igyekszem a gyerekeknek is átadni a tudásom, mert fontosnak tartom, hogy megismerjék a körülöttünk levő világot. Van ugyan saját kertünk, de melyik gyerek szeret kertészkedni? Édesapámnak Beketfán 150 gyümölcsfája volt, a gyerekkorom jelentős részét ott töltöttem; de nem igazán szerettem. Mégis akaratlanul is magamba szívtam ezt-azt, és később a hasznomra vált. Talán a gyerekeim is így lesznek vele.
– Miben tud mást nyújtani a gyerekeknek, mint amit egy anya tud?
– Erre nem igazán tudok válaszolni. Például szeretek reggelente hangos zenét hallgatni, olyan is volt, hogy pizsamában pogóztunk. Nagylányom ötödikes, fiam másodikos, a legkisebb lányom pedig elsős: azt gondolom, elég nagy feladat reggelente agyérgörcs nélkül eljuttatni őket időben az iskolába. Aki nem azt mondja, hogy a reggel a túlélésről szól, az hazudik. (Nevet.) Nekem főnyeremény, hogy látom a gyerekeimet felnőni. Napközben a munkámmal foglalkozom, ebédet főzök, majd szépen sorjában érkeznek haza a gyerekek. A porszívózás, a mosogatógép ki-be pakolása is belefér a napomba, de a mosott ruhák összehajtogatását kihagyom.
– Laza szülőnek tűnik. Miben szigorú?
– Nem veszünk például energiaitalt, és nem nézünk tévét. Szoktak is rajtam nevetni, hogy úgy szerkesztek televíziós műsort, hogy nincs tévénk. Van viszont egy idősáv, amikor nézhetnek az interneten videókat, vagy a Netflixen filmeket. Így jobban meg lehet szabni, hogy mi az a tartalom, amivel találkozniuk kell. Van rendszer az estéinkben is, olyankor olvasunk nekik, vagy ők olvasnak. A nagylányomnak elmeséltük az egész Harry Potter sorozatot, de a kicsik is hallgatták. Persze, a filmet a durva látványelemekkel nem látták, így nem volt számukra félelmetes a történet, mert ők maguk képzelték el a jeleneteket. A könyvben szó esik a Cruciatus, kínzó átokról. Nálunk az a csiklandozós átok; ilyenkor jön a fiam, hogy „krúciózzam meg“. Ez annyit tesz, hogy csiklandozásra, puszilgatásra vágyik.
A fiam hároméves volt, mikor a kezébe adtam a japán séfkésemet, és megmutattam neki, hogyan kell szakszerűen szeletelni. Nem félni kell tőle, hanem megtanulni használni. Sokszor hallom, ahogy fiam odamegy a hűtőhöz, kipakolja, és nekiáll zöldségsalátát készíteni. Néha pont a nővérének: egy kicsit olyan, mint én, szeret etetni.
– Megkérdezhetjük, hogy milyen volt a gyerekkora? Otthon biztosan nem japán késsel kergették.
– Átlagos kisgyerek voltam, viszont már óvodás koromban megtanultam olvasni. Édesapám pedagógus, édesanyám óvónő volt, soha könyvet nem vettek ki a kezemből, akkor se, ha nem nekem való volt. Elsős koromban már az Egri csillagokat olvastam, és illusztrációkat gyártottam hozzá. A Tüskevárat vagy negyvenszer olvastam. Nem éreztem magam ettől különlegesnek, sokkal inkább csodáltam Nyári Zolit, aki tudott kézen állni, és egy keréken egész hosszan biciklizni. Na, az igazán menőnek számított!
– Említette, hogy halmozza a szakmákat, szakácsképzőbe is járt...
– Van még gyümölcspálinka-gyártó középfokú végzettségem is! Már nyolcadikban szerettem volna szakács lenni, de édesapám végül meggyőzött, hogy menjek gimnáziumba. Felnőttként újból előtört belőlem a vágy, hogy szakemberektől lessem el a főzés egy magasabb szintjét.
– Miként zajlott a csallóközi ízek és a modern konyha találkozása?
– Anyám a lelkemben él: ő az indíttatás, a gyökér és a motiváció. De nem utánzom kényszeresen az ő mozdulatait, nem készítek ugyanúgy dolgokat, mint ahogy ő csinálta. Bár azzal, hogy ő meghalt, néhány dolog nyitva maradt. Fogalmunk sincs, mitől volt olyan finom a töpörtyűs pogácsája, mi az, amit a szívén kívül esetleg még pluszba belerakott. Anyum után maradt kilenc uborkabefőtt, és mi még nem tudunk pont olyan felöntőlét készíteni, amilyen az övé. Sógorom ötlete volt, hogy minden évben egyet kibontunk, és összehasonlítjuk az övékkel meg a miénkkel, hogy van-e már olyan. Van tehát kilenc szezonunk arra, hogy megtanuljunk olyan uborkabefőttet csinálni, mint amilyen anyámé volt.
– Mi az, amit még a Csallóközből magával vitt? Az írásai alapján: rengeteg emléket.
– Apámtól a keményfejűséget és a betűket, anyámtól és nagyanyámtól meg a főzést, mint szeretetnyelvet. Szerettek etetni, én pedig szerettem enni. Ennél csodálatosabb szimbiózisa egy gyerek-anya-nagymama kapcsolatnak nincs is. A szeretett embert jóllaktatjuk azzal, amit főztünk neki. Nagyon fiatal voltam még, amikor meghalt anyai nagyapám, aki Izsán volt hentes. A vonzódásomat a húshoz tőle örökölhettem. A szemlélet, hogy az állatot a fejétől a farkáig feldolgozzuk, ugyancsak tőle jön: sokszor szándékosan olyan részeket vásárolok a hentesnél, amit inkább senki nem vesz meg. Egy steakben nem látok akkora kihívást, mint amit egy marhatőgy, vagy egy malacfej elkészítése jelenthet. Nem beszélve arról, hogy ez tiszteletadás az állattal szemben is, hogy nem képezünk maradékot, ha már elvettük az életét.
– A recept honnan jön, kipattan a fejéből?
– Ismerem az állatok anatómiáját, hobbiból egy szakácsképzést is elvégeztem. Úgy gondolom, nem a receptek a fontosak, sokkal inkább a technológiák, amik alapján tetszőlegesen tudunk recepteket alkotni az éppen otthon levő, vagy szezonálisan kapható alapanyagokból. Ha ehhez még növényismeret is párosul, akkor már semmi sem kötheti meg a kezünket. A cukrászat például azért nem vonz, mert ott pontos grammok és kötött szabályok vannak. Azért egy piskótatortát tetszőleges krémmel bármikor meg tudok sütni.
– A gyerekek a kevésbé populáris testrészekből származó ételt is elfogyasztják?
– Néha azt gondolom, hogy válogatósak – de amikor látom más gyerekét, mindezt visszaszívom. Az egyik penészes sajtot eszik, a másik meg hidegen szeleteli a marhapofát a szendvicsre.
A kedvencük persze a paradicsomos spagetti. Amúgy örömmel nyújtok házi tésztát, a lasagne készítésekor mindig jönnek segíteni. De egy jó húslevesért is ölre tudnak menni.
– Akinél ekkora kultusza van az ételkészítésnek, annak fontos, hogy együtt üljön asztalhoz a család?
– A feleségemnek fontosabb, mint nekem. Mi nagyon boldogan eszünk a deszkáról, a pultnál, ő viszont szereti, ha összeülünk. Azt hiszem, ez így van rendjén: néha anya szigorú, néha meg apa. Hétvégente azért együtt ülünk az asztalhoz. Mióta tart a világjárvány, feleségem is sokat dolgozik otthonról, így sokszor tudunk kettesben is ebédelni. Édesanyám idén eltávozott, így édesapám is, aki már a közelünkben lakik, gyakori vendég ebédidőben.
– Azt mondja, az esetek nagy százalékában Ön főz. Napi hobbi lett belőle?
– Ez is a családi örökségem része. Így mutatom ki a szeretetemet, hogy főzök. Sokszor hajlamos vagyok túlgondolni, még egy kis szószt redukálni, rittyenteni valami ropogós textúrát a körítéshez, aztán hirtelen lesz plusz három koszos edény mellettem; de mindez végtelenül szórakoztat. Van éttermi gyakorlatom is, ami megtanított arra, hogy pontosan tudjak számolni a főzési idővel. Aztán van, hogy újratervezek, mikor kiderül, hogy még sincs fokhagyma; de a konyha ilyen, néha rögtönözni kell.
– Milyen lesz a karácsony? Ilyen előélettel a menüsor megtervezése biztosan könnyen megy.
– Igen. Néha tizenöten is vagyunk az ebédnél. Az egyetlen stressz, ha valaki késik. Nem kötekedésből mondom, hogy pontosan délben eszünk, hanem mert egyszerűen akkor meleg az első fogás, a soron következő pedig tíz perccel az első után lesz fogyasztható. Igyekszem minden évben valami új étellel előrukkolni, bár vannak fix dolgok. Általában 4-5 fogásos ételsort állítok össze, és már két nappal a karácsonyi ebéd előtt elkezdek készülődni. A karácsony nekem arról szól, hogy főzhetek a széles családnak is; az ajándékvásárlás, a fények és a füzérek nem az én világom. A konyhában viszont kiteljesedek.
