Ma van augusztus 20-a, Magyarország születésnapja. Gyerekkoromban az ünnep után hajmeresztő gyorsasággal találtam magam újra az iskolapadban. Véget ért a végtelennek hitt nyár, és a lecke fölött görnyedve gondoltam vissza az összegyűjtött emlékekre. A fagyikra, a strandolásra, a horzsolásokra, a paradicsom édes ízére, a paprika roppanására és a könyökömön csorgó dinnyelére. Miközben az idei ünnepről merengtem, egy igazán kedves emlék kúszott be gondolataim közé. Egy kedves emlék egy régi augusztus 20-áról...
Augusztus 20-a a magyar államalapítás és az államalapító Szent István király emlékezetének ünnepe. Ám nem volt ez mindig így! Jó ideig csak egyházi ünnepként volt jelen, majd Mária Terézia nyilvánította nemzeti ünneppé.
A szabadságharc leverését követően az ünnep csak az 1867-es kiegyezés után nyerte vissza régi pompáját, a két világháború közt pedig felerősödött a Szent István-i „Nagy-Magyarország” emlékezetével. 1945 után mint a kenyér ünnepét, a szocializmus ideje alatt pedig a Magyar Népköztársaság alkotmányának napját ünnepelték. A magyar Országgyűlés végül 1991-ben nyilvánította hivatalos állami ünneppé Szent István napját.
Ezek az emlékeim még a 2000-es évek elején történtek. Akkor, amikor a pillanatban éltünk, és a velünk történt eseményeket – legyenek azok ünnepiek vagy hétköznapiak – nem memóriakártyákon meg virtuális felhőkön őriztük, hanem agyunk egy olyan részében, ahol a „nosztalgia-alapanyagot” halmoztuk. S mindezt azért, hogy később, boldog emlék formájában, a legváratlanabb pillanatokban törjenek ránk, mosolyt csalva arcunkra. Épp Siófokon nyaraltunk, legfeljebb kilencéves lehettem. Nem igazán érdekelt más, csak az, hogy reggeltől estig strandoljunk, és úgy két-három óránként elnyaljunk egy fagyit. A pancsolás lelkes rajongójaként reggel hatkor már a vízben voltam.
Emlékszem, ez akkoriban történt, amikor a Balaton vízszintje különösen alacsony volt. Még a parttól távolabbi részeken is nagy homokpadokra bukkantunk.
Az egyik ilyen homokpadon a szüleimmel közösen építettünk egy egészen pofás kis homokvárat, amit aztán megtámadtak a kalózok és egy Plesiosaurus. Így csak egy kis kupac jelezte a valaha dicső vár helyét, de hamarosan azt is elmosták a Balaton mindig más színű hullámai. Reggelire egy pohár kakaót és egy elképesztően duci fánkot kaptam. Ültem a pékség teraszán, a hajamból csöpögött a víz, egyik kezemben a fánkot, a másikban pedig egy stresszlabdát fogtam.
Néha összetévesztettem a kettőt, így a fánk hamar lapos lett. Persze még így is finom volt. Reggeli után, meglepő módon, ismét strandoltunk. Emlékszem egy furcsa külsejű nyolcvanéves nénire és egy döglött halra, aminek a pofájába valaki egy cigarettát dugott.
Szent István eredetileg augusztus 15-ét, Nagyboldogasszony napját avatta ünneppé, s csak később, Szent László király tette át a napot augusztus 20-ra. Istvánt ugyanis 1083. augusztus 20-án avatták szentté. (© Domingo Levia / Only World / Only France / AFP)
Jót nevettem rajta, aztán futottam is a csúszdára, nehogy megelőzzön a fiú, akivel mindig csúnyán néztünk egymásra. Valahol a hátam mögött egy gyerekméretű, de bácsiarcú ember háromkerekű biciklijével körözött a strandon, és egyre csak azt kiáltotta: „Mais, mais, mais, bitte!” Ami magyarul annyit tesz: Kukoricát tessék!
Mi is a strandon ebédeltünk, megettem vagy tizenkét kakaós palacsintát, mire a büfés néni annyira megkedvelt, hogy ott akart tartani reklámarcnak.
Délután cirkuszba mentünk, és életemben először (erős a gyanúm, hogy utoljára is) felülhettem egy elefánt hátára.
Elképesztően aranyos kobakja volt. A tetején, mint valami kopaszodó kefén, meredtek felfele a szőrszálak. A mai napig minden bácsiról, akinek hasonló frizurája van, eszembe jut az a pillanat: ahogy az elefánt hátán ülök egy olyasmi szőnyegen, mint amilyen a nagymamám nappalijában volt.
Este kimentünk a partra, hogy onnan nézzük meg a tűzijátékot. A kezemben azt a kis vízipisztolyt szorongattam, ami egy újságosnál vásárolt Donald kacsa-magazinhoz dukált, ám amikor megláttam a földi paradicsomot (vagyis egy rózsaszínben pompázó gumicukorstandot), a vízipisztoly a micimackós rövidnadrágom zsebébe csusszant, és legközelebb otthon került elő, amikor anyukám összegyűjtötte a kirándulás alatt felgyülemlett szennyes ruhát.
Akár órák is eltelhettek, miközben elvesztem a gumicukorral teli vödrök között. Savanyú gumigiliszták, átlátszó zöld békák és pillecukrok, amiknek a befalása után az ember két hétig nem kíván édességet. Végül a cápa formájú gumicukor mellett döntöttem. Akkortájt láttam A cápa című filmet, így még a fürdőkádban is arra vártam, mikor harap majd ketté egy nagy fehér cápa. Borzasztó elégedett voltam magammal, amikor végül én haraptam ketté.
Mire mindet befaltam, az egész part megtelt. Anyu és apu is erősen szorították a kezem, nehogy véletlenül elkeveredjek. Végül egy olyan helyet kerestünk, ahol kisebb volt a tömeg.
(© Yu Kodama / Getty Images)
Így alakult, hogy a térdig érő vízben álldogálva néztük végig a tűzijátékot. Tátott szájjal lestem a felettünk elterülő sötétségben felrobbanó színkavalkádot.
Piros, sárga, zöld és lila virágok nyíltak az égen, miközben remegő tükörképük elúszott mellettünk. Mintha a kikötőben ringó hajók virágszőnyegen lebegtek volna. Mire véget ért a fényparádé, rájöttünk, hogy vagy ezren követték a példánkat. Olyan sűrűn álltak körülöttünk az emberek, mintha csak a nádasba tévedtünk volna. Akkor éjjel mosollyal az arcomon aludtam el, és most, hogy visszaidézem azt a napot, ugyanolyan mosolyra húzódik a szám.
