Milyen volt egy századfordulós műterem? Ki mindenkit láthatunk a fotókon, és milyen eseményekről készíttettek fényképet az emberek? – Ilyeneket kérdeztünk Méry Erzsébettől, aki szenvedélyesen gyűjti a bélyeges téglákat és a régi fényképeket.
Bizonyára sokan találkoznak régi téglákkal a bontások során. Van címeres tégla, monogramos tégla, évszámos, és mindegyik szép – a sárga és a vörös árnyalataiban pompáznak. Titokzatosak is, mert titkos történetekről mesélnek, hisz valamikor valamelyik falban tanúi voltak régi életeknek.
Szüleink, nagyszüleink gyermek- és fiatal korának tárgyai ma már kiállítási tárgyak. Sőt, sok olyan múzeumi emlékkel is találkozhatunk, amely bizony a mi játékos polcunkon is ott csücsült. Pedig nem is volt az olyan régen! Vajon pár év múlva az okostelefonok is tájházakban várják majd a látogatókat, mint letűnt korok emlékei?
Hátizsákkal körbejárni a világot... Ezt kukázhatom. Az utazás most úgysem jöhet szóba, és amúgy sem indulhatok el. Ki készítené el a gyereket minden reggel?...
Éppen sorra kerülnénk, már kevésbé vagyok ingerült, inkább csak elcsigázott. Berobog – szó szerint – egy anyuka a kislányával, nem néz senkire, megelőz, bekopog. Végh Koncz Csilla jegyzete a váróteremről.
"Van a karácsonyban valami, ami újra meg újra visszaröpít magunkhoz, az emlékeinkhez, vágyainkhoz, egész gyermeki lényünkhöz, amellyel még mindig tágra nyílt szemmel, ámuldozva várjuk a csodát a titokzatos ajtó mögött."