Éppen sorra kerülnénk, már kevésbé vagyok ingerült, inkább csak elcsigázott. Berobog – szó szerint – egy anyuka a kislányával, nem néz senkire, megelőz, bekopog.
Kérdőn nézünk rá, mi, akik már közelebb húzódtunk az ajtóhoz, közelebb a célhoz. Az orra alatt mormog: az ő gyerekének napok óta negyvenfokos láza van. Csak mi halljuk, akik abban reménykedünk, hogy bejutunk, mielőtt bezár a bazár, és a nővérke kiszól, hogy nagyon sajnálja, de ma már nem hívnak be senkit, csak az újszülöttek és anyukáik jöhetnek ellenőrzésre, tanácsadásra. Jöjjünk vissza holnap, a túlzsúfolt váróterembe, ahol mindenki köhög.
Igazi remekmű, ahogy a még csak éppen totyogó, a valamivel nagyobbacska, az egészen nagy gyerekek és anyukáik köhögőszólama keveredik. Csak egy, egyetlen egészen kis ablak van nyitva. Ha kinyitnék még egyet, legalább tizenöt anyuka támadna rám vérben forgó szemekkel a huzat miatt. Tudom, láttam már ilyet. Inkább szívja mindenki a bennrekedt levegőt. Főleg, hogy ötből három gyerekre rá sem szólnak, hogy tegye már a kezét a szája elé. Lehet, hogy nem is segítene. Tehetetlennek érzem magam.
A nővérke egyelőre nem szól ki. Lassan tizenegy óra. Nem akarok már itt lenni. Elindulni sem bírtam. De már második éjjel nézem rémülten a lázmérőt, és aggódva figyelem a gyereket, mert sír, mert nyöszörög, és mert már megtettem mindent, amit orvosok vagy amit a régmúlt nagymamái tanítanak. Tehetetlennek érzem magam. A láz nem akar lemenni, a köhögése a hasában kézzelfogható. Megjósolták előre, hogy az oviban ez lesz.
Szóval elénk tolakodott ez az anyuka, próbálok empatikus lenni, megértő maradni. Nem tehetek róla, nem tudom sajnálni, persze nem is ugrok fel és lököm félre, csak fortyogok magamban.
Meglátom a kislánya arcát, a lázas szemeket. Mégis megsajnálom. A saját gyerekemet simogatom. Mindjárt bejutunk. Amúgy negyvenfokos lázzal miért nem fekszik az ágyban ez a kislány, beborogatva? Hideg zuhany, ecetes krumpli? Nem értem. De értem. Hisz én is harcolok. Semmit nem tudok beadni, még lázasan is visít, üt-rúg, ledobja a borogatást.
Nem eszik, alig iszik. Hiába magyarázom, hiába mesélek, hiába mondom, hogy így nem lesz belőle erős tűzoltó. Nem hat. Hát elhozom ide az orvoshoz, ahol majd kapunk egy receptet. És azzal mi lesz? Ha a lázcsillapítót is úgy kellett belerejteni valamibe.
Mihez kezdünk a gyógyszerrel? Látom magam előtt, ahogy lefogom, a szájába próbálom csepegtetni, ahogy kiköpi vagy inkább rám köpi. Jó buli lesz. Muszáj valami más megoldást kitalálni.
Sorra kerülünk, még vetek egy pillantást a többi várakozóra, egyre többen és többen lesznek. Azt sem tudják, ki az utolsó a sorban, ki mikor következik. Benn nyugalom van, szerencsére. A lányom mackót rajzolt a doktor néninek és külön a nővérkének. Talán neki nem volt olyan borzasztó az ajtón kívül. Egy kicsit megkönnyebbülök.
