Három gyerek, háztartás, munkaigényes vállalkozás, távúton egyetem – és egy különös hobbi. Bevezetőként ennyit kell elmondanunk erről a melegszívű fiatalasszonyról.
Méry Erzsike sohase fáradt? De igen, néha fáradt. A kis motor azonban, amely mindig előre hajtja, nem pihen benne. Még írogatni is van ideje, mert annyi élménye van, hogy nem bírja magában tartani. Íme, egy igazi kíváncsi ember.
Másokon kellett segíteni
Somorján születtem, s ott is élek. Eredetileg egészségügyi középiskolát végeztem, és amikor 1985-ben letettem a hippokratészi esküt, azt hittem, hogy ez egy életre szól. Szívvel-lélekkel kezdtem el a munkát. Első munkahelyem egy csecsemőintézetben volt, ahol mi, egészségügyi nővérek és apácák beteg gyerekeket gondoztunk. Olyan betegeket, akik nyitott gerinccel, vízfejjel, mozgásszervi betegségekkel születtek. Az első terhességemet úgy hordtam végig, hogy havonta meghalt egy kisbaba a kezeim között. Aztán egymás után megszülettek a gyerekeim, hat év alatt három. Összesen nyolc évet voltam kisebb megszakításokkal gyermekgondozási szabadságon.
Közben dolgoztam idősek otthonában is, mert kórházi osztályra nem mehettem, hiszen műszakozást a gyerekek mellett nem vállalhattam. Szerettem ott is, de a gyakori halál látványa nagyon megviselt. Pedig megtettük a lakókért, amit lehetett. Végighallgattuk, hogy milyen volt az életük, fölnevelték a gyerekeiket, aztán meg néztük, hogy a gyerekek a nyugdíj napján eljönnek, és elviszik tőlük a pénzt az utolsó fillérig. Közben jött a rendszerváltás, megszűntek a bölcsődék, ahol dolgozhattam volna. Akkor úgy gondoltam: ha ennyire nem kellek az egészségügynek, akkor valami mással kellene foglalkoznom!
A váltás
Nagyon szerettem a könyveket. Úgy gondoltam, hogy a könyvterjesztéshez semmiféle különösebb tudás nem szükséges. Na, ebben hatalmasat tévedtem! Kiváltottam a vállalkozást, és könyveket kezdtem árulni. Volt egy kis Fiatom, a nagyraktárban megvettem a könyveket, amelyekről úgy gondoltam, hogy kellenek az olvasóknak, bepakoltam az autóba, és elindultam. A községi és más hivatalokban árultam közgazdasági, jogi szakkönyveket, az iskolákban szótárakat, például az itthon kiadott magyar–szlovák, szlovák–magyar szótárt, amelyet a tankönyvkiadó be akart zúzatni, mert nem fogyott. Egész alacsony árért ideadták az elfekvő hat-hétezer példányt, én pedig eladtam, mert akkoriban nem volt más ilyen szótár, és az iskoláknak jól jött.
Hetente egy-két alkalommal kiutaztam a terepre, jó áttekintést szereztem arról, hogy mi hiányzik a könyvpiacon. Akkor támadt az a gondolatom, hogy ha egy könyvet nagyon keresnek, és nincs a piacon, mi lenne, ha én kiadnám.
Ez 1996 végén történt, ekkor jelent meg az első saját kiadású könyvem: egy jogi szakkönyv, a hivatali ügyvitel. Beletaláltam a közepébe, mert ha van a szakirodalomban bestseller, akkor ez az. Hiánycikk volt. Létezett ugyan egy régi kiadás, de ezt át kellett volna dolgozni. Férjemmel megkerestük és megszólítottuk a szerzőt, aki azonnal hajlandóságot mutatott egy új könyv megírására. Így kezdődött.
Heuréka Kiadó néven működünk, a szervezést és ügyintézést, a technikai szerkesztést ketten végezzük a férjemmel, a szöveggondozást külső munkatársakra bízzuk. A férjem villamosmérnök, a számítástechnika a szakterülete. Ma egy könyv elkészítéséhez gyakorlatilag elég egy számítógép. Ebből kifolyólag önellátóak vagyunk: a nyomdai előkészületeket, a csomagolást és a terjesztést is magunk végezzük. És miközben beindítottuk a vállalkozást, én újabb érettségi vizsgát tettem egy kereskedelmi akadémián, mert ugye, a könyvet nem elég kiadni – eladni is tudni kell! 1999-ben fölvettük a kapcsolatot a Comenius Egyetem Jogi Karával, és azóta szinte az összes tankönyvüket, a kiadói osztályukkal együttműködve mi készítjük. Saját kiadású tankönyveinket viszont Szlovákia összes jogi egyeteme használja. Kiadványaink, kommentált törvénykönyveink ott vannak Brüsszelben, Strassbourgban, az Európai Unió jogi szerveiben. Az elmúlt tíz évben teljesen erre specializálódtunk.
Hosszú az út az egyetemig
Közben kacsingattam a szépirodalom felé. Egy időben rendszeresen írtam az Új Szónak (2004–2005). Éreztem azonban, hogy a magyar stilisztikát nem tudom úgy, ahogy szeretném. Gondoltam, hogy jó lenne valami újat tanulni. Abban a korban voltam, amikor a gyerekeim kezdtek leszakadni rólam. Ilyenkor az embernek át kell rendeznie az életét. Jelentkeztem a komáromi Selye János Egyetemre, és először a magyar–földrajz párosítást választottam, mert nagyon szeretek utazni is. De aztán nem sikerült akkreditáltatni a földrajzot, ezért másik szakot kellett választanom. Most a magyar nyelv és irodalom–kateketika szakot látogatom, és végtelenül büszke vagyok arra, hogy a gyerekeimmel egy időben járok egyetemre. Én negyedikes vagyok, Dávid harmadéves matematika–informatika szakon, Lilla pedig másodéves közgazdász.
A vállalkozásnak megvan az az előnye, hogy magam osztom be az időmet. Amikor lazább napom van, akár az irodában is tanulhatok. Hét közben, amikor a kollégiumban vannak a gyerekek, és nem kell vacsorát főzni, nem bambulok a tévé előtt, hanem olvasok vagy készülök. Tudom, mindez szinte lehetetlen lenne, ha férjem és köztem nem működne tökéletesen a munkamegosztás. Huszonhárom év házasság után is ő a legjobb barátom, és a mániáimban a legnagyobb támaszom.
A téglák
Volt egy idő az életemben, amikor úgy éreztem: valami újat, mást kell kezdenem. A kert is ennek a része. A kertben a természet törvényei uralkodnak, itt nincs alattomoskodás, minden úgy működik, ahogy működnie kell. Ha van egy félórám, akkor fölpattanok a biciklire, és kimegyek a kertbe. S hogy a gyerekeim is szeressenek a kertben lenni, építettünk egy kis sellencet, egy négy lábon álló tetőt, azután arra gondoltunk, hogy kellene egy kis sütögető is. Rábukkantam egy magyarországi kemenceépítő szakemberre, aki megrajzolt egy tervet, hogy mit is lehetne építeni. Téglából. S ha már tégla, bontott téglára gondoltunk, mert ennek van patinája, története.
A kisebbik fiam, Ádám, aki építészeti szakközépiskolába jár, fölfedezett egy bontást a zsinagóga mellett. Később kiderült, hogy anyósom egykori szülőháza volt. Nemcsak „Somorja város”, azaz SV jelzésű téglákat találtunk itt (ezek a legújabbak, gyári téglák, és kevesen tudják, hogy például somorjai tégla van vagy hét-nyolcféle), hanem sokkal különösebbeket is: gyönyörű, régi téglákat. Az egyiken például egy téglaégető kéményes pecsétje volt, a másikon meg évszám: 1804.
Amikor ezek a gyönyörű téglák előkerültek, hatalmas döbbenet volt bennem. Miért csinálták őket ilyen szépre, ha végül mindegyiket befalazták valamelyik épületbe? Valóban csak a jobb tapadás érdekében?
A téglagyűjtés története
Vidékünkre a rómaiak hozták az égetett téglát, ez volt a tegula (ebből a latin szóból származik a magyar ’tégla’ szó, a téglamúzeum pedig tegulárium). Később, a korai Árpád-kortól már helyi téglaégetők is működtek. Nagy szerencsém volt, mert a mamáék szülőházában legalább harmincféle tégla volt. Nemcsak a ház építésekor, hanem a hozzáépítések alkalmával is másodlagosan felhasznált téglák. Jelzésekkel, betűkkel, monogramokkal, évszámokkal, három úszóhallal megjelölt téglák kerültek elő, s én csak csodálkoztam. Mint igazi lokálpatrióta, azt mondtam magamban: Somorján vagyunk, félrerakom a somorjai téglákat, megpróbálom kinyomozni az eredetüket, a történetüket, hogy honnan származnak, milyen korban készültek, mert minden tégla mesél...
Kezdtem érdeklődni, hogy melyik jel, betű mit jelent. Például a GBJ vagy BGU jelzés nekem nem mondott semmit. Azt se tudtam, hol nézzek utána a téglakészítésnek. A világhálón találtam ugyan néhány érdekes információt. Az évszámokról, például 1804, 1811, 1812 tudtam, hogy az égetés idejét jelentik. Tégláim közt jelentős méretbeli különbségek is voltak: volt kisebb, nagyobb, vékonyabb, vastagabb, mert csak a gyári téglák egyformák. A jelzéseknek is különböző fajtáik vannak: kidomborodó, bemélyedő, ezek kombinációja, kettősen bemélyedő és a többi. A tégla színe az összetételétől függ, az agyagtól, a víztől és az égetés hőfokától. Most már sok mindent tudok a téglákról, mert a téglagyűjtés nemcsak azzal jár, hogy az ember összegyűjti a téglákat, hanem helytörténetileg, urbanisztikailag, archeológiailag is vizsgálódik. Ma már tudom, hogy a BGU a bősi grófi uradalmat jelenti, a GBJ gróf Batthyány János, a CSM pedig Civitas Sancta Mariae, tehát somorjai tégla.
A gyűjtés rengeteg nyomozással, jelfejtéssel jár. És ez éppoly izgalmas, mint megtalálni egy-egy szép darabot! Az autómban mindig van kalapács meg kesztyű, és útjaim során ahol bontást látok, kiszállok, és gyűjtöm, amit lehet. Ezt a felfedező munkát nem lehet másnapra halasztani, mert a mai bontások úgy zajlanak, hogy reggel lerombolják a házat, és este már csak a letisztogatott munkaterület van ott. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen nő, akinek elsősorban nem virággal, hanem lehetőleg minél öregebb bontott téglával lehet a legnagyobb örömet szerezni. Ezt már tudják a barátaim, és bővül is szépen a gyűjteményem. Gyerekeim számára is példaértékű a gyűjtőszenvedélyem: hagyománytiszteletet tanulnak. Együtt örülünk olyan kétszáz-kétszázötven éves tégláknak, amelyek a mindennapokról mesélnek. Például azoknak, amelyeken két kismacskalábnyom, tyúklábnyom van, ahogy az állatkák végigfutottak a lágy agyagon...
És hogy hogyan lehet összekötni a könyveket és a téglamániát?
Gyűjteményem olyan szépirodalmi szövegekkel is bővül, amelyekben helyet kapott a tégla. Egyik kedvencem Kosztolányi Dezső A tégla című novellája. Téglagyűjtők egyesülete Magyarországon dr. Herczig Béla kezdeményezésével 2007-ben megalakult a „Monarchia” Bélyeges Téglagyűjtők Egyesülete. Ennek a közhasznú szervezetnek vagyok a regisztrált tagja. Célunk az, hogy az egykori Monarchia területén égetett és még föllelhető téglákat összegyűjtsük és katalogizáljuk. Az idő sürget, mert a szocializmus évei alatt régi városrészek tűntek el. Most viszont szuperszonikus gyorsasággal folynak az építkezések, és kinek van ideje meg kedve ipartörténettel bíbelődni? A magyarországi egyesület találkozókat szervez, és ott csereberéljük azokat a téglákat, amelyekből több van. Nekem is van már a visegrádi tégláktól kezdve, a börzsönyi téglákig mindenfajta téglám.
A somorjai téglákból bizonyára nekem van a legteljesebb gyűjteményem. Minden tégláról följegyzem, hol találtam, kitől kaptam, mikor épült az épület, amelyből származik. Még kezdő vagyok a téglamániások között, de hatalmas lelkesedéssel gyűjtöm, tisztítom, fotózom a téglákat, és a képeket elraktározom a számítógépben. Nagyon szeretnék egy adatbázist készíteni, amely akár nyomtatott formában is megjelenhetne. A környékbeli téglaégetőket is szeretném föltérképezni. A kapitalizálódás korában hajón vagy vonaton már messzebbre is szállítottak téglát. Találtam például Lakszakállason tatai téglát, vagy Nyitra környékén budapestit, mert a helyi téglaégetők adott idő alatt nem tudták elkészíteni a tervezett épülethez szükséges mennyiségű téglát. Már csak azért sem, mert akárki nem vethetett téglát. A téglaégetéshez komoly engedély kellett. Ilyet általában az kapott, akinek földje volt, vagyis agyaglelőhelye.
Téglajelek
A római téglába a rabszolga (vagy a légiós) jelként átlósan vagy kör alakban belehúzta két-három ujját. Esetleg hamuba mártott pálcával nyomtak bele pontot, kört vagy egyezményes jelzést. Téglaégetéssel az alsóbb, analfabéta népréteg foglalkozott, ezért gyakori, hogy a téglák betűjelzése hibás, fordítottak a betűk vagy a sorrendjük. Ez nem kis fejtörést okoz a gyűjtőknek.
Nagy számmal működtek egyházi téglavetők és -égetők is. Erről tanúskodnak a téglákon talált egyházi jelek: a kereszt, az IHS felirat vagy például a pálos rendiek PP jelzése. Híresek a katonai téglák, például a győri várkapitányok téglái. Ezek a legrégibb dátumozott téglák 1561-ből származnak.
Egyes téglákon olyan esztétikai gondossággal megtervezett pecsétek találhatók, hogy lehetetlen azt feltételezni, hogy csupán a jobb tapadás érdekében kerültek oda.
Miért kerülhettek hát a jelzések a téglára? Egyrészt azért, hogy ne lehessen ellopni őket. A jel azonosító jel volt, de minőségjel is. A jobb módú emberek épülő házuk összes téglájára rányomattatták a monogramjukat vagy a címerüket. A monogramos téglákat a legnehezebb beazonosítani, főleg olyan esetekben, amikor a tulajdonos nem volt közismert, nevezetes ember. A 17. és a 18. század elején monogramot és évszámot nyomtattak a téglába. A címereknél egyértelműbb a helyzet: jelenthettek főurat vagy akár települést. Rendkívül szépek a magyar címert ábrázoló téglák, a gyártó nevének kezdőbetűivel. Különleges ritkaságok az úgynevezett „beszélő téglák”. Felsőelefánti téglajele egy elefánt.
Később a téglajel kezdett minőségjelzővé válni. A kapitalizmus idején a jel már valamiféle cégjelzés volt. A 19. század végén és a 20. század elején reklámcélokat szolgált, és minőségértéke is volt. Körülbelül háromszázfajta téglám van, ami nem számít soknak. Viszont az is igaz, hogy mindössze egy év alatt gyűjtöttem össze. Becslések szerint a Monarchia idején és területén 15-18 ezer fajta bélyeges téglát égettek. Sehol a világon nem fordul elő ilyen mennyiségű pecsétes tégla, mint a mi térségünkben, ami azért arról is árulkodik, hogy elődeink szépérzéke még az olyan mindennapi használati tárgyakon is megmutatkozni kívánt, mint a tégla. A legtöbb gondot a megfelelő tárolás jelenti. Háromszázötven téglából már egy szép kiállítást lehet szervezni! Talán nemsokára nekem is sikerül.
