Frei Tamás most már arról is nevezetes, hogy írt egy érdekes, bátor és jó könyvet. A könyv megmutatja, hogyan történnek a dolgok a kulisszák mögött, hogyan fonogatják a hátunk mögött a világ – és életünk – írányítói a szálakat. Sok titokra fény derül, és sok érthetetlen dolgot megmagyaráz. Forró szívvel ajánljuk mindenkinek, aki nem csak nézni, de látni is akar!
Pontosan a megbeszélt időben érkeztem a Café Frei kávézójába. Könnyű vászoningben, napbarnítottan és borostásan Frei Tamás pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek könyve főhősét, Andrét elképzeltem.
Frei Tamás
– Most, hogy mondhatni, új életet kezdett, milyen érzés Frei Tamásnak lenni?
– Bonyolult – és mégis egyszerű. Abból a szempontból egyszerűbb, hogy az ember már nem másoknak akar megfelelni, hanem önmagának. Lecsupaszítottam az életemet: mertem visszavonulni. A regényírás kellemes tevékenység, bár nem látványos. A műsoraimat több millióan nézték, de a siker mögött ott volt a kényszer, hogy megfeleljek. Az írás nem erről szól. Arról írok, ami engem foglalkoztat. Ráadásul életem nagyobb részét most nem Magyarországon élem, hanem az olasz–francia határövezetben, Nizzában, ahol nem ismernek. Mindig feszélyezett, ha elmentem egy étterembe, és észrevettem, hogy rólam beszélnek.
– Több mint száz országot járt be a stábbal együtt. Ezzel szemben az írás magányos műfaj. Nem furcsa ez a hirtelen jött „nyugalom”?
– Mielőtt a tévéhez kerültem, rádióriporter voltam. Megesett, hogy egyedül elküldtek Szomáliába vagy a világ más zűrös helyére. Nem volt teher, mert nem kellett vigyázni a stábra, a százezer dollárt érő felszerelésre: csak önmagamért voltam felelős. Tévésként – annak ellenére, hogy imádtam a munkámat – pontosan ezt a magányt sírtam vissza. Azáltal, hogy műsoraimat a saját produkciós irodám készítette, munkaadóként nemcsak a munkatársaimért, hanem a családjukért, a megélhetésükért is én voltam felelős. Persze, kávéházaim továbbra is vannak – a Cafe Frei-láncolat ma már több mint száz embernek ad munkát.
Szeretem magam felügyelni az általam importált kávé útját. Ha kell, naponta beszélek skype-on a pörkölőmesterrel, a francia cukrásszal, az antwerpeni beszállítóval, a tanzániai termesztővel vagy akivel épp kell. Igyekszem a legapróbb részletre is odafigyelni. Másképp nem lehet hosszú távon sikeres egy vállalkozás.
– Visszatérve a kérdéshez: nyugalmasabb az életem, de nem unalmas. Köszönhetően annak, hogy jelenleg a 19 országban megjelenő nemzetközi lapcsaládnak, a Metropolnak vagyok a tudósítója. Számtalan helyre akkreditálnak, kezdve a cannes-i filmfesztiváltól, a milánói divathéten át, a monte-carlói teniszversenyig. Benne vagyok az élet sűrűjében. Nézem, hogyan ebédel Albert herceg a monte-carlói versenyen a díszpáholyban, és közben arra gondolok: a jelenet majd visszaköszön a regényemben...
– Első könyve, A megmentő egy konspirációs thriller. Miért pont ezt a műfajt választotta?
– A műfaj egyenes folytatása a televíziós pályafutásomnak. Az akcióregényírás ugyanazt az eszköztárat használja, mint amiről kint, Amerikában tanultam. A különbség csupán annyi, hogy a Dosszié készítésekor a feszültséget a reklám előtti percekben kellett kiélezni, a könyvíráskor oldalanként kell adagolni az izgalmakat, hogy az olvasó másnap is kezébe vegye a könyvet. A cél ugyanaz: a befogadó maradjon velem.
– Mi az oka, hogy mostanáig várt az első könyvével?
– Mostanra éreztem úgy: van annyi szakmai tudásom, tapasztalatom, hogy sikerülni fog. Az utóbbi időben a televíziózásban már nem találtam kihívást. Favágásnak éreztem, és féltem, hogy előbb-utóbb a tévénézők is megérzik ezt. Sok olyan tévés újságírót ismerek, akikből sikeres író lett.
– A megmentőben a főhős, André Ázsiától Európáig rengeteg helyszínen megfordul. Ezeket a helyeket mind felderítette, vagy időnként a fantáziájára hagyatkozott?
– Szerintem hitelesen csak úgy lehet megírni egy kortárs közegben játszódó könyvet, ha az író megismeri azokat a városokat, ahová a cselekmény szálai elvezetik az olvasót. Ahogy A megmentőben sem hagyatkoztam a fantáziámra, úgy a készülő könyvemben sem fogok. A napokban készülök Milánóba, hogy pontról pontra bejárjam azokat a helyszíneket, ahol a szereplőim megfordulnak. A készülődésnek ezt a részét nagyon szeretem. Maga az írás, amikor napi 10-12 órát is ülök a laptopom előtt, már fárasztóbb. Kemény munka.
– A könyv lapjain fiktív szereplőkkel találkozunk?
– Ha valaki olyan intenzív életet élt, mint én, akkor a valós életből ismert alakok néhány regényig kiszolgálják őt. Persze a regényben vannak fiktív személyek, de ha az olvasó jobban elgondolkodik rajtuk, akár fel is ismerheti azokat, akiknek karakteréből összegyúrtam a figurákat.
– Jelenleg Nizzában él. Miben más ott az élet?
– Annak ellenére, hogy az év nagy részét ott töltöm, kicsit kétlaki vagyok. Nem tudok elszakadni Budapesttől, mivel itt élnek a gyerekeim, a 14 éves Zsófi és a 12 éves Balázs. Valószínű, hogy a fiam Franciaországban folytatja majd az iskoláit. Őt szintén megfogta a kinti nyugodt élet. Ott még az autósok is úgy állnak meg a villanyrendőrnél, hogy helyet hagynak a kismotorosoknak.
Az emberek minden helyzetben odafigyelnek a másikra. Ezekből az apró figyelmességeiből lehet látni igazán, mennyire nyitott és befogadó egy világ.
– Miért pont a francia Riviérát választotta új otthonául?
– Számomra a többnyelvű kultúrák az igazán vonzóak. Egy ideig éltem Bernben, és rendkívül imádtam. Ültünk az asztalnál, németül beszélgettünk, és ha megjelent valaki Genfből, automatikusan mindenki átváltott franciára. Azt gondolom, hogy azoknak az embereknek, akik többnyelvű világban élnek, szélesebb a perspektívájuk, és toleránsabbak. Nizzában sok külföldi él: az indokínai exgyarmatok lakóitól a magrebienekig, mégsem zűrös város. Itt minden könnyebb.
– Hogy telik egy napja?
– Egész életemben sportoltam. Most úszással kezdem a napot. Aztán kávézok egy jót. Lassan, ráérősen. Szeretem a reggelek nyugalmát. Délelőtt általában írok, ebéd után pedig az üzleti ügyeimet intézem. Ritka az a nap, amikor nem mozdulunk ki otthonról. Nizzát és környékét muszáj felfedezni: húsz kilométerre van tőlünk Provence, karnyújtásnyira San Remo, Miláno, Torino, Monaco, Cannes. Felsorolni is nehéz. Már-már úgy érzem, turisták vagyunk a saját életünkben, annyi mindent kell megértenünk, feldolgoznunk.
– Egy interjúban arról mesélt, hogy milyen élvezetes a kinti piacon a vásárlás...
– Nizzában szinte mindenki a piacon vásárol. A piacokat a kinti városok szándékosan tartják életben. Vannak napok, amikor az árusoknak nem kell helypénzt fizetniük. A szupermarketeket pedig be sem engedik a városok közepébe, hogy ne tegyék tönkre a kiskereskedőket. Az őstermelők áruja nemcsak olcsóbb, de finomabb, egészségesebb is. Mindig ugyanazoknál vásárolok, ami családias légkört teremt. Ezek is olyan nüánszok, amelyek fontosak, mert színt, melegséget lopnak az életünkbe.
Frei Tamás A megmentő című könyve (Kép forrása: kobo.com)
– Egyébként nagy ínyenc?
– Tanulom. Szeretem megérteni, mitől finom a bor, amelyet éppen iszom, mitől finom egy sajt. Azt mondják, háromféle ember vagy nemzet van. Vannak, akik a vasárnapi asztal mellett politizálnak, vannak, akik a sportról beszélgetnek, és vannak olyanok, akik a „hasukról”. Nizza népe ez utóbbihoz tartozik. Az olasz „mammák” órákon át magyarázzák, mitől tökéletes a tortellini, és ebben évszázados tapasztalat sűrítődik össze. Itt a teáscsésze alakjától kezdve, a legapróbb részletig semmi sem véletlen, minden tudatos választás eredménye. És én mindent szeretnék megérteni, mert jobban élvezem az ízeket, ha tudom, mi miért került az asztalra.
– Köztudott, hogy a barátnőjével él együtt. A hölgy kilétét azonban titok fedi. Mit tudhatunk róla?
– Mostanában mindenki róla faggat, pedig már nyolc éve vagyunk együtt. Ez lassan életem leghosszabb párkapcsolata. Ő 19 évesen ment el Magyarországról, és nagyrészt Dél-Afrikában, majd Londonban élt. Itt is ismerkedtünk meg. Zsanna reklámfilmes sminkmester és grafikus. A Café Frei újságját is ő készíti. És ami fontos: ő az első számú olvasója az írásaimnak.
Egyszer Tom Hanksszel készítettem interjút, és ő kijavított, hogy ezt inkább úgy kellene kérdezni: tíz napból hányat élvezek igazán? Én körülbelül hetet. A maradék három napban rendszerint olyan dolgokkal kell foglalatoskodnom, amit nem igazán élvezek, de meg kell tenni, például visszaolvasni a regény már megírt részeit.
– Mik a további tervei?
– Szeretnék a hét élvezetes napból nyolcat, kilencet kreálni. Egyszer Dél-Afrikában egy kávézóban olyan cukroszacskót kaptam, amelyre ez volt írva: „Az élet lényege maga az utazás, nem pedig az, hogy hová tartunk.” Én eme mottó szerint szeretnék élni továbbra is. Azt hiszem, ez elég komoly terv.
