Csodálhatunk egy férfit, aki hegyet mászik, de öt év múlva már nem tartjuk annyira csodálatosnak, hogy megint elmegy a világ végére, ahelyett, hogy egyszer végre együtt elmennének Horvátországba.
„Szivi, csak nem gondolod, hogy Horvátországba megyek nyaralni?!” S akkor a feleség elkezdi irigyelni a barátnőjét meg annak a mulya férjét, aki minden évben elviszi a feleségét Horvátországba, s a többi hétvégét a kertben töltik, szalonnát sütögetve…
Olyan férfit keresek…
Ha azon törjük a fejünket, hogy társkereső hirdetést adunk fel, jól tesszük, ha ilyesféleképpen fogalmazunk: „Keresek egy férfit, aki könyv- és utazáskedvelő családban nőtt fel. Legyen egyetemi végzettsége, legalább havi ezerkétszáz eurós fizetése, beszéljen angolul, nyári szabadságát a tenger mellett töltse, és szeressen vendéglőbe járni.” Egy ilyen hirdetés sokkal többet elárul a feladójáról, mint a szokásosak, amelyek az életkort, a testsúlyt stb. adják meg.
Mert mindig világosan meg kell mondani, mit szeretnénk. Ha valóban társat keresünk, akkor jelezzük egyértelműen, hogy kertészkedő, szöszmötölő embert vagy egy mindig rohanó menedzsert keresünk, aki nem tud a fenekére ülni és elmélázni… Egyszer s mindenkorra felejtsük el azt a szlogent, hogy ha szerelmesek vagyunk, alkalmazkodni tudunk egymáshoz. Nem igaz!
Nincs igaztalanabb mondás annál, mint hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. Azok a legjobb házasságok, amelyekben a házastársak a lehető legnagyobb mértékben hasonlítanak egymáshoz. Külsőleg és a származást, az anyagi helyzetet tekintve is. Erre a megállapításra jutottak azok a szakemberek, akik azokat a párokat vizsgálták, amelyek évtizedek óta együtt élnek. Nincs sok remény az együtt maradásra nem hasonló párok esetében – szól a végkövetkeztetés. Jó, ha a leendő házastársaknak hasonló a viszonyuk a pénzhez, és hasonló társadalmi közegben élnek. Nem lehet jó az a házasság, amelyben a nő szívesen beülne egy kávéra, a pasi viszont azt mondja: „Inkább menjünk haza, otthon tíz kávét is főzhetünk abból a pénzből, amit ezért a két kávéért kifizetek…”
Ezekben az esetekben előre megírhatjuk a válási beadványt. Más a felfogás, más az attitűd az élethez, a világhoz – s ebből bizony hosszú távon semmi jó nem fog kisülni.
A királykisasszony és csizmadia Jankó
Ne higgyünk annak a mesének, amelyben a királykisasszonyt a csizmadia Jankó veszi feleségül, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. (Mert a mai álomhercegek hétvégén golfozni járnak, és menő kocsival furikáznak. S manapság a királykisasszonyok is karriert építenek, és bomba nőként hódítanak. Senki nem akar egyszerű feleséget vagy férjet, még ha ezt hangoztatja is. Az ilyen nő vagy pasi csak ámítja magát, higgyük el!). Nem igaz, hogy az okosak és a butuskák, a gazdagok és a szegények boldogan élnek, hiszen mindenben különböznek egymástól.
Az sem igaz, hogy a Hamupipőke boldog lesz a királyfival. A pszichológusok véleménye egyértelmű: boldog lehet az a pár, amelynek hobbijai különböznek, de ehhez az is szükséges, hogy személyiségük hasonló legyen, és hasonló társadalmi rétegből származzanak. Konkrétan ez azt jelenti, hogy mind a ketten legyenek vagy extrovertáltak, vagy introvertáltak, lelkiismeretesek vagy könnyelműek, céltudatosak vagy lusták, takarékosak vagy tékozlóak. Tovább tart a párkapcsolat, ha ezekben az alapvető tulajdonságokban megegyeznek, mint akkor, ha mind a ketten imádnak ugyan túrázni, de az egyik az Alpokban akar hegyet mászni, a másik meg a környékbeli erdőket járja szívesen.
Nincs értelme annak, hogy olyan szokásokat erőltessünk egymásra, amelyek a személyiségünktől idegenek. Az a nő, aki szereti a luxust, hamar megunja, ha előkelő szálloda helyett hálózsákban, sátorban kell töltenie az éjszakákat. És az a pasi sem lesz elégedett, akinek szmokingba kell öltöznie a vacsorához, holott szívesebben üldögélne melegítőben egy fahasábon, a tábortűz lángjaiban gyönyörködve.
Miért hasonlítunk egymáshoz?
A kutatások többsége azt mutatja, hogy – anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk – legtöbbször magunkhoz hasonló párt választunk. Gyakran megfigyelhető, hogy a hosszan tartó házasságban élő párok mennyire hasonlítanak egymáshoz életszemléletben, vallási meggyőződésben, műveltségben, de még testmagasságban és más fizikai jellegzetességekben is. Nem ritka az arcvonások hasonlósága sem. Ennek is megvan a magyarázata. Az azonos életstílus és a hasonló érzelemvilág az arcon is tükröződik. Bár az is lehetséges, hogy már eleve magunkhoz hasonló valakit választunk párunknak.
Azt szokták mondani, hogy az ideális házasság nem más, mint jó szexszel megtoldott barátság. Két ember kapcsolata akkor tartós, ha egyben a legjobb barátok. Az a jó férj, akivel azonosan gondolkodunk, aki megért minket, akiben megbízunk, akit nem csapunk be, s akivel, persze, az ágyban is jól érezzük magunkat. Hasonlítsuk csak össze a férjünket a barátnőinkkel. Kit választunk barátnőnknek? Akivel sok közös tulajdonságunk van, akivel sok mindenben egyet tudunk érteni. Nők között gyakran úgy születik a barátság, hogy találkoznak, és azt veszik észre, hogy, jé, ez is közös bennünk, az is közös bennünk… Mintha már régen ismernénk egymást… Én is éppen ezt akartam mondani…
Viszont két nő, akik közül az egyik imád befőzni, és órák hosszat képes beszélni arról, hányféleképpen lehet eltenni a savanyú uborkát, soha nem fog barátkozni azzal, aki évente legalább ötször Párizsba utazik, és nem tudja megérteni, hogy lehet az, hogy valaki nem vágyik Párizsba… Hasonló a helyzet a párkapcsolattal is. Lehet, hogy amit eleinte különösnek és érdekesnek találunk a másikban, egy idő után idegesítő manírrá válik. Például csodálhatunk egy férfit, aki hegyet mászik, de öt év múlva már nem tartjuk annyira csodálatosnak, hogy megint elmegy a barátaival a világ végére, és elkölt egy halom pénzt, ahelyett, hogy egyszer végre együtt elmennénk Horvátországba a tengerhez. „Szivi, csak nem gondolod, hogy Horvátországba megyek nyaralni?!” – mondja a férj gúnyosan. S akkor a feleség elkezdi irigyelni a barátnőjét meg annak a mulya férjét, aki minden évben elviszi a feleségét Horvátországba, s a többi hétvégét a kertben töltik, szalonnát sütögetve.
Mi ebből a tanulság? Ne a közös hobbikat kutassuk, hanem a közös tulajdonságokat. És nézzük meg jól a családi körülményeket és a környezetet is, ahonnan a pasink származik.
Miért nem javítod meg a vízcsapot? És te miért nem tudsz egy percre sem leülni?
Probléma lehet abból, ha egy faluról jött lány, aki megszokta, hogy a füvet le kell kaszálni, és télire fát kell bekészíteni, összekerül egy panelházban felnőtt fiúval, aki nem tudja, hogyan kell begyújtani egy kályhába, mert csak a központi fűtést ismeri… Egy fiú, aki elé az anyja finom porcelántányérban teszi oda az ételt, sosem fogja megérteni, hogyan tévézhet a felesége asztalra felrakott lábbal, miközben a dobozból kanalazza a fagyit... Nincs baj akkor, ha a férj is lusta, a feleség is lusta. Legfeljebb olyan lesz a lakás, mint a disznóól. De ha csak az egyik lusta, a másiknak viszont ég a keze alatt a munka, képes egy óra alatt elküldeni tíz e-mailt, megsétáltatni a kutyát, asztalra tenni a vacsorát és kiteregetni a mosott ruhát, akkor már baj van. Ilyen esetekben már teljesen mindegy, hogy mind a ketten az AC/DC-ért rajonganak.
Ő olyan csodálatos! Annyira más!
Hajni barátnőm negyvenéves korában elvált a férjétől. Hogy miért? „Nagyon rendes volt, minden jó volt – csak olyan rettenetesen unalmas volt!” – mondta a barátnőinek. Azok a fejüket csóválták. Hajni és a férje ugyanis mindenben egyformák voltak. Egyformán szerettek kijárni a kertbe, füvet nyírtak, húst grilleztek, napoztak, olvasgattak. Este otthon együtt nézték a tévét, kártyáztak, zenét hallgattak… Ha a barátnői hívták Hajnit, hogy menjen el velük moziba, ide-oda ejtőzni egy kicsit, Hajni mindig azt mondta, most nincs kedve… A válás után lett egy barátja. Egy sportember. Szenvedélyesen szeretett sízni. Hajninak is vett sítalpakat. Hajni lelkesen elutazott vele a hegyekbe, de amikor a negyedik hétvégét is a sípálya palánkjába ékelődve végezte – feladta a küzdelmet…
„Te vagy az én aranyos ügyetlenkém” – mondta a sportember. Hajni azt mondta a barátnőinek: „Képzeljétek, egyáltalán nem számít neki, hogy ilyen kétballábas vagyok. Olyan nagylelkű, olyan ügyes és erős!” Nyáron a sportember búvárkodott, ősszel hegyet mászott… A kétballábas Hajni meg egyedül gubbasztott otthon, és nézte a tévét… Aztán a következő télen fölfedezte, hogy barátja egy szenvedélyesen síző lánnyal szántja a havat… „Akkor rájöttem, mi vonzott annyira a barátomban. Az, hogy egészen más volt, mint én. Neki nem a sízés volt fontos, hanem az, hogy emberek között legyen, a természetben legyen, és sportoljon. Az otthonát szállodának tekintette. Nekem viszont az otthonom a mindenem, szeretem szépíteni, szeretek itthon tenni-venni. A férjemben nagyon idegesített, hogy pont olyan, mint én vagyok. Csakhogy éppen ez volt az, ami miatt jól kijöttem vele.”
Arthur Schopenhauer, a filozófus szerint a szerelem csupán illúzió, amelynek segítségével a természet gondoskodik az emberi nem fennmaradásáról. „A szerelmi házasságok nagy része a gyermekek világrajövetele után gyors pusztulásra van ítélve. A természet szerint a mű testet öltött a gyermekekben, megszületésük után az egymástól különböző emberpárnak már nincs mit közölnie egymással. Így hát a házasság felbomlik, vagy boldogtalanná válik. Ezzel szemben az észokokból kötött, hasonlóságokon alapuló házasságok, amelyekben a házaspárt összeköti a közös világszemlélet vagy beállítottság, garanciát jelent a hosszú, boldog életre” – írta.
Egyszerűbben megfogalmazva: ne olyan párt keressünk magunknak, aki elkápráztat bennünket, akit érdekesnek, kiválónak találunk. Inkább olyat keressünk, akinek a tulajdonságai hasonlítanak a mieinkhez. Akkor talán sikerül a házasságunk. Talán – bár manapság már semmire sincs garancia.
