Talán túl sok rosszat olvashatott az óceánjárókról, mert Ivánt egyáltalán nem aggasztotta, hogy a Blue Symphony nélküle futott ki Livorno kikötőjéből. Sőt, kifejezetten megkönnyebbült, ahogy a hajó egyre kisebb és kisebb lett az azúrkék horizonton...
Iván igazából nem is akart hajózni. Nem csak azért, mert rettegett a kalózoktól, vagy attól, hogy kigyulladnak az óceán közepén, esetleg elfogy a hajón a vécépapír. Kedvét szegte, amikor a szülei a harmincadik születésnapján a kezébe nyomták a jegyet, a fülébe meg a rongyosra mesélt történetet, miszerint ők is éppen egy ilyen hajóúton találkoztak. A kedvükért mosolyt erőltetett az arcára, és azt mondta, alig várja az utazást. Ám amint a rámpáról a hajóra lépett, érezte, hogy nem várja őt itt semmilyen szerelem, sőt szépen, lassan elhagyja a józan esze.
Bevillant az agyába egy cikk, amit nem is olyan régen fordított arról a férfiról, aki berúgott egy óceánjárón, vízbe pottyant, és még csak a holttestét sem találták meg. Mert Iván az utazás első hetében úgy tömte magába az utazótablettát, mint ovis gyerek a savanyú gumicukrot. Először fintorgott, de alapvetően jólesett neki. S hogy a következő hetet mivel tölti majd? Arról fogalma se volt. Egyáltalán, mi a teendő ilyenkor, mikor az ember lemarad a hajójáról? Ivánt aggasztotta, hogy mennyire nem aggasztja ez az egész szituáció. Végül leült egy padra az autókkal túlzsúfolt parkolóban, és ott várta a csodát. Ám helyette egy harsány blúzt és pántos nadrágot viselő nő ült le mellé, akinek szalmakalapja alól vöröses hajfonat lógott ki.
– Hogy lehetnek ilyenek az emberek! – mormolta kissé indulatosan a nő. Majd belekezdett egy félhangos monológba, miközben a nyakába akasztott idegenvezetői igazolványát tekergette. – Hogy lehet valaki akkora lúzer, hogy laktózérzékenyen megy el egy sajtkóstolóra? Miért mindig én fogom ki a tökkelütötteket? Anyámnak mindvégig igaza volt! Mert miért is hallgattam a szívemre?! Stefano nem volt egy álompasi, mégis hagytam, hogy elcsavarja a fejemet. Erre tessék, visszakérte az eljegyzési gyűrűmet, hogy az ujjára húzza annak a tehén Francescának. Édes istenem!
– Remélem, Francesca azért nem egy tehén – jegyezte meg Iván kimérten, mire a nő annyira meglepődött, hogy önvédelem gyanánt feléje bökött az összegyűrt igazolványával.
– Te beszélsz magyarul?! – tátogta.
– Nagyon úgy tűnik...
– Remek. Lemondják a mai programot, és életem katasztrofális történetét rázúdítom egy vadidegenre, aki történetesen magyar – dünnyögte a lány, miközben arcát a tenyerébe temette. Vöröses hajfonata csüggedten kókadozott a melegtől.
– Egyébként Francesca nem egy tehén – tette hozzá, némi mosollyal az arcán.
– Az jó! Ha nem így volna, jó indokkal gubbaszthatnál most itt a padon, ahelyett, hogy élveznéd Olaszországot. Hisz olyan férfinak akartál igent mondani, aki a haszonállatokat részesíti előnyben...
A nő dacosan hátra dobta fonatát, majd a pad támlájának dőlve Ivánra nézett. Ajka halvány, csintalan mosolyra húzódott. Zöldes szemében szikra gyúlt, amitől a férfi úgy érezte, bármit is kérdezne tőle, az igazat mondaná neki.
– És te miért gubbasztasz magadba roskadva egy padon, ahelyett, hogy élveznéd Olaszországot? – kérdezett vissza pimaszul.
– Lekéstem a hajómat.
Padtársa arcára kiült a döbbenet, de Iván folytatta:
– Nem bánom, mert nem volt kedvem visszamenni. Egy hete utazótablettán élek. Már attól rosszul vagyok, ha uszodába megyek. Sejtheted, micsoda élmény lehetett egy fémszörnygyomrában hánykolódni a tenger közepén. Ráadásul átejtettek, úgy hirdették ezt a megállót, mint valami földi paradicsomot...
Iván ekkor előhúzott egy papírlapot, amit még a reggeli közben gyűrt a zsebébe, kisimította, majd olvasni kezdte: „Töltsön el egy felejthetetlen napot a varázslatos Toscanában, ahol palackba zárt csodák és lenyűgöző középkori városok várják. Festői környezet, végtelen nyugalom...”
– No, én pont ezért nem vállalok hajós turistákat – horkantott az idegenvezető. – Végtelen nyugalom? Livornóban???
Iván elmélázva pillantott a fejük fölé magasodó pálmára. Legalább ilyen nem nőtt a szülei kertjében, szóval a látvány megint arra emlékeztette, hogy éppen világot lát. Mert hát, ugye, itt van ez a szokatlan kikötő, ami leginkább egy pincesorra hasonlít, ahol az emberek nem a hordólöttyöktől, hanem a kétes eredetű rákkoktéloktól bicikliznek cikcakkban...
– Idefelé egy fura kis kikötőn keresztül jöttem, amitől tisztára olyan érzésem volt, mintha egy kalózos film díszletébe csöppentem volna. Komolyan mondom, eddigi utazásomnak ezek voltak a legérdekesebb pillanatai!
– Itt vagy a világ egyik legszebb országában, és egy kikötő volt a csúcs? – sápadt el a vörös hajfonatos lány, de seperc alatt lerázta magáról a döbbenetet. Szemében elszántság csillogott, Ivánt kicsit meg is rémisztette. Ám ahogy rápillantott a lány pisai ferde tornyot ábrázoló zoknijára, a riadalmat beburkolta a fesztelenség habos felhője. Évek óta nem tapasztalt ilyesmit... Ha kiderült volna, hogy a nő egy kalózhajó kapitánya, ő akkor is örült volna a találkozásnak. A lány valahogy elfeledtette vele, hogy hamarosan kezdeni kéne valamit magával, mielőtt odahaza eltűntnek nyilvánítják. Hosszas tépelődés után ugyanis, két adag utazótabletta hatására hajnali kettőkor, a kabin padlóján hasalva felhívta a főnökét, és valószínűleg felmondott.
Elege volt a sok lehangoló cikkből és borzalmas rémhírből, amit anno lefordíttattak és megírattak vele. Bár az erre vonatkozó emlékei csak fakón derengtek, mint messzi szárazföld a hajó fedélzetéről. Abban a pillanatban azonban csak és kizárólag a bohókás, ferde tornyos zokni létezett. Meg a tulajdonosa.
– Balla Viki vagyok, szenvedélyes idegenvezető, a fenébe is! Nem hagyhatom, hogy odahaza álmodozó tekintetek nélkül mesélj Toscanáról – csapta össze a lány a tenyerét, majd felpattant a padról, és Iván felé nyújtotta a kezét. – Ha már a mai utasaim a vécén ülve töltik a napjukat, mit szólnál hozzá, ha én lennék az idegenvezetőd, kedves... – S itt sürgetőleg ránézett, várva, hogy ő is bemutatkozzon.
– Iván – segítette ki a férfi. – Kedves Viki, nem azt mondtad, hogy nem vállalsz hajós turistákat?
– Tulajdonképpen már nem is vagy hajós turista – kacsintott Viki. Szeme zöld tüzének Iván nemigen tudott ellenállni. Megragadta hát a felé nyújtott szeplős kezet, és engedte, hogy felhúzza őt a padról.
– És mennyibe kerülne az idegenvezetés?
– Nos, szerencséd van, mert a hasmenéses turistáim előre kifizették a programot, egyébként csónakázni mentünk volna Livorno csatornáin. A kikötőből indultunk volna, amit te részeges kalózkikötőnek néztél. Szóval, tekintettel arra, hogy te hogyan viszonyulsz a vízhez, inkább robogón megyünk. Remélem, a robogókkal jobb a kapcsolatod, mint a hajókkal – mosolygott rá Viki, majd egy az út szélén árválkodó, banánsárga robogóhoz vezette, és a fejére nyomott egy sisakot.
Iván kapcsolata a robogókkal, annak ellenére, hogy úgy szlalomoztak az utcák és autók között, mintha üldöznék őket, felettébb békésnek bizonyult. Sokat segített, hogy Iván szorosan Vikibe kapaszkodhatott, miközben a robogó mohón és töretlen lelkesedéssel falta a kilométereket. Elhagyták Livornót, elhagyták a forgalmas kereszteződéseket, mígnem egy poros úthoz értek, amely mentén smaragdzöld ciprusok nyújtózkodtak büszkén a szikrázóan kék ég felé. A fasoron túl, az út végi emelkedőn egy zsalugáteres kőház trónolt. Felhajtottak a dombon – s a nyomukban felszálló hatalmas porfelhőben végképp elveszett Iván minden gondja.
A robogó hangját elnyomta a bokrok és a fák irányából érkező kabócakoncert. Mikor leparkoltak a ház mellett, Iván nem tudta eldönteni, hogy vajon a hosszú robogózástól vagy a hevesen perzselő nyártól reszket a térde.
– Itt laksz? – kérdezte Vikitől, mire a lány felnevetett.
– Bárcsak! Ez egy olajbogyó-gazdaság. Az én drágalátós exvőlegényem nagyapjáé. Kóstolóra járok ide a turistacsoportjaimmal. Így ismertem meg Stefanót is.
– Á, a tehenész – szúrta közbe keserű szájízzel Iván. – Mit keresünk itt?
– Nos, az exvőlegényem nagyapja annyira megkedvelt, hogy miután bukott a házasság terve, felajánlotta, hogy elvesz feleségül. Ezt persze romantikus érzelmek hiányában és felesége létezésének fényében finoman visszautasítottam. Ám az öreg kijelentette, hogy ennek ellenére bármikor szívesen lát, és nyitva áll előttem a konyha. Szóval, készen Toscanára?
Iván majdnem kimondta, hogy Viki társaságában mindenre készen áll, ám ettől a gondolattól eléggé megijedt, így csak sután bólintott. Végül egy bőségesen megpakolt piknikkosárral az olajfák alatt telepedtek le. A göcsörtös törzseken és az ezüstzöld lombokon áttűnve, múló tüneményként szikrázott a Tirrén-tenger. Iván azt hitte, hogy a hajón egy életre megunta a látványt, holott sosem látott gyönyörűbbet.
(© Andreza Cavalcante)
– Na, mit szólsz Toscanához? – érdeklődött Viki, miközben citromos olívaolajat cseppentett a kenyérkockájára.
– Szebb a kilátás, mint a munkahelyemen.
– Ennyi?
– A társaság is jobb.
– Csak jobb?
– Szebb is – bökte ki Iván.
– Mihez képest?
– A sportrovat bajszos szerkesztőjéhez képest.
– Ez megnyugtató. És piknikeztél már a sportrovat szerkesztőjével?
– Őszintén szólva: igen. Úgy két éve egy csapatépítő program alkalmából a pocakos Béla bával aludtam egy sátorban. Egész éjjel azt hallgattam, ahogy egy harminc évvel azelőtti focimeccsen háborog.
– Remélem, ezt azért nem csináltátok – hajolt közelebb Viki Ivánhoz, és hirtelen egy könnyed csókot lopott tőle. A csóknak citromos olívaolaj- és önfeledt boldogságíze volt. A férfi egy kicsit bele is szédült.
– Igaz, hogy Béla bá nem olyan szép, mint amilyen te vagy. De a bajusza mindenképpen jobb a tiédnél...
Viki nevetése még sokáig ott táncolt a levegőben, Iván pedig az olajfák árnyékában ráébredt, hogy egy padon ücsörögve, annyi év várakozás után végre megkapta a saját csodáját. Emellett a felfedezés mellett még a Blue Symphony fenyegetése is eltörpült; csupán egy pocsolyán úszó, jelentéktelen papírhajócskának tűnt.
