Apukám villanyszerelő volt, kiváló mesterember, akitől volt mit tanulni a kezdőknek. És tanultak is tőle. Anyukám szintúgy mestere volt a kémia- és fizikatanárok új nemzedékének. Ma senki nem kérne a tanácsaikból. A mai fiatalok nem várnak útmutatást. Jó ez, nem jó ez?
Van olyan korombeli tanár, aki a mai napig az anyukám alapvetése szerint tanít. Mert az én generációm még abba a világba született bele, hogy az öregtől tanulni kell, és a tapasztalat és az évek nagy kincsnek számítanak. A világ azonban felgyorsult, és az Y nemzedék már nem kér az idősebbek tanácsaiból. Vagy talán csak nem szoktuk meg, hogy a fiatal ne tartson kicsit a tapasztaltabbtól? Nem tudom.
Az Y generáció új képességek mentén próbál előretörni. Félelmetesen gyorsak és önállóak, ha az információszerzésről van szó, de ugyanilyen gyorsak a problémamegoldásban is. Otthon vannak a virtuális világban, egyszerre több síkon kommunikálnak. Olyan logikai lépcsőket ugornak át, amelyekről mi el sem tudjuk képzelni, hogy kihagyhatóak. Bosszantóan csodálnivalók! S még ha tudjuk is, hogy mi, öregek másban vagyunk jók, akkor is bekúszik a bőrünk alá a kisebbrendűségi érzés. Villámgyors önértékcsökkentésbe kezdünk: lebecsüljük saját magunkat. Pedig az egyes számú előnyünk éppen az lehetne velük szemben, hogy mi megelégedünk a meglévő információkkal. És csináljuk csak úgy, a magunk módján, öregesen, hiszen azzal is messzire jutottunk.
Tanulni élethossziglan!
A tanulás ma nem a kiváltságosoké, hanem lassan mindenkié. Ma semmi és senki nem sürgeti a 19 éves érettségizett fiatalt, hogy lépjen ki az életbe. Általában a szülők kínosan ügyelnek rá, hogy a csemete sorsát minél tovább kézben tartsák. Itt persze nem az olyan hétköznapi dolgokra gondolok, mint hogy hová és kikkel megy ki a hétvégén a gyerek, dohányzik-e, elutazik-e kirándulni a barátnőjével/barátjával, hanem olyasmire, hogy hová menjen tanulni és mit (és legalább menedzser legyen belőle).
Ez számít ma a sorsalakítás legfőbb kérdésének. Pedig tévesen ítéljük meg ezt a körülményt, mert ma a tanulás nemcsak elérhető, de nincs időhöz kötve – szinte élethossziglan tarthat. Ezért fontosabb sorsalakítók volnának a fentebb felsorolt hétköznapi kérdések.
A mi időnkben egyszerű volt a képlet. Jóval kevesebb egyetem volt, kevés karral. Akik egyetemre, főiskolára mentek, mindannyian valamiféle „kemény menet lesz” tudattal indultak neki. Voltak persze páran, akik nem győzték, és kihullottak, meg egynéhány rebellis is, de a többiek hősiesen végigcsinálták. Mára a felsőoktatás elképesztő mértékben felhígult. Diplomát szerezni már nem olyan nagy kunszt. A nagy múltú egyetemek keményen megküzdenek a diákokért a kisebb rangú egyetemekkel és főiskolákkal (a lét a tét: minél több diákjuk van, annál több fejpénzt kapnak). Ma már a „nyúl viszi a puskát” jelszó járja. A legtöbb helyen ezért még a felvételit is eltörölték, mert a diákság oda zúdul, ahol a legkisebb erőbefektetéssel megszerezheti a diplomát. Mielőtt tehát gyors önértékcsökkentésbe kezdenénk a rengeteg friss és ropogós diploma láttán, jöjjön az X nemzedék kettes számú előnye: a megszerzett tudás milyenségét és természetét tekintve mintha mi jobban állnánk. A kevesebb néha több.
A fiatalság kultusza
S következzék a legelemibb hatás, amelyik azt a bizonyos önkéntes értékcsökkenést elsőképp működésbe hozza. A fiatalság értékesebb, sugallja ma minden körülöttünk. A fiatal többet ér! A média 20 évvel ezelőtt korántsem volt ilyen nagy hatással az életünkre. Mára a mindennapok velejárójává lett. Csőstül zúdulnak ránk belőle a különféle fiatalító kozmetikumok, kezelések, beavatkozások, amelyek mind egy dologra ösztönöznek: Nézz ki fiatalabbnak, mint vagy! A tizenéves modellek huszonévesre sminkelt mosolya ezt sugallja: „Hagyd abba a gyermekkort! Kezdj hozzá most! Kezdd minél korábban!” Már az iskolapadból, lehetőleg! A gyermekkorból épp csak kilábaló tinédzser mielőbb szeretne beérni, maga mögött hagyni a gondtalan gyermekéveket, sietteti az időt... Az idősebb pedig, épp ellenkezőleg, megállítani igyekszik az idő kerekét... Ettől már csak egyetlenegy lépésre van az a kiszolgáltatott állapot, amikor nem annak akarunk látszani, akik vagyunk. Nincs beszűkültebb állapot ennél. A kilábalás belőle pedig sziszifuszi munka. De megéri. Jó hír, hogy minél nagyobb mértékben vagyunk képesek függetlenedni a médiától, annál nagyobb az esély a gyógyulásra.
És a hármas számú előnyünk éppen itt következik. Könnyebb annak, aki kevésbé intenzív kapcsolatot tart fent e médiatényezőkkel. Kipróbálásra javallott ez a praktika is. Mert például előny, ha az ember képes úgy élni, hogy az okostelefonja hosszabb-rövidebb időre békén hagyja őt. Ne adj isten, ki tudja kapcsolni anélkül, hogy percenként rátörne a „kézbekellvennem, megkellnéznem” kínzó érzése.
Nemrégiben az összpontosításon az egyik ismerősünk, miután megérkeztünk a szálláshelyünkre, ránézett az íméljeire, majd könnyed mozdulattal kikapcsolta a telefonját. Mondván, hazaindulásig. Mi pedig csak pislogtunk, olyan arccal, mintha épp az oroszlán szájába dugta volna be a fejét.
És ekkor történt valami. Mi is kipróbáltuk. Kikapcsoltuk. És ment. Az 5 nap mobilnélkülözés olyan felüdülést jelentett egy magamfajta négyikszes X-nek, mint egy teljes sejtcsere. S ebben rejlik a négyes számú előnyünk. Mi még képesek vagyunk rá! Tehát receptre írnám fel mindenkinek, minimum évente kétszer. Nyomjuk meg az OFF gombot. És ha ezalatt még zenét is hallgatunk, természetet járunk, barátkozunk, táncolunk, sportolunk, az csak az „egyet fizet, kettőt kap” kedvezményes esete lesz. Tovább gördítve pedig jöjjön az ötös számú előny. Ezt szintén minden négyikszes X bevetheti: mi még szeretjük a hús-vér embereket. Az igazi emberi kapcsolatokat és barátságokat.
Mert mi történik, ha nem vesztegetjük az időnket bizonytalan eredetű kapcsolatokra? Virtuális szerelmekre és álbarátságokra. Mi van, ha maradunk inkább a jól bevált, hús-vér alapú emberi kontaktusnál? Mert miért is cserélnénk a járt utakat járatlanra puszta kalandvágyból vagy unalomból (vagy tudja fene, miféle indíttatásból)? Ha nem rizikózunk, akkor semmi egyéb nem fog történni, csak az, hogy azt adjuk egymásnak, ami a legértékesebb. A minőségi időt. Magunkat. Az örömünket, a bánatunkat, a szerelmünket, a pillanatnyi őrületünket,.. Bármi légyen is az. De személyesen tesszük. Megélve és egymásnak ajánlva. Élményt, érzést és időt.
Kapcsolódó írásunk: Hogyan ne váljunk el?
