Több, mint hatvan éve, hogy a Duna gondos édesanyából pusztító szeretővé vált. Ezekben az időkben ezt írták haza a Csehországba mentettek: nem bántanak bennünket, jól vagyunk. (Ugyanis még élt a kitelepítés emléke...)
A víz mindig nagy idők tanúja. A csallóközi ember mindig is együtt élt az éltető folyammal. Megélhetése függött a Duna szeszélyességétől, ezért tisztelettel adózott neki, s megbecsülte kincseit. Igyekezett a kedvében járni, kiismerni szokásait... A folyó azonban rendre bizonyította fölényét, s birtokba vette az emberkéz által alkotott javakat. A Csallóközben a Duna utoljára épp ötven évvel ezelőtt vált gondoskodó édesanyából pusztító szeretővé.
Az 1965-ös tavasz szokatlanul sok csapadékot hozott. Március végétől szinte mindennap zuhogott az eső az Alsó-Csallóközben. Csak áprilisban és májusban több csapadék hullott, mint máskor fél év alatt. (© TASR, VILLAGUTTA, VTEDY.SK)
A régiek pontosan tudták, hogy a folyónak megvan a maga ritmusa. A ritmus, amikor a vízszint emelkedése és süllyedése ciklikusan váltja egymást. Ennek a körforgásnak természetes velejárója az áradás. Ilyenkor a víz szintje megemelkedik ugyan, de a folyó nem lép ki medréből, és nem csordul túl a part menti töltéseken. Az évnek bizonyos szakaszaiban azonban a Duna mohónak bizonyult: a megnövekedett folyó már nem elégedett meg a meder szélességével, s elöntötte a partnak és az ártérnek az alacsonyabban fekvő részeit.
Az ártéri erdők nedvességkedvelő növényeinek áldás volt ez a víztakaró, hiszen az Alpokból táplálkozó hömpölygő folyam az életet jelentette számukra. Nagy vízkor azonban a dühödt folyó a megművelt területeket is betakarta, sőt, az udvarokba, a házakba is beköszönt.
A természettel összhangban a Duna természete is változott. A tél végi jégzajláskor a jeges ár pusztíthatta a folyó által keresztülszelt területeket. Ekkor ugyanis a víz felszínén utazó jégtáblákból a sekélyebb helyeken jégdugók alakulhatnak ki. Ezek visszaduzzasztják a folyót, s a megemelkedett víz kilép a medréből. Az egyik legemlékezetesebb jeges ár 1838-ban vonult le a Dunán. (A pusztító katasztrófa Pesten 153 emberéletet követelt. A mentési munkálatokban maga Wesselényi Miklós is részt vett, ezért emlékszünk rá úgy is, mint az árvízi hajósra.)
Az alpesi hótömbök tavaszi olvadása is katasztrófát indíthat el. A késői olvadás és a nagymértékű tavaszi, illetve kora nyári esőzések következtében kialakuló zöld ár szintén nagy pusztításra képes. Nevét onnan kapta, hogy a medréből kilépő bősz folyó a völgyekben már kifejlett zöld növényzetet talál és borít el.
Az 1965-ös tavasz szokatlanul sok csapadékot hozott. Március végétől szinte mindennap zuhogott az eső az Alsó-Csallóközben. Csak áprilisban és májusban több csapadék hullott, mint máskor fél év alatt. Mindez az Alpokban gyorsan olvadó hóval együtt vagy fél tucat, egymást követő árhullámot eredményezett. A dunai népek hozzászoktak már a folyó jelentette veszélyekhez. Az elmúlt száz évben többször volt példa arra, hogy a kiadós esőzések, felhőszakadások következtében hirtelen megemelkedett a víz szintje.
Az ár azonban – amilyen gyorsan jött–, úgy ment is. Az 1965-ös nagy víz erejét azonban nem a gyorsaság, sokkal inkább a víz kitartása okozta.
Több irányból jött a víz. A Duna képtelen volt befogadni a Vág, a Vág-Duna, a Zsitva és a Nyitra vizét, és elkezdte azokat visszafelé duzzasztani. A rendkívül magas, és hosszan tartó vízállás és a talajvíz együttes munkája feláztatta a töltéseket, majd június 15-én Patnál, 17-én pedig Csicsónál gátszakadáshoz vezetett.
(© TASR, VILLAGUTTA, VTEDY.SK)
A háborgó Duna nem nézett embert sem állatot, nem kímélt templomot, se temetőt. Hömpölygő, zavaros takaróval fedte be a tájat, településeket s családokat vágott el egymástól. Az evakuált lakosságot az ország több pontjára szállították. Volt, akit csak a környékbeli falvakba telepítettek, de vittek embereket Pozsonyba vagy épp Modorba is. Az újjáépítés idejére pedig sok gyermek járt csehországi iskolákba, vagy táborozott a Tátrában. A sajtóban egyre-másra jelentek meg az üzenetek, melyben kétségbeesett családtagok keresték egymást, vagy az otthon maradókkal tudatták: jól vagyunk, nem bántanak bennünket. Sokakban ugyanis még élénken élt a második világháborút követő kitelepítések emléke…
Az árvíz azonban különleges összefogást is eredményezett. A korabeli sajtóanyagok tanúsága szerint az egész ország segíteni akart. Csehszlovákia egész területéről verbuválódott önkéntesek hatalmas serege segített a mentési munkálatokban. Menteni kellett, amit csak lehetett. Átszállították az állatokat és a mozdítható javakat. Már ahol még lehetett.
(© TASR, VILLAGUTTA, VTEDY.SK)
Az emberek nagyon nehezen váltak meg otthonaiktól: elsőként a nőket, gyermekeket és betegeket evakuálták. Sokan azonban a legvégsőkig kitartottak, s házuk padlásán próbáltak menedéket keresni a terjeszkedő víz elől. Őket később a katonák mentették ki.
A példaértékű együttműködésről Dobos László A víznek árja c. munkájában így ír: „Hőstetteknek beillő történetek igazolhatják: az árvízkatasztrófa próbatétel volt. Próbatétel, mely megmérte bennünk a múltat és jelent. Próbára tette emberségtartalmunkat, kölcsönösen magyarokét, csehekét, szlovákokét, oroszokét. Tetteinkért most nem kell szégyenkeznünk. Holnap sem, és azután sem. Sorstragédia volt ez, amelyben újraismétlődött a történelem: az egymásrautaltság, az egymástól való függés, a közös sors... Ismétlődött a történelem, de másként, jobban, emberibben, fölemelőbben. Emberhez és népekhez méltó erkölcsiséggel.“
Az 1965-ös árvizet pusztán számadatokkal is jellemezhetnénk. A kritikus napokban a megvadult Duna medrében másodpercenként 11 000 köbméter volt az átfolyás, s a két szakításon keresztül összesen mintegy 1,2 milliárd köbméter víz szabadult a belterületekre.
64 ezer hektárnyi mezőgazdasági terület került víz alá, megsemmisült a vetés és a gyümölcsösök nagy része. Az ár összesen 46 falut érintett, minek következtében 60 ezer ember kényszerült otthona elhagyására. Mintegy 4000 lakóház dőlt romba, további 6000 pedig megrongálódott. A Komáromi járás kárvallottainak összesen nyolcvanmillió koronányi kártérítést fizetett ki a biztosító. A mentési munkálatokban 11 000 katona és csaknem 48 000 önkéntes vett részt.
(© TASR, VILLAGUTTA, VTEDY.SK)
Tudjuk, hány ház dőlt össze, hány állat veszett oda, s mekkora anyagi kár keletkezett. A puszta számok azonban önmagukban képtelenek visszaadni a történtek súlyát, érzékeltetni a valódi nincstelenség érzését. Az elöntött falvak lakóinak az alapoktól, a nulláról elindulva kellett új életet építeniük.
Dobos László szavaival: „Őrsújfalun sokáig néztem egy összedőlt házat. Döbbent hallgatás után azt kérdeztem a „házigazdá”-tól: Mi maradt meg? Egy agyonázott paplanra mutatott: Ez. Így igaz: akinek összedőlt a háza, annak semmije sem maradt. Semmije! Paplanja sem. Takarója sem. Bútora sem. Ruhája sem. Akinek összedőlt a háza, annak elölről kellett kezdeni az életet. Elölről! A kampószögekkel, a faültetéssel, a kislábassal. Új házas módjára.”
