Újságírószakos diákjaimmal tanulmányi kiránduláson vettünk részt a Szlovák Televízióban. Gazdag program várt bennünket. Megnéztük, hogyan készül egy gyermekműsor, találkoztunk műsorvezetőkkel, szerkesztőkkel, akik örömmel válaszoltak a fiatalok kérdéseire, láttuk a maszkmestert munka közben, különböző stúdiókban bolyongtunk. Még a különleges hangeffektusok stúdióját is bemutatták nekünk, azt, ahol többek között a fékcsikorgást, mennydörgést, hátborzongató sikolyokat, vagy éppen a talpunk alatti hó ropogását produkálják.
Nagyon érdekes, mondogatták a diákok, nagyon jó, hogy eljöttünk, de valahol úgy éreztem, jövendő zsurnaliszta létükre nem igazán érintette meg őket ez a környezet. Aztán beléptünk egy újabb stúdióba. Ugyanolyan hatalmas hodály volt, mint a többi, de ennek a közepén egy nagy piros kanapé állt. A gyerekek elnémultak, a lábuk a földbe gyökerezett, s olyan tisztelettel meredtek az ülőalkalmatosságra, mint egy szent tárgyra.
Az egész csak rövid ideig tartott, mert a kísérőnk megkérdezte, tudjuk-e, melyik műsor készül ebben a stúdióban. A diákok felüvöltöttek, hogy „pošta pre teba”, és szó szerint megrohamozták a kanapét. Kisebbfajta tömegpszichózis tanúja voltam. Lányok és fiúk, mintha életük maratoniját futnák, egyszerre rohantak, hogy elsőként, és minél hamarabb helyet foglalhassanak. A végén szinte az egész társaság egymás hegyén-hátán ott szorongott a kanapén, miközben mobiljaikkal izgatottan és örömtől csillogó szemmel fényképezték magukat, egymást. Ekkor már én álltam ott ámulva és földbe gyökerezett lábbal, de a kísérőnk egyáltalán nem lepődött meg.
Minden látogató ezt csinálja, mondta mosolyogva. De miért, kérdeztem hitetlenkedve. Ne csodálkozzon, nézett rám. Az emberek szeretik, hogy ez a műsor összehozza a családtagokat, ismerősöket, szeretik, hogy valaki teljesíti a kívánságukat.
Hogy én is lássam a csodát, a legközelebbi alkalommal, és még egyszer-kétszer megnéztem a műsort. Többször nem. Mert értem én, hogy a nézők szeretik látni az élet nagy drámáit, ahol patakokban folynak a könnyek. Én is ugyanúgy zokogtam a Titanicnál, mikor szegény Leo DiCaprio jéggé fagyva elsüllyedt az óceánban, mint a Schindler listáján, amikor a holocaustot túlélt zsidók jótevőjük emlékét idézték. Sőt, elismerem, ennél a műsornál is könnyes lett a szemem, pedig közben arra gondoltam, vajon miért jó ez a szereplőknek.
Ha találkozni akarnak rég nem látott szeretteikkel, akik hiányoznak nekik, vagy összeveszett házaspárok akarnak kibékülni, ráadásul azt is tudják, hol lakik a másik, miért nem keresik fel őket maguk?
Miért jó az nekik, hogy a várakozástól izgatottan, celofánpapíros csokrot szorongatva ülnek a piros kanapén, miközben a fél ország már tudja, hogy az asszony nem bocsát meg, nem jön el. A tévébe akarnak kerülni? Vagy egyszerűen nem bíznak magukban, azt gondolják, hogy ha mással próbálják teljesíttetni a kívánságukat, akkor valószínűbb a siker, mint ha maguk veszik kézbe a dolgukat?
Elismerem, ez nem mindig könnyű. A véghez nem vitt újévi fogadalmak, kívánságok is erről szólnak. Persze életünk privát tévéjében is van rendező, s nem mindig úgy alakítja a történetet, ahogyan azt mi szeretnénk. Egy ismerősöm fiatalkorában tehetséges súlyemelő volt, és az ágya fölé kitett egy táblát, amelyen az állt: moszkvai olimpia. Ugyanis oda akart kijutni. Aztán jött egy sérülés, és vége lett a súlyemelésnek. De nem az életnek, mert ezt követően más területen talált és ért el célokat.
Vagy a legelső riportalanyom a Nőben, a nyolcvanéves Béla bácsi. Csaknem hatvanesztendőnyi házasság után megözvegyülve, elindult, hogy megtalálja élete első szerelmét. Nem volt mobil, nem volt internet, de annyira akarta, hogy megtalálta, s utána még éltek egy kicsit együtt is, boldogan. S ma is vannak ilyen makacs, kitartó emberek. Ismerek sportban antitalentumnak elkönyvelt fiatalembert, akinek elege lett a „nyápicságból”, és eldöntötte, hogy nekiáll futni, s végül maratoni futó lett belőle.
Nyugdíjasokat, akiknek ötven-hatvan éve nem volt ceruza a kezükben, s egyszer csak rajzolni kezdenek. Gyógyult betegeket, akik beállnak önkéntesnek. És sorolhatnám tovább a példákat, azok példáit, akik nem nyavalyognak, nem halogatják az időt, hanem nekilátnak vágyaik, kívánságaik, álmaik megvalósításához. S e ponton teljesen mindegy, hogy egy új, az adott környezetben szokatlan frizuráról, vagy a családi élet „felturbózásáról”, esetleg régi haragból származó, fájó lelki sebek behegesztéséről, nyelvtanulásról, a lakás átrendezéséről stb. van szó. A lényeg, hogy testet ölt a kívánság, TETT-é alakul, s valami jó születik belőle.
S ha már erről van szó, ráadásul új évet is kezdünk, javaslok egy kis játékot a kedves Olvasóknak. Írják fel egy papírra álmaikat, vágyaikat, s próbáljanak tenni valamit a beteljesülésükért. S akinek ez sikerül, két, három, tizenegy hónap múlva jelentkezzen, hogy megírhassuk eltökéltsége és kitartása történetét. Jelige: „TELJESÜLT ÁLMOK”.
