– Milyen volt a gyermekkora? – tettük fel neki az első kérdést.
– Vágkirályfán nőttem fel, gyermekkoromból szinte csak jóra tudok emlékezni. Nagy szeretetben nőttem fel. Tizenhárom éves koromban – hála édesanyámnak − már tudtam sütni-főzni, aminek később nagy hasznát vettem. A bátyámmal segítettünk a háztartásban, mert a szüleink, akik üzletvezetők voltak, sokáig dolgoztak. A korai önállóság ellenére nekik köszönhetem, hogy mégis sokáig gyerek maradhattam. Egész életemben mindenben támogattak.
– Mi vitte a színészi pályára?
– A szüleim azt akarták, hogy szakma legyen a kezemben. Jót akartak nekem, ezért beírattak a surányi közgazdasági szakközépiskolába. A számok viszont távol álltak tőlem, és addig sírtam otthon, míg átvittek a galántai gimnáziumba, ahol Pukkai László volt az osztályfőnököm. Ott feléledtem, kinyíltam: játszottam a színjátszó csoportban. A füleki táncdalfesztiválon megnyertem a zsűri és a közönség díját. Jutalmul elvittek bennünket fellépni a Szovjetunióba: Moszkva – Novoszibirszk – Omszk. Akkor, 16-17 évesen ezt még nem tudtam igazán felfogni, de most már értékelem. Ez a táncdalfesztivál döntötte el a sorsomat. Ezentúl nem érdekelt más, csak a színpad.
– Hogyan került a Magyar Területi Színházhoz?
– Érettségi után konzervatóriumba jártam, Pozsonyba. Éneket tanultam Melánia Olláryovánál, aki sajnos megbetegedett, így az éneket abba kellett hagynom. Ezután. 1972-ben jelentkeztem az akkori Magyar Területi Színházban. Először Kassára kerültem, de hazavágytam. Egy véletlennek köszönhetően – Kuczman Eta babát várt – jöhettem át Komáromba. Itt aztán igazán jól éreztem magam. Az első darab, amelyikben játszottam, A ferde ház volt, azt nagyon szerettem. Akkoriban rangot jelentett a városban színésznek lenni. A közönség nagyon szeretett bennünket, és mi is a közönséget. Konrád József rendezőként jó szerepekkel bízott meg. Volt, hogy szerepet írt nekem, mint Klaudiát A cigányban. Nagyon szerettem a vígjátékokat, zenés darabokat. Sok szép szerepet alakíthattam Komáromban. Különösen nagy örömet jelentett számomra, amikor A kőszívű ember fiaiban a lányommal, Annával játszhattam anyát és lányát, Plankenhorstékat.
Alkalmunk volt együtt fellépni a Piafban, a lányom játszotta a fiatal Piafot. Prágay Marianna kísért minket zongorán, és ő tanította be a számokat, nagyon jól korrepetált. Gágyor Péter rendezővel is jó volt dolgozni. A mai napig énekelem a dalokat, azt a szerepet a magaménak éreztem.
– Egy ideje már nem tagja a komáromi színháznak.
– Mindent összegezve azt kell, hogy mondjam, jó volt, hogy a Jókai Színház igazgatójával tíz éve elköszöntünk egymástól. Nem mellékes, hogy így rengeteg időm maradt az unokáimra, nap mint nap mellettük lehettem, fürdethettem, etethetem őket. Amit kihagytam Annánál, azt most az unokáimnál vissza tudtam adni. (Elvált szülőként egyedül neveltem, illetve nénik vigyáztak rá, ha a színházban játszottam.) Megváltozott az életem, és azóta rengeteg jóban volt részem. Olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akikkel másként nem lett volna alkalmam. Nem vagyok a színházban, de egy héten egy nap mindenképpen színpadon vagyok, és szórakoztatom a közönségemet, Pőthe Istvánnal ugyanis rendszeresen fellépünk. Gyakran visszahívnak minket, tehát előadásunk minden bizonnyal ad a nézőknek valamit. Igyekszünk rendszeresen új előadást készíteni a gyermekeknek, sokat szerepelünk óvodákban, alapiskolákban. Emellett vidám, zenés felnőttműsorunkkal járjuk a környéket. Évente néhány alkalommal ingyen is fellépünk nyugdíjasotthonokban.
– Milyen a kapcsolata párjával?
– Pőthe Istvánnal mi egymást formáljuk. Sokat köszönhetek neki, mellette komolyodtam, míg ő kicsit jobban kinyílt a világra. Közösen, összefogva olyan helyekre jutottunk el, ahová egyedül biztosan nem sikerült volna. Általában egész nap együtt vagyunk, dolgozunk, intézzük a dolgainkat, de este mindenki hazamegy a saját lakásába. Külön lakunk, talán ezért is működik több mint tíz éve ez a kapcsolat. Az unokáimnak ő a papa, nekik ez így természetes. István felnőtt gyermekeivel is rendezett a kapcsolatunk.
– Barátság?
– A színházban a kezdetektől Mák Ildikó volt a barátnőm. Ritkaságszámba megy, hogy az ember 40 éven keresztül barátja legyen valakinek. Talán azért ilyen szoros a kapcsolatunk, mert nem gyúrjuk naponta egymás küszöbét, de nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk telefonon. A barátság nem azt jelenti, hogy egymás lakásán ücsörgünk, hanem mélyebb érzéseket jelent, amelyek összekötnek bennünket.
– Sok nehézségen kellett magát átküzdenie, hisz az ember gyakran önmaga ellensége. Hogyan tudott mindezen felülemelkedni?
– Ahhoz, hogy egy művészember valamit hitelesen tudjon megmutatni, meg kell, hogy tapossa őt az élet. Voltak hullámvölgyeim, de végül mindig fölkapaszkodtam. Voltak olyan időszakok, amikor nem azt az utat jártam, amit kellett volna. Volt ebben bizonytalanság, elkeseredettség, dac. Magamnak kellett rájönni, hogy az nem az én utam, arról le kell térni, rátérni a sajátomra. S azóta a saját utamat járom. A szüleim mindent megadtak, de ennek ára volt: a jó viselkedés. Mikor kikerültem az életbe, tomboltam. Megfogadtam, hogy a gyerekemet szabadabban fogom nevelni. Így is lett. Bíztam benne. Anna hamarabb kialakult, egyéniség lett, míg én sokáig kerestem magamat. Sokáig gyerek voltam, olyan gyerek, aki nem tudott nagyon komolyan venni dolgokat, mert azok majd úgyis elrendeződnek. Annának elég korán harcba kellett állni ahhoz, hogy a saját dolgaiért maga legyen a felelős. Büszke vagyok rá és a vejemre is. Az anyósok nem szokták dicsérni a vejüket, de én úgy szeretem őt, mintha a saját gyerekem lenne. Az unokáim, ők a gyökereim. Azt az őszinte, tiszta szeretetet pedig, amit az unokáktól kap az ember, senkitől sem kaphatjuk meg.
Amikor hatéves voltam, egy év leforgása alatt meghalt mind a két nagymamám, és nekem nagyon hiányoztak. Megadta a jóisten, hogy nagymama lehetek, színészként felléphettem az unokáimnak az óvodában, iskolában. Nem lehetek eléggé hálás érte. Máté most 11 éves, Milán pedig 8. Értük érdemes mindennap felkelnem.
– Családjában milyenek az ünnepek?
– Gyermekkoromban gyönyörű karácsonyaink voltak. Szüleimmel mindig jártunk éjféli misére. Magam is vallásos vagyok. Nem mondom, hogy minden vasárnap templomba járok, de ha tehetem, mindig betérek egy imára. Édesapám 15 éve meghalt, ezután édesanyám nálunk karácsonyozott, de néhány éve őt is elveszítettem. Amikor Anna lányom férjhez ment, talán egy karácsonyt nem töltöttünk együtt, és a következőn már a vejem is ragaszkodott hozzá, hogy közösen ünnepeljünk. Olyan ember, aki összefogja a családot. Van egy szokásunk: Máté unokámnak október 20-án van a születésnapja, és olyankor, az ünneplés végén egy kalapból kihúzunk egy nevet a családból, akinek saját kezűleg készítünk ajándékot karácsonyra. Ezt az ajándékot a vacsoránál adjuk át, a többi ajándék a fa alá kerül. Eddig az unokáim nevét sikerült kihúznom a kalapból, és a farsangi jelmezeiket varrtam meg. Az idén a vejemet húztam ki. A vacsora után van az ajándékosztás. Nagy boldogság látni a gyerekek örömét. Azután hazajövök, és elmegyek az éjféli misére. Megnyugvást jelent ez nekem, olyan, mintha a szüleimmel lennék. Fontos, hogy folytassam a hagyományaikat és az életvitelüket. Így szeretném nekik megköszönni gondoskodásukat és szeretetüket. Jó helyről jöttem, és ezt sosem felejtettem el.
– Mit vár az új esztendőtől?
– Egészséget, mert ha az megvan, akkor minden más problémát meg tudunk oldani. A 2013-as évben is legyünk olyan szerető, összetartó család, mint eddig voltunk. Legalább olyan szakmai sikereket szeretnék elérni, mint a tavalyi évben. Kívánom, hogy valóra váljon az álom, hogy az új évben sikerüljön valamennyiünknek kicsit jobb emberekké válnunk.
