Időnként igenis fúriák vagyunk mindannyian. Egyszerű lenne rákenni a felelősséget a női hormonokra, de a hárpia csak havi egyszer függ a menstruációs ciklusától.
A cirkusz általában már reggel elkezdődik. Esik az eső vigasztalan, már napok óta. Útközben a Nő megáll a postán. Legfeljebb hét percre. Csak egyetlen ablaknál dolgoznak, a háttérben vagy öten kávézgatnak cuki bögrécskékből, és dumcsiznak. A Nő vár. Emiatt elkési a buszt. A főnök sokatmondó tekintettel nézegeti, még a szemöldökét is felvonja, miközben az órájára pillant. Ekkorra a Nő már annyira szétesett, hogy elkövet még pár hibát.
A hazaút különböző változókkal helyettesíthető be (bevásárlás a zsúfolt Billában, angyali gyermekének szemtelen megjegyzése, magasabb árcédula a vázán, vagy csak a véget nem érően hosszadalmas esős idő hozza ki a Nőt a sodrából), s azzal koronázza meg a napot, hogy túlfőzi a tésztát, mert már „túrázza magát”, miközben azon gondolkodik, hogy már nyolc óra, és a férje még nem ért haza. Ekkor belép a férj, pontosan három órával később, ahogy érkeznie kellett volna...
Mi élteti a hárpiát?
A hárpiát a mindennapi stressz élteti. S nem lesz ez másként, hacsak nem költözik az erdőbe, ahol magányban, kövéren és elégedetten éldegélhet. A dührohamhoz néha elég egy eldobott zokni, rosszul kinyomott fogkrém vagy csak az a tény, hogy a kedves nem telefonált, hogy később érkezik haza. És beindul a gépezet.
A Nőben – aki máskor kedves, türelmes – valami kontrollálatlanul átkapcsol. És átmegy hárpiába, aki a Nő testét viseli, a Nő szájával szól – csak éppen egy oktávval magasabban beszél.
„Komolyan azt hiszed, hogy van cselédünk? Vagy úgy gondolod, hogy az a cseléd én vagyok?” Vagy: „Felnőtt ember vagy, ideje lenne megtanulnod rendesen használni a fogkrémet!” Esetleg: „Az a kis ügyes készülék a zsebedben, a mobilod arra van, hogy felhívd a szeretteidet, ha késel!” Hát, kérem szépen, ilyen hisztériás mondatok hagyják el olykor a Nő száját. Nem kételkedem benne, hogy hasonló mondatai Önnek is vannak, kedves olvasó, melyekkel nemcsak a családja idegeit gyilkolja, hanem a sajátját is.
Hogyan szelídítsük meg a hárpiánkat?
Ne féljen, nem traktálom a hagyományos szöveggel, hogy előbb vegyünk mély lélegzetet, és jól fontoljuk meg, valóban szükséges-e kimondani ezeket az idegesítő szavakat. Inkább megpróbálom elmagyarázni, hogy miért jó, ha hozzászokunk a bennünk élő hárpiához – és néha kényeztetjük.
Merthogy a hárpia bennünk él. Nem fog eltűnni. Mint ahogy bennünk él a tizenhat éves légies, kedves tündérke is, akit, ugye, senki sem szeretne elkergetni. S mivel a világban egyensúlynak kell lennie, ezért meg kell engednünk ennek a rendes tündérkének (vagyis önmagunknak), hogy néha mondjon valami szörnyűséget. Azért, hogy a hárpia ne a legrosszabb pillanatban törjön elő (igen, a kedves későn jött haza, nem telefonált, a Nő aggódott érte, és feltámadt persze a gyanakvása is, miközben férj vígan sörözgetett egy barátjával, vagy legalábbis jobb, ha ezt hiszi), rendszeresen ki kell ereszteni.
Hogyan lehet együtt élni a hárpiával? Nagyon könnyen. Legyen gyengéd, de kitartó hárpia. Ha nap közben engedi szabadjára a hárpiát (minden alkalommal, mikor csak felidegesítik), a nap végére már nem marad annyi energiája, hogy romboljon. Igen, azt tanácsolom, hogy folyamatosan legyen kiállhatatlan. Ha most azzal jön, hogy azt kapjuk vissza az élettől, amit adunk: nem ellenkezem, hiszen igaza van. De csak akkor, ha elmúlt már huszonöt éves, és már rég nem él abban a hitben, hogy a világ attól lesz jobb, ha mi, emberek jobbak leszünk egymáshoz. Az okos Nő tudja, hogy vészhelyzetben a naiv idealizmus nem megoldás. A helyzeteket igenis túl kell élni!
Tehát a Nő szóljon oda a postásoknak, hogy ki szeretné fizetni a csekket. A főnökének nyugodtan mondja meg, hogy elkésett, de három perc miatt még nem tör ki a világháború. Tanuljon meg nevetni a hibáin (vagy legalábbis próbálkozzon). És a túlfőtt tészta? Dobja ki, és főzzön újat, vagy egyenek hideget. S máris hatástalanította az időzített bombát.
Tényleg azt szeretnék, ha napi sérelmeink a szeretteinken csattannának?
És csak azért, mert egyedül előttük nem játsszuk meg magukat... Mi van, ha a világ előtt is megszűnünk játszani, és bevezetjük az adok-kapok elvét? Nem, ez véletlenül sem a szemet szemért elv burkolt, rafinált változata, csak egy módszer arra, hogy a mai – egyáltalán nem kedves – világban ne bolonduljunk meg.
S mi a teendő, ha felébred bennünk a réten táncoló, mindenkit szerető, virágkoszorút fonó tündér? Ígérjük meg neki, hogy majd a hétvégén elvisszük kirándulni. A gyengédség se vesszen ki teljesen belőlünk – tartogassuk az arra érdemeseknek. A hárpiaerők „rendszeres” kibocsátását tekintsük helyénvalónak. A lélek lélegzik. A fő kérdés ugyanis az, hogy a szeretteink szenvedjenek-e, vagy azok, akik a búbánatunkért felelősek, és akik tényleg megérdemlik a büntetést...
