„Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” – mondogatta a nagymamám, ha nyafogtam, hogy én már pedig nem akarom megírni a jövő hétre esedékes leckét. A mai diákoknak persze a nyomába sem érnék, akik olyan lelki nyugalommal ismételgetik a szemesztereket, mintha az örök diáklétben látnák a jövőjüket. A dr. Takács Ildikó halogatáskutatóval készült interjúból pedig kiderül, hogy az elodázási kényszert mára külön tudomány kutatja.
Salvador Dalí katalán-spanyol festő volt, akinek egyik leghíresebb képe a kezünkből kifolyó időt ábrázolja. A világ legismertebb szürrealista festője egy álomvilágot fest meg, ahol a hétköznapi tárgyak alakja megváltozik. A valóságban ilyen nincs, de mégis tudjuk, miről van szó, mert valamilyen fogalmat – például itt a halogató magatartást – hozzá tudjuk társítani.
Salvador Dalí képe: Az emlékezet állandósága (1931). A festmény az Elfolyó idő néven is ismert.
– Mielőtt csatlakoztunk volna a bolognai rendszerhez – melynek egyik célja a felsőoktatási rendszer egységesítése volt az EU-s államokban –, az embernek, ha nem sikerült a vizsgája, akkor bizony megbukott. Eltelt pár év, és arra lettem figyelmes, hogy amikor szemeszter elején megkérdezem a hallgatókat, ki hányadéves, olyan válaszokat kapok, hogy hatod-, heted-, nyolcadéves. Hogy lehet ez? – töprengtem csodálkozva. Aztán eszembe jutott, hogy egyszer egy nemzetközi konferencián egy belga kollégám a halogatás és a kreditrendszer közti összefüggésről tartott előadást. Elkezdtem kutatni a témát, és a kérdőívek kiértékelése során hamar kiderült, hogy azok hajlamosak Pató Pál úr módjára elodázni a feladataikat, akiknek alacsony az önbizalmuk, nem eléggé kitartóak, vagy gyorsan eltéríthetők a tevékenységektől.
– Gyakran hallani, hogy „a mai fiatalok félnek kilépni a felnőtt életbe”. Tényleg így van?
– Ennek fő oka a céltalanság. Ha valaki előtt nincsenek konkrét célok, és nincsenek alcélok, melyek apránként visznek közelebb a célhoz, akkor elveszíti motiváltságát a tanulásra – és csak sodródik. Elméletileg ezt nagyon kevés ember engedheti meg magának, a gyakorlatban mégis sokan halasztanak. Na, de mi, felnőttek, szülők, miért hagyjuk ezt?! Kötünk a gyerekünkkel „szerződést”? Leszögezzük jó előre, hogy mennyi ideig vagyunk hajlandóak őt finanszírozni? Minden család tisztában van vele, hogy amíg a gyerek tanul, addig támogatni kell. Ám nem mindegy, hogy meddig! Az egyetemi évek halasztása egy költséges játék, és nemcsak a szülőknek, de a társadalomnak is! Véleményem szerint azért, hogy a mai fiatalok félnek önmagukért felelősséget vállalni, és hiányzik belőlük az önállóság, egyaránt felelős a család és a társadalom. Az elhúzódó felnőttség egyébként a volt szocialista blokk államaira jellemző. Amerikában vagy a nyugati országokban teljesen természetes, hogy a gyerek tizennyolc éves korában „kilép” a családból.
– Készült felmérés arra vonatkozóan, hogy általában milyen szociális hátterű diákok halasztanak?
– Felméréseink során inkább a környezetre szoktunk rákérdezni. Azoknak a halasztó fiataloknak, akik tanulmányaikkal párhuzamosan „hobbiból” dolgoznak, a pénz pusztán luxuscikkekre kell. A nagyon halogatók szinte mindig olyan jómódú családokból jönnek, ahol soha nem kerül szóba, hogy a reguláris időn túl még menyi ideig tanulhat a gyerek. Ellenben, akik nehéz egzisztenciális helyzetben vannak, általában időre befejezik a tanulmányaikat. Ahogy a lányok is. A nőkbe kódolt evolúciós kötelezettségek komoly odafigyelést igényelnek az időre. Hiszen a gyermekvállalást nem lehet elhalasztani.
Amit Dalí bizonyára elmesélt volna egy pszichoanalitikus díványán (mert kacérkodott Freud tanításaival), hogy édesanyja, Felípa a gyermek Dalít lányként kezelte, és évekig leányruhában járatta. A festő később meg is örökítette magát ilyen öltözékben. Az ebből kialakult nemi és egyéb más bizonytalanságok miatt vonzódott talán a valóságon túli világhoz, a szürreálishoz.
– Tíz éve kutatja a témát. Milyen okok húzódnak általában ennek a rossz szokásnak a hátterében?
– A halogatás egyik definíciója így szól: „Arra vagyunk motiváltak, hogy ne csináljunk semmit.” Azoknak a diákjaimnak, akik hajlamosak mindent az utolsó percre hagyni, azt a feladatot szoktam adni, hogy írjanak tevékenységnaplót óráról órára lebontva, egy Excel táblázatba. Egyik alkalommal teljes elképedéssel láttam, hogy az egyiküknél két délután üresen volt hagyva. Felhívtam, hogy mivel töltött el négy teljes órát! „Tanárnő, nem csináltam semmit. Tettem-vettem.” Gyakran mondják a laikusok, hogy a pszichológusok azzal foglalkoznak, ami rájuk jellemző. Tőlem a halogatás nagyon távol áll. Ettől a választól is elképedtem. A teendők halogatásának egyik leggyakoribb oka ugyanis az inkompetencia érzése. Ilyenkor az emberek gyűjtögetik az információkat – és a lelki erőt. Ám nemcsak a munkát szeretjük halogatni, hanem azokat a feladatokat is, amelyeket lelkileg érzünk megterhelőnek. El kellene valamit mondanunk a barátnőnknek, párunknak, de kényelmetlen. Aztán az utolsó pillanatban felhívjuk telefonon, és eldaráljuk. Akkor is hajlamosak vagyunk a halogatásra, ha unalmas a feladat. Ám időszűkében megnő bennünk a feszültség, az izgalmi szint megnövekszik, ami segíthet abban, hogy az utolsó pillanatban összekapjuk magunkat. Ezzel a gond csupán az, hogy ha párszor bejön, akkor rátanulunk. Ellenben a kreativitást, ihletet igénylő munkáknál nem baj, ha kicsit halasztunk, mert addig is „érik bennünk”. Felszólításra nem jön az ihlet. Kreatív feladatot akkor jó vállalni, ha van rá elég időnk.
– A túl sok időnek az a hátulütője, hogy az ember „végtelennek” érzi. Sok olyan fiatalt ismerek, akik addig halogatták a diplomamunkájukat, míg kifutottak az időből. Miért változott meg ennyire az időhöz való viszony?
– A fiatalok sokkal jobban halogatnak, mint az idősek, akik a „mostban” élnek. Szerintem már mindenki hallotta ezt a mondatot: „Nem biztos, hogy én azt még megérem!” Fiatal korban az idő végtelen – egy ideig. Az egyetemi számítógépes rendszert, ahová a beadandó dolgozatokat tudják feltölteni a fiatalok, pár éve átprogramozták, és percre pontosan be tudjuk állítani a leadási határidőt. Utána lezár. Szinte sokkszerűen érte a hallgatókat, amikor ezzel először szembesültek. Pár perccel később a harmincfős csoportból vagy nyolcan küldtek nekem ímélt. „Magyarázom a bizonyítványom.” A mai generációnak egészen más a viszonya az időhöz, aminek részben a digitalizált világ az oka. Gondoljunk csak bele, ha nekünk iskolás korunkban „anyagot” kellett gyűjteni egy dolgozathoz, akkor el kellett menni a könyvtárba, ami négyig volt nyitva, és ki kellett kölcsönözni a szükséges könyveket, időben elolvasni, majd időre visszavinni. Ezzel szemben ma az ember bármikor, akár éjjel is odaülhet a számítógép elé. Már a filmet sem nézzük meg, hanem felvesszük. A mai technikák sokszor szétfolyó életet eredményeznek. Mert könnyen lehet a halasztásból halogatás!
– Miért van az, hogy az egyik embernek bűntudata van emiatt, míg a másik egy vállrándítással elintézi?
– A halogatóknak több típusát ismerjük, sokakat furdal a lelkiismeret. A tökéletességre törekvőknél még az alkalmatlanságérzés, az önutálat és a depresszió is megjelenhet. Ugyanis belénk nevelt elvárás, hogy teljesítenünk kell, és lehetőleg időre. Még nagyobb lelki teher, ha a mi munkánktól mások is függenek. Sokszor a túlzott lelkiismeretesség miatt csak akkor akarjuk kiadni a kezünkből a munkát, ha az tökéletes. Ez az alkatilag született halogatókat persze sosem fenyegeti! Ők ugyanis megbocsátanak maguknak. A krónikus halogatókat teljesen „átnevelni” nem lehet, mert az önkontrollunk hároméves korunkra kialakul. Az álmodozókhoz a tipikus Pató Pál urakat soroljuk. Ők valahogy mindig mindenre ráérnek – csak éppen közben szoronganak. Az aggódó típus folyamatosan azon rágódik, hogy neki mennyi a feladata, de nekikezdeni mégsem akar. A kríziskeltők többnyire másokat hibáztatnak saját sikertelenségük miatt. Nagyon sok ilyen ember van. Érdekes karakter a dacos. Ő, még mielőtt a másik végigmondaná, hogy mi a feladat, kapásból kijelenti, hogy azt bizony nem lehet megcsinálni.
Gyakran mondják a laikusok, hogy a pszichológusok azzal foglalkoznak, ami rájuk jellemző. Tőlem a halogatás nagyon távol áll. Ettől a választól is elképedtem. A teendők halogatásának egyik leggyakoribb oka ugyanis az inkompetencia érzése. Ilyenkor az emberek gyűjtögetik az információkat – és a lelki erőt.
– Milyen módszerekkel lehet valakit leszoktatni a halogatásról?
– Amíg valaki önigazolást keres, nem sok változásra lehet számítani. Az ember élete végéig tud fejlődni. Ha valaki ki tud lépni a komfortzónájából, mindennapjai is megváltoznak. Hathatós segítség lehet a napi terv. Reggel írjuk le egy papírra, mik a napi feladataink, és ha valamit megcsinálunk, akkor azt húzzuk is mindjárt ki. A nagyobb feladatokat érdemes részfeladatokra felbontani. S ha egy alcéllal megvagyunk, jutalmazzuk meg magunkat. Hasznos úgy beállítani a számítógépet, hogy ne azonnal a hírportálok jelenjenek meg rajta. A Facebook is nagy időrabló. A halogatás leküzdésében nagy szerepe van az időbeosztásnak. Ha már tudjuk, mikor, mit és mennyi idő alatt szeretnénk elvégezni, ajánlott, hogy ezt HANGOSAN is kimondjuk. Így sokkal jobban elköteleződünk mellette.
Janković Nóra
Kapcsolódó írásaink: Botrányos képek; Csak a ,,Z" generáció problémája?
